Hazánk a NATO fekete báránya

Jane’s Intelligence Digest brit biztonságpolitikai szakfolyóirat nemrég interjút készített Michael Jackson tábornokkal, a brit hadsereg vezérkari főnökével. Ebben a cikkben Jackson tábornok többek között szólt arról, hogy a brit haderő nehéz harckocsijainak húsz százalékát alkalmassá teszik a távoli hadszíntereken történő alkalmazásra. Ez azt jelenti, hogy a harckocsik súlyát a lehetőségek szerint úgy csökkentik, hogy szállíthatók legyenek csapatszállító repülőgépekkel. Természetesen szó sincs arról, hogy a szigetország, amelyik igazán nem számít hagyományos konfliktusra, különösen nem saját területén megvívandó szárazföldi háborúra, csökkentené harckocsijainak számát. Az végképp elképzelhetetlen, hogy megszüntetné a páncélos fegyvernemet, csupán a nehéz harckocsik esetében is a gyors bevetés lehetőségét teremti meg a világ távoli pontjain. Ezzel Nagy-Britannia példamutató módon járul hozzá a terrorizmus elleni világméretű küzdelemhez.
A pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a brit hadseregnek több ezer páncélos harcjárműve van, amely a harckocsik mindhárom kategóriáját lefedik (nehéz, közepes és könnyű harckocsik). A közepes és könnyű harckocsik eddig is szállíthatók voltak C130-as repülőgépekkel. Miért érdekes nekünk, magyaroknak ez a hír? Azért, mert az elmúlt három évben a hazai híradások arról szólnak, hogy a Magyar Honvédséget át kell alakítani az új kihívásoknak megfelelően, amihez egyébként az egyik érv, hogy mindez NATO-elvárás is. Ennek keretén belül nincs szükség többek között a tüzérségre, hanem könnyűlövész egységeket kell kialakítanunk. Most pedig itt a bombahír: a tüzérség után a magyar harckocsizó fegyvernemnek is befellegzett, és a kormány tulajdonképpen fából vaskarikaként létrehozza a tűzerő nélküli szárazföldi haderőt.
Egy ilyen döntésnek sok más járulékos következménye is van, például tönkreteszi a védelmi ipar megfelelő szakkultúráját. A honvédelmi vezetés, amikor elhatározta, hogy mind a tüzérséget, mind a harckocsizó fegyvernemet felszámolja, bizonyára számításba vette, hogy a döntés élénk tiltakozást fog kiváltani mind a honvédségen belül, mind a szakmai közvéleményben. Ezért egy dandárnál – mint most kiderült, csupán ideiglenesen – megtartottak egy tüzérosztályt és egy harckocsizászlóaljat.
Mit tesz isten, a NATO szokásos éves értékelésében kifogásolja az egyetlen megmaradt harckocsizászlóaljunk fenntartását. A kifogás oka természetesen nem az, hogy szükségtelen dologra pazarolnánk erőforrást, hanem ha úgyis elhatározta a honvédelmi vezetés, hogy 2008-ban feloszlatja ezt a zászlóaljat, akkor addig is miért költ a fenntartására, miért képez ki rá szerződéses katonákat, egyáltalán miért köti le erőforrásait erre, amikor elemi elvárásoknak sem tud eleget tenni a Magyar Honvédség.
Ennek az információnak több szempontból – sajtós nyelven szólva – különös hírértéke van. Megszoktuk már, hogy a honvédelmi vezetés takarékosan bánik az igazmondással. Itt azonban többről van szó. Áltatták a magyar közvéleményt azzal (és itt jóhiszeműen hadd tételezzem föl azt, hogy az egymást váltó szocialista miniszterelnököket is), hogy az ő kifejezésükkel élve, úgynevezett magképességeket megőriznek a honvédségben, hogy azok szükség esetén felfejleszthetők legyenek, megmaradjanak a szakmai, a fegyvernemi kultúrák. A NATO-tól jövő információkból kellett megtudnunk, hogy ez is átverés volt.
