Elsorvasztásra ítélt magyar kistelepülések

Már megkezdődtek egy vidékpolitikai nemzeti stratégia előkészületei – nyilatkozta a közelmúltban Géczi József Alajos szocialista képviselő, a kormányfő vidékpolitikai tanácsadó testületének elnöke. Majd az elmúlt tizenöt év összes kormányát egy kalap alá véve kijelentette: „Azt el kell ismernem, hogy van mit korrigálni a vidékpolitikán, a vidékfejlesztésen, de ezt elmondhatja magáról mindegyik párt; az elmúlt tizenöt évben Magyarországon a vidékpolitika bizony mindegyik pártnál elég gyengécske volt.”
A vidékpolitikai tanácsadó testület elnökének sommás kijelentései arra utalnak, hogy Gyurcsány Ferenc nem a megfelelő politikust kérte fel a testület vezetésére. Géczi gyengécske vidékpolitikai teljesítményre vonatkozó kijelentése igaz lehet a szocialista túlsúlyú kormányokra, ám az általánosítás igazságtalan a polgári kormányokkal szemben. Nyugodt lélekkel írhatom le, hogy az 1998 és 2002 között hozott döntésekre alapozva 2006-tól a polgári kormány újra munkához láthat, és nem egy vidékpolitikai nemzeti stratégia előkészítésén kell gondolkodnia, hanem egy korábban megalkotott, az elmúlt ciklusban működőképesnek bizonyult, koherens programot kell továbbvinnie.
Nézzük tehát, mire is lehet alapozni!
A rendszerváltoztatás idején fogalmazódott meg újra a gondolat, hogy a jogállam megfelelő önállósággal rendelkező, demokratikusan megválasztott és működő helyi önkormányzatokban lelheti meg tartópilléreit. Ennek jegyében született meg a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény, majd az 1990. évi helyhatósági választásokat követően több mint háromezer településen alakultak meg az önkormányzatok képviselő-testületei, láthattak munkához a polgármesterek.
Az azóta eltelt tizenöt évre visszatekintve megállapítható, hogy az önkormányzati rendszer alapvetően bevált, működésének tapasztalatai összességében pozitívak. Látni kell azonban azt is, hogy a gyakorlatban – főként az önkormányzati rendszer széttagoltsága miatt – számos olyan gonddal kellett szembenézni, amelyet menet közben orvosolni kellett. Különösen igaz ez a finanszírozási kérdésekre, hiszen az önkormányzatok működésének alappillérét – a helyi autonómia és demokrácia mellett – a gazdálkodási feltételek szavatolása jelentik.
Az 1998-ban örökölt finanszírozási rendszer nem volt hatékony, sok anomáliával terhelten működött. Ez egyrészt abban nyilvánult meg, hogy a szabályozás lényeges pontokon nem volt feladatorientált, nem ösztönzött hatékony feladatszervezési megoldásokra, másrészt nem kezelte kellően az önkormányzatok egyre fokozódó jövedelemkülönbségeit. A kiegyenlítési mechanizmusban mindaddig csak a lakhelyen maradó személyi jövedelemadót vette figyelembe, miközben az iparűzési adó kétszer akkora mértékű differenciálódást okozott az önkormányzatok között. Mindez kihatott a helyi közszolgáltatások színvonalára, fokozta a különbségeket települések, de főleg településtípusok között.
Különösen kirívó volt a helyzet a közoktatásban, ahol a központi költségvetés átlagosan a kiadások alig 60 százalékához járult hozzá, csökkentve ezzel egész generációk érvényesülésének esélyét a jövő munkaerőpiacán. Az önkormányzati segélyrendszer is adófizetők milliárdjait emésztette fel úgy, hogy közben nem ösztönzött a munka világába való visszatérésre. A közszférában dolgozók megbecsülése lényegesen elmaradt a versenyszférában foglalkoztatottakétól, és ez komoly kontraszelekciót indított el, veszélyeztetve a közfeladatok megfelelő színvonalú ellátását. Önkormányzati beruházások sora maradt befejezetlen, egyrészt pénzszűke, másrészt jogszabályi hiányosságok miatt; a közműolló tovább nyílt; stagnált az infrastruktúra fejlesztése; súlyosbodtak a környezetvédelmi problémák. A helyi önkormányzatok központi forrásai igénylésének és felhasználásának ellenőrzése csak utólagos és részleges volt, ami esetenként az önkormányzatok gazdálkodási fegyelmének lazulását is eredményezte.
