Lakitelektől a pártfúzióig

Indokolt lett volna behatóan elemezni az MDF és az MDNP egyesülését. Ebbe akár az a végkövetkeztetés is belefért volna, hogy a rendszerváltozás meghatározó pártja a végét járja. Hiszen Antall József nemegyszer mondta, hogy nem csak a kamikazekormány, de maga az MDF is rámehet a rendszerváltozásra. Pethő Sándor egykori lapjához azonban méltatlan az a gúnyos, lenéző hangnem, ami az Ugró Miklós által jegyzett április 14-i vezércikket jellemezte.
Itt az ideje, hogy a tanúk hiteles beszámolót adjanak az MDF emelkedéséről és hanyatlásáról, különben az új nemzedékek könnyen hitelt adnak a napi politika ihlette írásoknak. Itt most – válaszként – csak fölidézem az MDF 1996-os kettészakadásának körülményeit és a mindkét utódpárt számára kudarcot hozó 1998-as választások tanulságait.
Amikor 1993 nyarán a Margitszigeten Antall József jelenlétében bemutatták Szörényi–Lezsák Atilla, Isten kardja című rockoperáját, sokan úgy éreztük, hogy a hun vezér halálát követő testvérháború figyelmeztet, mire vezet a belső viszály egy nagy ember elveszítése esetén. Hiába volt a figyelmeztetés.
1994-ben, amikor a posztkommunista restauráció járványa Magyarországot is elérte, reális volt a feltételezés, hogy a Horn-kormányból való elkerülhetetlen kiábrándulást gyors gyógyulás fogja követni, hogy az ellenzékbe szorult politikai erők szorosabbra fűzik soraikat, és az előző kormányzati időszak tapasztalatait feldolgozva megalkotnak egy olyan programot, amely alkalmas lesz a rendszerváltozás eredményes befejezésére, s így 1998 után Magyarország a jobbközép erők irányítása alatt válhat a szabadságban és jólétben élő nyugati világrendszer tagjává.
Az indulás ígéretes volt: a helyhatósági választásokon az ellenzéki erők pénz és így komoly kampány nélkül is jól szerepeltek, majd az MDF meghirdette a Fidesszel és a KDNP-vel kötendő Polgári Szövetség és a közös választási felkészülés programját. Mádl Ferenc köztársaságielnök-jelöltsége volt ennek a mozgalomnak a csúcsa, de ekkorra már működésbe léptek az ellenaknák, a fékezőrakéták. Az ellenzéki pártok egy részét megbénította a választási vereséget követő belső hatalmi harc, végül Giczy György KDNP-elnök nemet is mondott a közös politizálásra. Közben az MSZP-ből kiábrándult választók révén jelentősen megnőtt a kisgazdahagyományokkal ellentétes populizmust megtestesítő Torgyán-párt népszerűsége, az MDF-ben pedig az „új arcok” jelszótól saját pártkarrierjük felívelését remélő radikálisak mind jobban kacsintgatni kezdtek az FKGP, sőt a MIÉP felé. Sajnos, az 1988–89-es remek korszaka után elkényelmesedő Für Lajos pártelnökként nem volt képes irányt mutatni és lendületet adni pártjának, tehetetlenül figyelte az elmérgesedő belső vitákat, meg sem próbálta egybefogni a széthúzó irányzatokat. A pártba csak frissen belépett, de miniszterelnöki tekintélyére sikeresen építő Boross Péter a nemzeti radikalizmus hangját erősítve maga is inkább Torgyánnal, mint Orbánnal látszott rokonszenvezni, és Für Lajos lemondása után a „mérsékelt” Szabó Ivánnal szemben Lezsák Sándor elnökké választását támogatta. (A „borzalmas tagság” kifejezést Szabó Iván nem lenéző, hanem önironikus módon használta az elnökség egyik zárt ülésén, ahonnan valaki azt azonnal kiszivárogtatta. Könnyű kitalálni, kinek állt ez az érdekében.)
1996. március 3-án, az MDF X. országos gyűlésén a pártszakadást nem önmagában Lezsák megválasztása okozta, hanem az útszéli hangnem, ami a tanácskozást kísérte, és az, hogy a Boross–Lezsák alkalmi szövetség megtagadta Antall József egyik legfontosabb tételét, az MDF szentháromságát: a kereszténydemokrácia, a falukutatók nép-nemzeti elkötelezettsége és a nemzeti szabadelvűség együttes képviseletét. Az újonnan megválasztott vezetés a három polgári ellenzéki párt szövetsége helyett Torgyán kisgazdapártjának bevonásával valamiféle nemzeti szövetséget kívánt létrehozni. A küldöttek közel fele ezért írta alá a Nyilatkozat a polgári politizálás egységéért című dokumentumot. Eszerint „A Magyar Demokrata Fórum életét végigkísérte az a küzdelem, ami a korszerű, európai értelmű, néppárti politizálás és a radikális, populista elképzelések között zajlott. A mérséklet, a türelem és az összefogás politikáját Antall József vitte sikerre az MDF-ben és hazánkban (…) Nem nézhetjük tétlenül a józan közép politikai erejének, képviseletének térvesztését.” Megalakulásával a Magyar Demokrata Néppárt a nyugat-európai polgári pártokra jellemző, a szélsőségeket elutasító és a politikai centrumra építő politikát