A legfájóbb az, amikor szövetségeseink arra mutatnak rá, hogy dilettantizmusát tulajdonképpen csak megjátssza a Honvédelmi Minisztérium. Ez sokszor mosolyra fakasztja azokat, akik nem aggódnak a Magyar Honvédségért. Ilyen volt az is, amikor egy katonai-rendőri századot ajánlott föl a Honvédelmi Minisztérium a NATO számára, és később derült ki, hogy ez egy alacsony szintű katonai-rendőri kiképzésű gyalogsági század. Ezt kivették az egyik gyalogsági dandárból, amelyet már a szövetség rendelkezésére bocsátottak harci egységként. Ez a század így nem képes teljesíteni a NATO-ban elvárt követelményeket, következésképp Magyarország csak formailag nyújt támogatást a hadműveleti szintű tevékenységhez. Tulajdonképpen az a helyzet áll elő, hogy ha ezt a századot kiemelik az említett dandárból, maga a dandár nem lesz a NATO-nak elfogadható, hadműveleti képességei alacsony foka miatt. Ez az átverés második fokozata. Szó sincs dilettantizmusról, csak annak álcázzák. A katonai-rendőri századdal való trükközés az átverésnek csak az egyik típusa, mert ugyanezt játszották el az egészségügyi és a műszaki alegységgel is.
A magyar felajánlások másik fontos jellemzője, ami szinte hungarikumnak is tekinthető, hogy a teljesítés kitűzött időpontja évről évre csúszik, és nem pusztán csúszik, hanem az időtartama egyre nő. Ez az átverés harmadik fokozata.
Elfogadható magyarázat a fentiekre nincs, hiszen a honvédelmi költségvetés radikális csökkentése politikai döntés volt, ami a szocialista kormány korábbi ígéretével egyben nemzetközi kötelezettségvállalásával ellentétes. A NATO-ban az ilyen ígéreteket komolyan szokták venni.
Emlékezetes, hogy amikor Juhász Ferenc honvédelmi miniszter 2002-ben bemutatkozólátogatásáról hazatért Brüsszelből, plasztikusan adta elő George Robertson NATO-főtitkár a magyar védelmi erőfeszítések elégtelensége miatti elégedetlenségét. A miniszter be is mutatta, hogyan adott – állítólag – nyomatékot a főtitkár megrovó szavainak: mutatóujjával ütemesen kopogtatta az asztal lapját. Arról, hogy hogyan reagált Jaap de Hoop Scheffer főtitkár arra a bejelentésre, miszerint a magyar honvédelmi költségvetés a tervezettnél több mint százmilliárd forinttal lesz kevesebb, Juhász Ferenc nem számolt be. Ha a három évvel ezelőtti helyzetet öszszevetjük a jelenlegivel, akkor most a főtitkár az öklével kellett hogy verje az asztalt. Az igazságot legkésőbb 2006-ban megtudjuk az új kormány honvédelmi miniszterétől.
NATO-tagságunk legmeghatározóbb jelentősége, hogy élvezzük a kollektív biztonság védőernyőjét. Van azonban néhány járulékos hozadéka is a szövetséghez való tartozásnak. Ilyen például az, hogy folyamatosan objektív kontroll alatt áll a haderő. Ez majd minden tagország számára fontos, hiszen könnyebb jó döntéseket hozni a nemzeti hadsereg hogyan továbbjáról, ha nemzetközi mérce és iránytű segíti azt. Egy olyan országban azonban, ahol a honvédelem a pártpolitikai küzdelem populista eszközévé silányul, csak a nemzetközi szervezet mutathat rá úgy az álnokságra, hogy a közvélemény pártszimpátia hovatartozástól függetlenül kénytelen legyen elfogadni az értékítéletet. A NATO elmarasztaló észrevételeire nem lehet azt válaszolni, mint az ellenzék egyébként szakmailag megalapozott kritikájára, hogy csak kötözködik.
A Honvédelmi Minisztérium, illetve a Magyar Honvédség különböző jellegű tevékenységeit szemrevételező szervezetek megállapításaikat egy összefoglaló dokumentumban a minisztérium vezetői elé terjesztik, és az abban foglaltakat megvitatják. Az értékelés megállapításai úgy öltenek végső formát, hogy a minisztérium is elismeri őket. Így történt ez az Állami Számvevőszék által végrehajtott ellenőrzéskor, amikor a HM a tárgyalások során elérte, hogy – a jelentéstervezettől eltérően – a végleges megállapítás a beszerzéseknek már nem a kétharmadát, hanem csupán az egyharmadát minősítette szabálytalannak (vö. korrupciógyanú). A NATO is megvitatta értékelését a HM-mel. A honvédelmi vezetés itt egy jottányit sem tudott lealkudni a dokumentumtervezet kedvezőtlen megállapításaiból.
