A hajléktalanság nyomora

Nemcsak a városi szegénység, hanem a folyton gyarapodó hajléktalanság is a társadalom egyik akut problémájává vált a rendszerváltozás óta. Míg az előző években a már hajléktalanná vált emberek ellátásának számszerű növelése és valamelyest minőségi javítása volt a cél, addig mára a hajléktalanságnak mint társadalmi jelenségnek a mérséklése a döntő szempont. Ami végül is azt jelenti, hogy a hajléktalanságot egyáltalán nem lehet elszigetelt ügynek tekinteni, hanem együtt kell kezelni a foglalkoztatási és lakáspolitikával. Jóllehet a szociálisan veszélyeztetett és szélsőségesen kiszolgáltatott emberek problémáira eddig is születtek figyelemfelkeltő kísérletek, mind ez idáig átfogó stratégia mégsem készült. Ugyanakkor évről évre napvilágot látnak a hajléktalanságot, a szociális peremhelyzetet bemutató riportok, szociográfiai leírások. Kérdés az: vajon csakugyan üres moralizálást vagy terméketlen művészi játékot kell-e látnunk a hol dokumentarista, hol az ettől eltérő ábrázolásokban?
Az ígéretek ellenére vajmi kevés történik a specializált intézményi ellátásokat tekintve és az utcán élők lakhatási támogatásában. Sürgető igényként merül fel a társadalmi ellátórendszerből kirekesztődött emberek élethelyzetének a segítése. Kezdve mindjárt azzal, hogy a hajléktalanság nem pusztán lakás nélküliséget jelent, hanem végső soron olyan eszköz nélküli életvilágot, amely kiszolgáltatottá teszi az embert a rajta kívül zajló eseményeknek, amikkel igazából csak sodródni tud. Csakhogy az igazi probléma nem csupán a külső okokban keresendő, hanem a hajléktalanok élettörténetében, az egész addigi életük során fellépő hiányokban. Vagyis a hajléktalansággal kapcsolatban az otthon nélküliség fogalma mindenképp kifejezőbb lenne, mivel az otthon legelőször is családot jelent, emberekhez, tárgyakhoz való kötődést. Így mint a nélkülözés maximuma, soktényezős folyamat összhatásának végeredménye, hiszen egy-egy tényező önmagában senkit sem tesz hajléktalanná. A leggyakrabban emlegetett okok között a munkanélküliséget, a válást, az alkoholizmust, a lakhatás megszűnését emlegetik. De a szeretet, a biztonságérzet és az örömteli emberi kapcsolatok hiánya is oda vezethet, hogy az egyénnek nem lesz ereje, önbizalma megbirkózni a krízishelyzetekkel. Mert az embernek először pszichésen kell otthontalanná válnia, hogy aztán eljusson a teljes nélkülözés állapotához.
A hajléktalanok jelentős részének az életéből ijesztő mértékben hiányzik mindenféle értelmes emberi kapcsolat. S attól függetlenül, hogy a hajléktalanná válás okai meglehetősen konstansnak tűnnek, sajnos, az érzékelhető változások számokkal sem igazolhatók meggyőzően. Az empirikus kutatások szerint az esetek kétharmadában az úgynevezett kapcsolati konfliktusok (például az élettársi kapcsolatok felbomlása) állnak a háttérben. Ugyanígy növekedni látszik a gazdasági okokból bekövetkező hajléktalanság aránya. És az sem véletlen, hogy a hajléktalan emberek között folyamatosan nagy számban találhatók az ország északi és északkeleti megyéiből származók. Ezek közé tartozik a lassan lecsúszók csoportja, amely korábban hagyományosan iskolázatlan, főleg vidéken élő családok jellemzően ipari szakképzettséget szerzők leszármazottaiból áll, akik számára az egzisztenciális gondok megoldásához hiányzott a stabil családi háttér. Az elmúlt években a hajléktalan emberek között végzett felmérések rendre megerősítik, hogy az átlagos életkor 35 és 45 év között változik, miközben az iskolai végzettség viszonylag állandó képet mutat. A nyolc osztályt végzettek és különösen a szakmunkások aránya jelentősen magasabb a hajléktalan népességben. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy valójában a nyolc általánost el nem végzettek köréből kerülnek ki jelentősen azok, akik a leghosszabb ideje hajléktalanok.
Viszonylag kevés használható adat van arra vonatkozóan, hogy hogyan sikerül megelőzni egyre több család hajléktalanná válását, vagy például miként növelhető a lecsúszás előtt állók lakásmegtartó képessége. Sajnos a jelenlegi kormányzat semmit sem tesz az önálló lakhatás és megélhetés irányába mozduló, a hajléktalanságból kifelé indulókért. Néhány modelljellegű próbálkozás ugyan történt, de a hajléktalanság társadalmi kezelése még mindig hiányzik. Épp így egyértelműen lelassult – többek között – a szállásrendszer mennyiségi növekedése. Habár a téli időszakban újra és újra felmerült a tömegellátások iránti igény, a szociális munkások folyton beleütköznek abba, hogy a szállást nyújtó intézményekben gyakorlatilag nincsenek szabad férőhelyek. Ennek fényében hiába indulnak kísérletek mind a foglalkoztathatóság, mind az integrációt erősítő programokra, az intézményen kívül rekedtek támogatása érdemben megoldatlan terület. Holott annál is nagyobb szükség lenne erre, mivel az állami szervezetek, a civil szervezetek és az érintettek közötti korábbi együttműködés szemmel láthatóan fellazult, és helyére az egyes szervezetek életben maradásáért folytatott napi küzdelem került. A hajléktalanság problémája semmiképpen sem egyenlő a hajléktalanná vált emberek problémájával, a megelőzés és az integráció elemei is legalább annyira fontosak.
Az otthontalanságnál nincs tragikusabb, s amíg kiépül egy új szociális ellátórendszer, elkerülhetetlenül működnek azok a negatív sztereotípiák, amelyek igen gyakran a szociális érzéketlenséget növelik és a társadalmi szolidaritás ellenében hatnak. Mióta sokkoló módon napvilágra került a hajléktalanság (menhelyek, szállók, ingyenkonyhák stb. létrehozása), rendre ugyanaz a kérdés merül fel: hogyan lehet megakadályozni a hajléktalanok számának várható növekedését? Merthogy a hajléktalanság ijesztő nyomorával szükségképpen szembesülünk. S ha el is fogadjuk, hogy a hajléktalanság valóban nem egyenlő a fedél nélküliséggel, semmiképp sem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy a hajléktalan ember esetében az önfenntartás állandó veszélyben van. A hajléktalanság olyan társadalmi realitás, amely a jólétinek hazudott rendszerváltás egyre kínzóbb dilemmája.

A szerző szociológus