A gyermek közjószág

Generációs paktum megkötését ajánlja Szent-Iványi István, az Európai Parlament kéttagú SZDSZ-es delegációjának vezetője és Bóka János, az Európai Szabadelvű Klub kezdeményezője (Generációs paktumajánlat, Magyar Hírlap, június 2.). Erre – mint írják – azért lenne szükség, mert az elkövetkező évtizedekben Európa fenyegető demográfiai és szociális kihívásokkal lesz kénytelen szembenézni, mivel egyrészt a „természetes szaporulat jelenleg egyetlen uniós tagállamban sem éri el a népesség fenntartásához szükséges szintet”, s ezt a bevándorlás sem lesz képes ellensúlyozni, másrészt „az orvostudomány fejlődésének és az életminőség javulásának köszönhetően – a várható élettartam folyamatosan növekszik”. E két folyamat eredőjeként pedig az idősek („eltartottak”) aránya az idei 49 százalékról 2030-ra 66 százalékra fog emelkedni. Ez pedig – mondják – minden eddiginél nagyobb terhet hárít a szociális ellátórendszer működőképességét fenntartani hivatott fiatal generációkra. Nagy súlyú és sürgős változtatásokra van szükség, amit a hazai döntéshozóink egy része alábecsül, másik része pedig a várható ellenállás és nehézségek miatt fél, ódzkodik megtenni. Reformokat kell végrehajtani, ha lehet, társadalmi konszenzussal, melynek kialakulását elősegítheti a generációk és politikai irányzatok közötti párbeszéd. Írását Szent-Iványi és Bóka a dialógus első elemének tekinti, „nem válaszokat, hanem kérdéseket kínálunk” – fejezik be szerénységet sugalló visszafogottsággal.
Kedves liberális barátaim, először is üdvözlöm önöket abban a klubban, amelynek tagjai tisztában vannak azzal, hogy a társadalmak az egyszerű reprodukciót nem biztosító születésszám miatti elöregedése számos probléma forrása, és még inkább az lesz. Ehhez képest az élettartam meghosszabbodása csekély súlyú ok (az előbbihez képest talán tizednyi), ráadásul némi rosszindulattal idekeverése úgy is magyarázható, hogy ez is aggodalmuk tárgya. Holott ez pozitív, örvendetes jelenség, míg az alacsony születésszám negatív – így összecsúsztatásuk nem igazán szerencsés.
Másodszor: sajnos még jó kérdéseik sincsenek, sugallt válaszaik pedig még ennél is rosszabbak.
De ne szaladjunk ennyire előre. Az öregedés, mint a fejlett világ országainak tartós problémája, a demográfusok előtt legalább negyedszázada ismert, amikor a politikusok és a laikus közvélemény még csak és kizárólag a világ túlnépesedése miatt aggódott. De nem egyszerűen arról volt szó, hogy a felismerés annak nyilvánvaló időigénye miatt késett, hanem elsősorban arról, hogy a liberálisok tagadták a „probléma” fogalmának értelmezhetőségét népesedési kérdésekben, s a diskurzuskezdeményezéseket azzal utasították vissza, hogy itt alantas, hátsó szándékoktól vezérelt gaz konzervatívok (feministák: gaz férfiak) az emancipálódó, szakmai karrierre aspiráló nőket akarják a pelenkázóasztal mellé visszakényszeríteni a társadalom archaikus-középkori-premodern rendjének (feministák: férfiuralomnak) visszaállítása és/vagy megőrzése érdekében. Vagy éppen ezzel készítik elő az abortusz betiltását; netán begyepesedett nacionalizmusuk e kérdésben buggyan a felszínre stb. A „mi közü(n)k hozzá, hogy kinek hány gyereke van?” krédóra vezethető viszsza, hogy a liberálisoknak a túlnépesedés ellen sem voltak igazán használható javaslataik, mivel szinte kizárólagos oknak az abortuszhoz és a fogamzásgátláshoz való hozzáférés nehézségét tartották, de a kérdés ennél sokszorosan bonyolultabb, fentiek pusztán technikai eszközök a kívánatos cél elérése érdekében. A liberálisok a bonyolult valóság megértésére