A NATO szakértői delegációjával folytatott egyeztető tárgyalások után a honvédelmi miniszter számára készített jelentés leszögezi: „Az eredményes előkészítés és kidolgozott érveink megléte mellett sem volt elérhető a terveinkre vonatkozó kritikai észrevételek szignifikáns módosítása, enyhítése.”
A szóban forgó kritikai észrevételek meglehetősen súlyosak. Azok egy részét a sajtóból ismerhetjük. Lényegében arról van szó, hogy nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségét a magyar állam nem teljesíti. Az államot e tekintetben a kormány képviseli mint a végrehajtó hatalom megtestesítője. A nemzetközi szerződés megszegése alkotmányos aggályokat vet fel, magyarán, a kormány a NATO-kötelezettségek elmulasztásával alkotmányt sért.
A NATO-főtitkárnál – az imént már említett – első látogatása után a miniszter azt mondta, hogy mi vagyunk a NATO fekete báránya. Akkor ez a minősítés hamis volt, mára azonban majdnem igazzá vált. A degradáló jelző semmiképpen nem illeti meg a Magyar Honvédséget, hiszen a katonák legjobb tudásuk szerint teljesítik feladataikat. Jól példázza ezt a külföldi missziókban végzett munkájukért kapott számos nemzetközi elismerés.
A honvédelemért, annak békeidejű megszervezéséért a kormány, azon belül a honvédelmi miniszter felelős. A katonák a kormány által biztosított keretek között tudnak érvényt szerezni szakmai kompetenciájuknak. A brit vezérkari főnök kormánya akaratát teljesíti, amikor úgy alakítja a haderő képességeit, hogy mindenekelőtt az ország védelmére koncentrál, de messzemenőkig figyelemmel van hazája nemzetközi kötelezettségeire is. Szakszerűen teheti ezt azért, mert minden feltételnek birtokában van.
A Magyar Honvédség katonai vezetőit eddig csak a feltételek hiánya gátolta a szakmailag adekvát döntések meghozatalában, mára a döntési jogosítványaikat is megvonták vagy megcsorbították. Így állt elő a jelenlegi helyzet, hogy a honvédség nem felel meg az alkotmányban rögzített alapfeladatának, az országvédelmi képességnek. Ez a kormány felelőssége, következésképpen a kormány e tekintetben is az alkotmány sérelmére követ el mulasztást.
Az, hogy a NATO-ban ki a fekete bárány és miért, nem elhanyagolható kérdés, hiszen hazánk nemzetközi tekintélye a tét. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy szövetségeseink megbízhatatlan, kiszámíthatatlan partnerként számoljanak velünk. Arról nem is beszélve, hogy csak akkor várhatjuk el joggal szövetségeseink kiállását értünk, ha minket veszély fenyegetne, ha mi is tényleges készséget mutatunk a kollektív védelemben való részvételre, és érdemi hozzájárulást helyezünk kilátásba, ha más NATO-országot érne támadás.
A nemzetközi konstellációval szorosan összefügg a Magyar Honvédség tényleges állapota. Senki nem képzeli azt, hogy a Magyar Honvédséget úgy kellene vagy lehetne kondicionálni, hogy bármilyen, netán több ellenséggel szemben önállóan képes legyen megvédeni az országot. De azt sem engedhetjük meg – már csak a nemzeti önbecsülés végett sem –, hogy lemondunk az összfegyvernemi képességekkel bíró hadseregről, tehát lényegében a hadseregről, és csupán a NATO kisegítő erőiként, részfeladatok ellátására alkalmas speciális alegységeket tartsunk fönt.
Az ország biztonsága nem lehet kisstílű játszmák eszköze, mert azért egyszer nagyon drágán fizethet meg a nemzet, mint ahogyan az történelmünk során már néhányszor bekövetkezett. Az az ország pedig, amelyik saját védelméért nem teszi meg a tőle elvárható erőfeszítéseket, ne számítson szövetségesei lelkes támogatására, ha ő maga szorulna rá arra.
Idejében jusson eszünkbe az első magyar honvédelmi miniszter, Mészáros Lázár szállóigévé vált mondása: Amelyik nemzet nem tudja vagy nem akarja eltartani saját katonáit, előbb-utóbb kénytelen lesz eltartani más nemzet katonáit.

A szerző biztonságpolitikai szakértő