kívánta erősíteni, de azt is kinyilvánította, hogy nem az MDF, hanem az akkori kormánykoalíció ellen kíván politizálni. A Néppártot megalakító politikusok nem több, hanem kevesebb pártot akartak látni a magyar politikai életben, s azt remélték, hogy a Fidesszel és a KDNP felelősen politizáló szárnyával (Isépyékkel) együtt, Antall József politikai örökségére építve, rövid idő alatt létrehozható lesz az 1995 elején jórészt általuk meghirdetett szoros pártszövetség, közös programmal és a választásokra állított közös listával. Azt reméltük, hogy az MDF-ben maradt régi barátaink ennek hatására megszabadulnak a nemzeti radikalizmus, a lappangó csurkizmus és felelevenített harmadikutasság terhétől, és csatlakoznak a felelősen politizáló ellenzéki erők szövetségéhez.
1996 márciusában mi, az MDNP alapítói, kötelességérzetből, szolgálatból vállaltuk a szakítás ódiumát. Arról beszéltünk, hogy nem posztokat, tisztségeket fogunk keresni, hanem feladatokat. Első nyilatkozataink egyértelműen nem a külön útról szóltak, hanem az ellenzék megvalósítandó egységéről. 1996. április végén feladatainkról – többek között – így írtam: „legyünk tisztában vele: igazi sikert nem mint új párt érhetünk el, hanem mint a kormányképes, legfelkészültebb erők összefogásának megteremtői, katalizátorai”, majd számos konkrét javaslatot tettem a cselekvésre. A szövetségi politika kérdésében azt javasoltam, hogy a maradék MDF tagságát és választóit ne írjuk le. „Őket nemcsak átlépésre lehet csábítani, hanem az újbóli találkozás reményét is föl kell villantani, erre is az általunk szorgalmazott pártszövetség, idővel talán az unió kínál esélyt.”
Sajnos az első napok lendülete hamar megtört. Jóval kevesebben léptek át az MDF-ből, mint vártuk, és – ami nagyobb baj volt – az új tagok és támogatók száma messze elmaradt várakozásainktól. Így sok súlyos problémára jó megoldásokat javasoló programunk, kitűnő parlamenti munkánk ellenére olyan értelmiségi párt maradtunk, amely nem tudta megnyerni azokat a középrétegeket, amelyek megjelenítője akart lenni. 1998-ra kiderült, hogy kevés esélyünk van az ötszázalékos parlamenti küszöb átlépésére, de sajnos az MDNP vezetésének többsége – szóban és írásban ismételten kifejtett javaslataimat figyelmen kívül hagyva – eljátszotta azt a fölkínált esélyt, hogy az önálló listaállításról lemondva, a Fidesszel közös jelöltjeink az 1998-as választásokon bekerüljenek az Országgyűlésbe. Pedig ezzel az MDNP formailag is a győztes koalíció tagja lett volna, felfogásunk és tagságunk jobban hozzá tudott volna járulni a sikeres kormányzáshoz, s valószínűleg a mostani fúzió legalább öt évvel korábban bekövetkezett volna – erősebb és tekintélyesebb pártot alkotva. Tudni kell azonban, hogy a válás után Lezsák Sándor mintegy bosszút esküdött, és mindent elkövetett, nehogy az antallisták szava még egyszer érvényesüljön a magyar politikában. Azt se feledjük, hogy az 1987-es első lakiteleki találkozó (amelyen én is ott voltam) meglehetősen heterogén társaságot hozott össze: Pozsgay (a Hazafias Népfront főtitkára), Konrád György, Gombár Csaba, számos későbbi SZDSZ-es stb. Az MDF mint párt viszont 1988 szeptemberében alakult. Abban Antall József és György fia, s még vagy két-háromszázan alapító tagok voltunk. A párt hőskorában az MDF rövidítésnek – riválisainkra is célozva – adtunk egy másik feloldást is: „Magyarországon Demokráciát Felelősséggel.” Ez a jelmondat ma is aktuális. Az új lakiteleki nyilatkozatnak a maga ideológiai és politikai egyvelegével viszont semmi köze az Antall József politikai felfogását magévá tevő és vele 1990-ben győzelmet arató MDF-hez és annak kormányához.
Véleményem szerint 2002 óta egy hallatlanul rossz kormánypolitika mellett mind a Fidesz, mind az MDF követett el hibákat a bel- és a külpolitikában egyaránt, kivált pedig az egymás iránti magatartásban. Közös vagy nagyon hasonló elveik és nemzetpolitikai céljaik alapján mégis csakis új, jobb kormány alakítása lehet a céljuk, és ehhez kell megtalálniuk a legjobb stratégiát és taktikát. Az MDF alapító tagjaként, de jelenleg párton kívüliként, csak azt kívánom az egyesült MDF-nek, hogy egyértelműen kövesse az 1989 októbere és Antall halála között folytatott kiegyensúlyozott kül- és belpolitikai irányvonalat, és ne kövesse el azokat a hibákat, amelyek 1998-ban mindkét párt gyönge választási eredményéhez vezettek. A következő hónapok meg fogják mutatni, milyen politikával lehet jobb irányba vinni a magyar állam hajóját. A kormánynál nagy szükség lenne a megújult MDF-re.