való képtelenségük miatt tüzüket az abortuszt és a fogamzásgátlást tilalmazó kereszténységre, azon belül is különösen a katolikus egyházra irányítják, holott az egyrészt előírja a párok számára a születendőkért érzett felelősséget, s tanítja, hogy a bűn elkerülendő, de ha nem tudjuk, a kisebbet kell választanunk. (A legelképesztőbb liberális vád, hogy a kereszténység hozzájárul az AIDS terjedéséhez, mivel tiltja az óvszer használatát. Csakhogy a kereszténység előírja a házastársi hűséget, aminek betartása esetén nincs fertőzés; fertőzés csak úgy lehetséges, ha a pár egyik tagja megszegte a hűség parancsát. Ekkor viszont a keresztény számára a kisebb bűn választása válik irányadóvá.) A társadalom összetett jelenségeinek értelmezését kvázi tilalmazó liberális ideológia („társadalom nincs, csak emberek vannak”) nem vihet közelebb a társadalom bonyolult jelenségeinek megértéséhez. Muníció nélkül nem lehet háborúba menni. Az ökölrázás nem helyettesítheti az ágyúgolyót. A liberálisok ezt téve nemzetközi szinten legalább egy-másfél évtizedig sikeresen akadályozták az öregedésről folyó diskurzus megindulását. Aztán félresöpörték őket.
De e paktumajánlat nem jelenti azt, hogy a liberálisok alapjában revideálták volna nézeteiket; nem is tehetik, ezzel politikai irányzatként való létjogosultságuk kérdőjeleződne meg – ami a liberalizmusból érték, már régen beépült mind a szociáldemokraták, mind a konzervatívok-kereszténydemokraták értékrendjébe. A mai liberálisok így pusztán egy lobbicsoport, amely a legerősebb, legbefolyásosabb társadalmi rétegeknek kínálja politikai szolgáltatásait. Mivel szó nincs nézetrendszerük megváltoztatásáról, viszont érzik, hogy az öregedés kapcsán mégiscsak mondaniuk kell valamit, kopogtatnak a klub ajtaján.
A paktumajánlat-tevők három dolgot mondanak. Az egyik, hogy a huszonöt évesnél fiatalabbak társadalmi integrációja nem kielégítő, mert bár képzettségük jelentősen meghaladja az idősebbekét, a munkanélküliség körükben magasabb, s arányaiban többen élnek a szegénységi küszöb alatt. Javaslatuk a nemzetközi oktatási programokban részt vevők számának növelése, idővel pedig annak elérése, hogy minden egyetemi-főiskolai hallgatónak lehetősége legyen legalább egy szemesztert külföldi oktatási intézményben tölteni. Javasolják továbbá az élethosszig tartó tanulási folyamat intézményi kereteinek továbbfejlesztését, az egységes európai oktatási és képzési térség megteremtését, a képesítések kölcsönös elismerésének kiteljesítését és automatizmusát. Azonban, bár mindezek nagyon súlyos problémák és dicséretesen pozitív célok, nem tartoznak szorosan a tárgyhoz; a népesség öregedése nélkül is ezek a teendőink.
A másik a munka és a gyermeknevelés egyre nehezebb összeegyeztethetőségére vonatkozik. Ennek leküzdésére rugalmasabb munkaszervezés, a részmunkaidős foglalkoztatás és a távmunka terjesztése szükséges. Ugyanaz válaszolható, mint fentebb: ezek nagyon fontosak, de nem tartoznak szorosan a tárgyhoz, a népesség öregedése nélkül is megteendők. Az itt szereplő utolsó mondat viszont kétséget sem hagy afelől, az öregedés problémája liberális barátainak pusztán divatos ágyékkötő: elmondják, hogy a fiatal vállalkozók piacra lépését és megerősödését célzott programokkal kell elősegíteni. Persze, persze, de hogy jön ez ide? Végül a harmadik, a legfontosabb: „az állami egészség- és nyugdíjbiztosítási rendszer jelenlegi finanszírozási rendjének fenntartása nem alternatíva, a szociális ellátórendszer átalakításának egyedül járható útja pedig a magántőke szabályozott és ellenőrzött bevonása.”
