A mozaikdarabok kezdenek összerendeződni

A családtámogatási rendszer átalakítását előkészítő propaganda-hadjárat során Gyurcsány Ferenc azt hangsúlyozta, hogy a konzervatív családpolitikával szemben ő egy baloldali családpolitikát képvisel, s mivel már három éve a baloldal kapott kormányzati felhatalmazást, régen itt az ideje, hogy azt érvényre is juttassa. Az átalakítás fő célja az, hogy az alacsony jövedelműek és a többgyerekesek járjanak jól. Tiszteletre méltó szándék, kérdés, összhangban állnak-e vele a tervbe vett intézkedések?
E lapban már részletes modellszámítások jelentek meg a változások különböző családtípusokra gyakorolt hatásáról, s ezek alapján egyértelmű, hogy a kormánydöntés nemhogy nem felel meg deklarált célkitűzéseinek, hanem éppenséggel szembemegy azokkal. Éppen a legrosszabb helyzetűek esetében nem növeli a juttatást (csak összevonja a családi pótlékot, a 13. havi családi pótlékot és a rendszeres gyermeknevelési támogatást), fő kárvallottai pedig a (legálisan dolgozó) nagycsaládok, ahol az adókedvezmény szűkítését az emelt családi pótlék nem ellensúlyozza. Katona Sándor, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének elnöke keserűen fel is panaszolja: „kizárólag mi vagyunk a vesztesek, ráadásul minél több a gyerek, annál roszszabbul jár a család. Ez teljes demográfiai ballépés.” Még Ferge Zsuzsa, a legtekintélyesebb baloldali szociálpolitikus is csöndes bírálatot fogalmaz meg: a rendszerbe több pénz kell, és a háromgyerekesek helyzetén sokkal többet kell segíteni. Tausz Katalin, az ELTE szociológiaprofesszora is kérdésesnek tartja, vajon a leginkább rászorulók is elegendő támogatást kapnak-e. Az intézkedést és hátterét frappánsan világítja meg Bartha Attila, a Kopint-Datorg kutatója: az új rendszerrel a rászoruló családok helyzete nem változik számottevően, de a jelenlegi helyzetben a kormánynak határozott lépéseket kellett tennie. Ez történt. Határozottan kicsi lépés, a százlépéses kampány koreográfiája szerint: minél kisebb valós konfliktus gerjesztésével minél nagyobb változás látszatát próbálják kelteni.
Amikor egy cselekvés szöges ellentétben áll deklarált céljaival, joggal vetődik fel a gyanú, hogy az igazi cél egészen más, csak nem feltétlenül kívánják az orrunkra kötni. Az világos, hogy a cél nem a legelesettebbek felemelése, hiszen ennek érdekében semmi sem történik. A legszegényebbeket nem rosszindulatból, „csupán” egy cinikus költség-haszon elemzés nyomán hagyják cserben. Most éppen nem hoznak, nem visznek, egyszerűen nem számítanak. