Latin-amerikai jövedelemkülönbségek

Az egészség nem minden, de egészség nélkül minden semmi – Arthur Schopenhauer híres mondása valójában egy filozófiai paradoxont rejt magában. Az egészség nem minden, állítja a mondás első fele, ám a második fele éppen azt fejezi ki, hogy nem minden, hanem a mindennél is több: a lét teljessége. Ám ha végigtekintünk a magyarság elmúlt évtizedein, szomorúan kell látnunk, hogy a lét-teljesség harmóniájától – néhány rövid időszakot kivéve – folyamatosan távolodóban vagyunk.
A 60-as évek végén, a 70-es évek elején még a legtöbb mortalitási és morbiditási mutatónk azonos volt Ausztria vagy Finnország mutatóival. Az azóta eltelt több mint három évtized során azonban Magyarország egy egészen más történelmi tér-idő rendszerbe került át. Különösen megdöbbentő folyamatok játszódtak le a férfiak esetében, hiszen míg Ausztriában ma nyolc évvel él tovább egy átlagos férfi, mint negyed századdal ezelőtt, Magyarország esetében egy hoszszú romlási folyamat után csak most jutottunk újra a 60-as évek végén egyszer már elért szintre. Aligha igényel kommentárt az az adat, miszerint a 35 és 55 év közötti magyar férfiak halálozási mutatói ma nagyjából az 1922. évi szinten stagnálnak. Napjainkban több mint kétszer annyi magyar férfi hal meg rákban, mint harminc évvel ezelőtt, miközben Nyugat-Európában körülbelül húsz százalékkal javult a helyzet. A tíz legfontosabb, rákkal kapcsolatos mutatót illetően 25 éve legalább nyolcnál a világ legrosszabb helyzetben lévő országa vagyunk. (Ám ahol éppen nem az első helyen állunk, ott is legfeljebb a második helyre vagyunk képesek.) Bár a nőknél kicsit kevésbé drámai a helyzet, de a nyugati trendektől való leszakadás náluk is folyamatos.
Ehhez hasonló az az adat is, amely az anyagi folyamatok terén az egyik legfontosabb életszínvonal mutatót, a reálbérek alakulását jelzi. Sajnos nagyon kevesen tudják, bár nyilván nagyon sokan érzik, hogy a 2005. évi várható reálbérek pontosan azonosak a 27 évvel ezelőtti, vagyis 1978-as szinttel. Fontos azonban hozzátenni, hogy közben a társadalmi különbségek latin-amerikai szintűre nőttek, és így ezek a megdöbbentő tendenciák csak az átlagot jelzik, de nem képesek érzékeltetni a mögötte rohamosan növekvő szórást.
A magyar társadalom alsó harmada életminőségét tekintve tehát alig él jobban, mint az ötvenes évek végének átlagmagyarja. Azzal a nem csekély különbséggel, hogy akkor az állami újraelosztás még sokkal inkább képes volt mindezt korrigálni, mint ma. Nem feltétlenül kell tehát megdöbbenni azon a fejleményen, hogy a magyarság nem csekély része érzi úgy, hogy általános életviszonyai ma rosszabbak, mint a hetvenes években voltak. Ha rátekintünk az elmúlt évtizedek trendjeire, azonnal szembetűnik, hogy azokban 1989–90 semmiféle kitüntetett szerepet nem játszik, a folyamatok zavartalanul romlanak tovább az azt követő évek során is. Amiből az látszik, hogy az úgynevezett rendszerváltás legfeljebb a politikai tűzijátékok lejátszástechnikai felszínén, és az ezzel láthatóan megelégedő politikai elitek számára jelenthetett valamit, a magyar társadalom vesztes többsége számára azonban legfeljebb a saját történelméből való minden eddiginél brutálisabb kilakoltatása felgyorsulásaként marad emlékezetes. De hát mit is várhatnánk attól a magyar átlagkeresőtől, aki teljesítményét megkétszerezte ugyan 1978 és 1996 között, de e kétszeres teljesítményéért 35 százalékkal kevesebb reálbért kapott? Ami, hogy ezt az avíttasan hangzó kifejezést használjuk, háromszorosára növekvő kizsákmányoltságrátát jelent.