Ezeken a működési zavarokat okozó gondokon kellett változtatni a szabályozó rendszer korrekciójával a polgári kormánynak. A pénzügyi szabályozás módosításának is köszönhetően a helyi önkormányzatok – településtípustól függetlenül – 1998 és 2002 között megőrizték működőképességüket, megfelelő színvonalon biztosították a lakossági közszolgáltatásokat. Ezt segítette, hogy a központi költségvetésből származó bevételeik 1999–2000-ben mintegy kilenc százalékkal, 2001-ben 13,4 százalékkal, 2002-ben pedig 9,3 százalékkal növekedtek. A helyi bevételeket is figyelembe véve az önkormányzatok összes bevétele 1999-ben 1542 milliárd, 2000-ben 1711 milliárd, 2001-ben 1825 milliárd forint volt, 2002-ben pedig csaknem 1900 milliárd forintból gazdálkodhattak.
A pénzügyi szabályozásban végrehajtott korrekciók 1998 és 2002 között ténylegesen javították az önkormányzatok, köztük a kistelepülések helyzetét, különösen szem előtt tartva azt, hogy a támogatások megfelelőképpen szavatolják az adott településen élő emberek életét meghatározó közfeladatok ellátását. Nem árt megjegyezni, hogy az önkormányzatok közszolgáltatása kiterjed Magyarország szinte valamennyi polgárára, többek között csaknem egymillió általános iskolásra, mintegy félmillió középiskolásra, egymilliónyi segélyezettre és 63 ezer gondozottra az önkormányzatok által működtetett oktatási és szociális intézményekben.
A polgári kormány a helyi önkormányzatok központi forrásainak elosztásában a legfontosabbnak a normativitás elvének érvényre juttatását tekintette. Ezzel a források elosztása feladatarányosabbá vált, és a támogatások a korábbi évekhez képest nagyobb mértékben fedezték a kötelező feladatok ellátásához szükséges költségeket.
A közoktatás finanszírozásához a polgári kormány 2000-ben 22,7 százalékkal, 2001–2002-ben mintegy 13 százalékkal több állami hozzájárulást biztosított. Így az önkormányzatoknak a korábbinál kevesebbet kellett fordítaniuk helyi bevételeikből a közoktatási feladatokra. A kistelepülések számára kedvező változást jelentett az is, hogy az Orbán-kormány az általános iskolások lakóhelyen történő tanításához több új támogatást vezetett be.
A polgári kormány prioritásként kezelte az önkormányzatok közötti jövedelemkülönbségek mérséklését. Szemben a Medgyessy- és a Gyurcsány-kabinettel nemcsak szavakban hirdette az esélyegyenlőség javítását, hanem különböző intézkedésekkel segítette azt. Ennek köszönhetően 1998 és 2002 között a kistelepülések, valamint a gyenge jövedelemtermelő képességű önkormányzatok pénzügyi helyzete javult.
Az Orbán-kormány a jövedelemkiegyenlítési rendszerben több állami támogatást biztosított a kistelepülések számára, mint elődje, a Horn-kormány. A községek általános támogatásának összege – amelynek mértéke a polgári kormányzást megelőző időszakban kétmillió forint volt – 2000-ben hárommillió forintra emelkedett. Mindezen túl az 500 fő alatti kistelepülések 2001-ben négymillió, 2002-ben pedig ötmillió forint állami támogatásra lettek jogosultak. A kiegyenlítő mechanizmusban a polgári kormány a lakóhelyen maradó személyi jövedelemadó mellett 1999-től figyelembe vette az önkormányzatok közötti erőteljes differenciálódást okozó iparűzésiadó-erőképességet is. Erre különösen azért volt szükség, mert például 1999-ben az egy lakosra jutó iparűzési adó összege a fővárosban 41 ezer forint, az egyéb városokban 14 ezer forint volt, a községekben viszont nem érte el az ötezer forintot sem. Az önkormányzatok jövedelmi különbségeinek mérséklése érdekében 1999-ben módosult a pénzügyi szabályozórendszer. A „gazdagabb” (magasabb személyi jövedelemadó- és iparűzésiadó-bevétellel rendelkező) települések az általánosnál kisebb mértékű, míg a „szegényebb” (alacsonyabb adóbevétellel rendelkező) önkormányzatok nagyobb mértékű állami hozzájárulásban és további kiegészítésben részesültek.