A szerző 1990–94-ben az MDF-, 1996–98-ban az MDNP-elnökség tagja


*****



Tisztelt Jeszenszky Úr!
Sajnálom, hogy írásomat csak minősítette, és konkrét kifogásait nem fogalmazta meg. Állításaimat nem cáfolta, vitatta, nem igazította, egészítette ki. Így nem derül ki, hogy az Ön által kárhoztatott gúnyos (a lenéző ellen tiltakozom) hangnem mennyiben alaptalan vagy igazságtalan.
Ám nem kívánok személyes megtámadottságommal foglalkozni, mert az valóban méltatlan lenne, nemcsak Pethő Sándor egykori lapjához, hanem mindenkihez, aki a nemzet sorsának jobbra fordulását saját ambícióik elé helyezi.
Ön kétségkívül hiteles tanúként leírja az MDF egyik, 1996-os szakadásának okait és körülményeit. Higgye el, nem gúnyból, sokkal inkább fájdalmas együttérzésből használom az „egyik” kifejezést, hiszen a fórumot 1987 és 1996 között legalább fél tucat szakadás szabdalta szét. Az MDNP kiválása már csak harsány (vagy bágyadt?) végszava volt a lakiteleki és az antalli örökség folyamatosan feszülő (netán mesterségesen gerjesztett) konfliktusának. Elemző beszámolója számos kétségünkre ad választ, de néhány kényes kérdést nyitva hagy. Ha 1988-ban a mozgalmat párttá alakító politikusoknak nem volt szükségük a lakiteleki szellemiségre, miért Magyar Demokrata Fórumnak nevezték pártjukat? Korrekt eljárás volt ez azon reménykedő, bizakodó állampolgárokkal szemben, akik a lakiteleki szellemiségben látták a nemzet felemelkedésének lehetőségét? Lehet-e éles határvonalat húzni a lakiteleki és az antalli örökség közé, s ha már meghúzzák egyesek, van-e joguk oda-vissza átjárniuk és követelőzniük? Van-e komolyan vehető jogfolytonosság a kiebrudalt, eltávolított alapítók és a mai MDF között? Sorolhatnám hosszan azokat az ellentmondásokat, amelyek a nemzeti radikalizmust hirdető „populista”, harmadikutas „lezsákista”, „csurkista” és az úgymond mérsékelt, européer, centrumra építő MDF-et megosztják. Abban pedig, hogy a jelenlegi ellenzék meghatározó pártjainak, az elkövetett hibáik és nézeteltéréseik ellenére, a közös vagy nagyon hasonló elveik és nemzetpolitikai céljaik alapján új, jobb kormány alakítása lenne a feladatuk, a legmesszebbmenőkig egyetértek Önnel. De vallja meg őszintén, egy esetleges koalíciós összeboruláson (kényszeren) túl lát valami reális esélyt az összefogásra?

Ugró Miklós