Nos, itt bukik ki a liberálisok lobbiszerepe. A magántőke bevonásáról annyit, hogy 2002-ben a magánegészségügyéről ismert Egyesült Államokban a kórházak 14,8 százaléka, az ágyak 12,5, a bevételek 9 százaléka jutott a forprofit (haszonorientált) kórházakra, s a szövetségiek háromszor, a tagállami-helyiek másfélszer, a nonprofit intézmények egyharmaddal több bevételre tettek szert egy beteg után, mint a forprofit gyógyintézmények. Az utóbbiak egyre távolodnak az univerzális kórházi jellegtől, specializálódnak, rutinszerű ütemezhető, az áltagosnál csekélyebb kockázatú beavatkozásokat végeznek nagy sorozatban, az átlagosnál jobb körülményeket biztosítva – s ezért magasabb díjat kérve és kapva pacienseiktől. Miről tetszenek beszélni, kedves liberális barátaim?
Az állami egészség- és nyugdíjbiztosítási rendszer fenntarthatatlan – mondják önök. Már miért ne lenne fenntartható? S mit értenek a „jelenlegi finanszírozási rend” alatt? A finanszírozás jelenleg pénzzel történik, nem is történhet másképp. Persze tudom, hogy önök tőkésítenék e két rendszert, amit egyrészt minek – hacsak nem azok érdekében, akik a működtetésből járadékszerű hasznot húznak –, másrészt az öregedés negatív hatásaira az sem jelent ellenszert.
Amit paktumajánlatukban tesznek, az egyrészt nem a tárgyhoz tartozó dolgok idekeverése, másrészt a problémának a szociális ellátórendszerekre szűkítése, s annak sugallata, hogy ennek reformja kiutat jelenthet. Ez azonban tévedés, az öregedés miatti társadalmi-gazdasági problémák csak annak visszafordításával, a születésszámnak az egyszerű reprodukció szintje felé mozdításával érhető el. Hogy ennek érdekében mit lehet és kell tenni, nagyon bonyolult és összetett kérdés. De egy eleme biztosan a gyermekek közjószággá nyilvánítása. Ebből az következik, hogy lehetővé teszik, hogy a gyermekesek kevesebb adót fizessenek, mint az azonos jövedelmű gyermektelenek. Tehát például egy gyermektelen pártelnöknél azért fizessen egy ötgyermekes pártelnök valamivel kevesebbet (mondjuk havi ötvenezerrel, ami – ismerjék el – öt gyermek neveléséhez szimbolikus összeggel való hozzájárulás), mert ezzel elismerik, hogy az ötgyermekes pártelnök gyermekei nem pusztán saját kedvtelését, „érzelemfogyasztását” szolgálják, hanem jövendő adófizetőként nagyban fognak hozzájárulni annak a szociális rendszernek a működéséhez, melyért annyira aggódnak.
Csakhogy ennek éppen a liberálisok a legnagyobb ellenségei, ráadásul egy olyan szívet melengető kifejezésre hivatkozva, mint az igazságosság. A szabad demokraták engem a Mária Terézia korabeli magyar nemességre emlékeztetnek: életüket és vérüket ígérik, de adójukat, azt nem. Ebbe a klubba azonban csak az léphet be, aki tettekkel is igazolta elkötelezettségét. A felvételi vizsga pártjuk arról való meggyőzése, hogy elhibázott, szűkkeblű, rövidlátó az a törekvése, hogy felszámolja az Orbán-kormány családpolitikai intézkedéseit. Ha ezt nem érik el, nincs keresnivalójuk a klubban. Nekünk, klubbelieknek pedig nincs okunk önökkel paktumot kötni. Önök a probléma része. Nem a megoldásé.

A szerző szociológus-közgazdász