1998 és 2002 között az önkormányzati szférában megkezdődött a foglalkoztatáshoz illeszkedő szociális támogatási rendszer kialakítása. 2001-ben az előző évhez képest csaknem a duplájára, több mint 11 ezer főre, 2002-ben 13 ezer főre emelkedett az önkormányzatok által szervezett közcélú munkában részt vevők száma. Ehhez a központi költségvetés biztosította a szükséges forrásokat. A polgári kormány ezen intézkedése egyértelműen igazolta azt a célt, hogy a közpénzekből (segélyekből) elsősorban azok a munkaképes munkanélküliek részesüljenek, akik ennek fejében részt vállalnak a település javát szolgáló közcélú munkavégzésben.
Bíztunk benne, hogy választási ígéreteit komolyan véve az MSZP–SZDSZ-kormány megőrzi, illetve továbbfejleszti az önkormányzatok helyzetét és a különböző méretű településeken élő emberek életkörülményeit javító jogszabályokat, intézkedéseket, a 2002-től kezdődő kormányzati ciklusban javul majd az önkormányzatok pozíciója. Sajnos, csalódnunk kellett. Az immár csaknem három éve hivatalban lévő szocialista–szabad demokrata kormányról elmondható, hogy időarányosan sem teljesítette választási ígéreteit, sőt az önkormányzatok egyre elkeserítőbb helyzetbe kerülnek. Különösen igaz ez a kistelepüléseken működőkre. Nem túlzás kijelenteni, hogy az idei költségvetés legnagyobb vesztesei a kistelepüléseken élő emberek.
A Gyurcsány-kormány elődje, a Medgyessy-kabinet útján járva nyíltan kistelepülés-ellenes politikát folytat. Az apróbb falvak iskoláinak, óvodáinak, postáinak bezárása, MÁV-szárnyvonalak felszámolása után számos település jövőjét teszi kockára. Félő, hogy a közszolgálati intézmények sorának elsorvasztása, majd bezárása, a kistelepülések infrastruktúrájának leépülése nyomán fokozódni fog az elvándorlás a kisebb településekről; falvak sokaságának lakossága öregedhet, halhat ki. A 2005. évi költségvetés magyarországi kistelepülések százait teszi funkció nélkülivé. A többcélú kistérségi társulásokról szóló 244/2004. sz. kormányrendelet az egyik elindítója a lopakodó körzetesítésnek. Ezzel kényszerítik a kistelepüléseket arra, hogy társuljanak, mert különben nem tudják intézményeiket fenntartani. A büdzsé számtalan kistelepülésen lehetetleníti el az oktatást, falusi óvodák, iskolák, szociális intézmények bezárását kényszeríti ki; veszélyezteti nagyon sok kistelepülés közfeladatainak helyi ellátását, sőt önkormányzatának működését. A kistérségi társulások ürügyén a Gyurcsány-kormány azt kívánja elérni, hogy a kisebb települések közösen működtessék intézményeiket, és amelyek erre nem hajlandók, azokat források elvonásával sújtják. Ennek a folyamatnak nem az lesz a következménye, hogy egyszerűsödik a közigazgatás, hanem hogy még inkább átláthatatlanabb lesz.
Stratégiagyártás területén a szocialisták verhetetlenek, csak közben elvesznek a magyar kistelepülések a térképről. Nem nagy víziókra, beszédre, hanem tettekre és pénzre lenne szükségük a magyar önkormányzatoknak.

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz – Magyar Polgári Szövetség),
1998 és 2002 között a Belügyminisztérium politikai államtitkára