A rendszerváltás fedőnevű, máig is feltáratlan eseménysor újra három részre szakította az országot, csak míg a török világ horizontálisan hasította meg a szocietális tér-időt, ez a globálvilág Magyarországon vertikálisan teszi ugyanezt. A társadalmi piramis csúcsán a globalitás lokális elitje ugyan csupán a magyar népesség öt-hat százalékát teszi ki, de az anyagi erőforrások körülbelül 35 százalékát birtokolja. A piramis talapzatába zárva süllyed folyamatosan egyre mélyebbre a történelemből kilökött réslakók roncs- és páriatársadalma, amely ugyan a népesség 35 százalékát jelenti, de az anyagi erőforrásokból csak öt-hat százalékban részesedik. A kettő között szorong a szó mindkét értelmében az egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülni látszó nemzeti középtársadalom. A két szélső társadalom közötti különbség az egy főre eső jövedelemben tizenhatszoros, az egy főre eső anyagi vagyonban körülbelül hatvanszoros, míg az egy főre eső szimbolikus tőkében (kulturális és relációs javakban, uralmi befolyásban stb.) hozzávetőleg kétszázszoros. Ez már latin-amerikai lépték! És az önmagát rendszerváltásnak nevező folyamat nagyobb dicsőségére 1988-tól nyomtalanul eltűnt a magyar statisztikai rendszerből a nemzeti vagyonnak még a fogalma is. Ez az úgynevezett rendszerváltó elitek talán legszégyenteljesebb, máig is fennálló teljesítménye önmagában is lehetetlenné teszi az egészség helyreállításának még a megkezdését is.
Az egyik legfontosabb nemzetstratégiai feladatunk pontosan az volna, hogy az 1988-ig csak az anyagi vagyonra vonatkozó nemzetleltárt kiegészítsük egyfelől az ökológiai vagyonok, másfelől a humán vagyonok világának számbavételével. Az ökológiai leltár a kiotói egyezmény óta evidencia, hisz a tiszta levegő, a víz, a termőföld, azélővilág stb. a szó legszorosabb értelmében is a globális adásvétel tárgya. Ráadásul, mivel a betegségek okai jelentős mértékben környezeti ártalmakra is visszavezethetők, így a környezeti kérdések közvetlenül egészségügyi kérdésként is tételeződnek.
A humán javak világának főbb elemeit, a nemzet szűken vett egészségvagyonát, vagyis fiziológiai-fizikai épségét, mentális-pszichés egészségét, morális javait, vagyis a bizalom, az együttérzés, a szolidaritás, a kohézió erőit, a család szeretetenergiáit, valamint az intellektuális tudásjavakat és a hit spirituális energiáit mind-mind a nemzeti vagyonunk legértékesebb elemeiként kellene tudatos nemzetstratégiával ápolni-gondozni, ehelyett azonban csak nagyon homályos képünk van minderről, és ami van, az azt jelzi, hogy ezen a téren minden elképzelhetőnél nagyobb a folyamatos nemzeti vagyonvesztés.
A nemzeti vagyon számbavételének és nyilvántartásának teljes megsemmisülése 1988-ban világosan jelzi, hogy a komprádorelitek eleve ki is akarták zárni annak az esélyét, hogy bármilyen számvetés készülhessen a vagyoni helyzetünk változásáról. Így aztán a számok nyelvén egyelőre csak igen nehezen írható le az a folyamat, amelynek során a globális gazdasághatalmi aktorok lehasználják, felélik ökoszocio-kulturális értékmezőinket. Nem gonoszságból persze, hanem egyszerűen azért, mert nem ütköznek semmilyen ellenállásba, ezért önként ugyan miért fékeznék abbéli igyekezetüket, hogy alacsony béreket, alacsony adókat és alacsony szabályozási szinteket (alacsony környezeti és szociális normákat) kényszerítsenek ránk? Csakhogy ha a világ összes lokalitása egymással versengve ígér alá, hogy a globális szereplők kegyeit megszerezze, ez könnyen belátható módon a világ értékmezőinek fokozatos degradálódásához, végső soron pusztulásához vezet. Hogy ez mennyire nem túldramatizált, sötét vízió, azt Latin-Amerika és különösen Afrika tragikus szétmállása megrendítő pontossággal szemlélteti. A gazdaság aktorainak be kell tehát látniuk, hogy az egészséges ember előállítására szakosodott családüzem, illetve az egészségügyi-szociális, oktatási-kulturális rendszerek a gazdaság számára termelik a legfőbb „alapanyagot”, az embert. Ha ezt felhasználja ugyan a gazdaság, de költségeit tartósan nem téríti meg, akkor egy idő után az egész rendszer összeomlik.
A rendszerváltoztatás eredményeként létrejött társadalmi berendezkedés azért van szétesőben, mert olyan elitcsoportok illegitim rejtett alkuja barkácsolta össze, amely egyáltalán nem vetett számot értékmezőink ilyen drámai lepusztulásának következményeivel. Az egész rendszerváltás úgy mehetett végbe, hogy teljesen beazonosítatlanok maradtak azok a nemzetstratégiai célok, amelyeknek megvalósítása nélkül esély sem nyílhatott a többség felemelkedésére. Pedig nem csupán pontos kép kellett volna ezekről a kérdésekről, hanem világos és teherbíró egyezség is arról, hogy – lévén e problémák megoldásának időtávja több évtized – a négyévente (vagy akár még gyakrabban) változó kormányok mellett hogyan lehet a többé-kevésbé koherens és folyamatos nemzetépítés lehetőségét biztosítani.
Végezetül lássuk, melyek is ezek a kérdések.
A magyar nemzet szakrális talapzatának helyreállítása, a magyar nemzet népesedési egyensúlyának a helyreállítása, a magyar nemzet egészségének a helyreállítása, a nemzedékek közötti hosszú távú szolidaritási kötéseknek a helyreállítása.
Csak azok az emberi közösségek képesek tartósan fennmaradni, amelyek tudják, hogy honnan jönnek, hogy hová tartanak, és képesek szembesülni azokkal a létkorlátokkal, amelyek ezt az utat kísérik. Vagyis van eredetmítoszuk, van üdvtörténetük és van szenvedéstörténetük. Az elmúlt évszázad során a magyar nemzet szinte teljesen elvesztette szakrális talapzatának ezen pilléreit, külső és belső erők szétverték, betiltották, nevetség és/vagy megvetés tárgyává tették mindezt. Kiszolgáltatottságunk a pusztítás külső és belső erőinek főként éppen ezért olyan végzetes, mint amilyennek most már évtizedek óta tapasztaljuk.
A magyarság ugyan „csak” huszonöt éve fogy egyre gyorsuló ütemben, de a folyamatos demográfiai erózió már lassan ötven éve tart. Az ötvenes évek vége óta ugyanis minden termékenységi mutató azt jelzi, hogy nemzetünk elveszteni látszik az önmaga fizikai újratermelésére való hajlandóságát. A fogyó népesség egyre patologikusabb társadalomszerkezetet hoz létre, és a lefelé tartó népesedési spirál egyre mélyebb szocietális örvények közepette gyorsítja önmagát, ahol okok és következmények keverednek reménytelenül.
A nemzet egészségének hosszú távú lepusztulásáról már szóltunk a bevezetőben. Itt most csupán annyit tehetünk hozzá, hogy az egészség, mint azt a világ számos részletes felmérése is bizonyítja, csak kis részben egészségügyi kérdés. Az egészségügyi rendszer már csak a megoldatlan nemzeti problémák többszörösen halmozott olyan tömegű és összetettségű gigantikus halmazával találkozik, amelynek megoldására semmiképpen nem lehet alkalmas.
A nemzedékek közötti szolidaritási kötések felszíni megjelenítője a nyugdíjrendszer. A romló demográfiai trendek az előttünk álló évtizedek során kikerülhetetlenül a végletekig élezik a generációk közötti elosztási konfliktusokat. Mindezt csak fokozza az a szemfényvesztő globális pilótajáték, amelyet a balliberális elitek 1997 óta nyugdíjreformként próbálnak elfogadtatni. A magyar társadalom döntő többsége egyelőre elképzelni sem tudja azokat az iszonyú össztársadalmi feszültségeket, amelyek ennek nyomán a tízes évek második felétől várnak ránk.
Ez az egymással is ezer szálon kapcsolódó négy kérdéskör nemzeti konszenzusra épülő megoldása jó esetben is csak több évtized alatt érhető el. Az elmúlt húszban azonban nemcsak hogy konszenzus nem épült fel, hanem az elemi szintű párbeszéd feltételei sincsenek meg. Enélkül azonban csak tehetetlenül asszisztálunk emberi erőforrásaink egyre vészjóslóbb lepusztulásához.

A szerző író-közgazdász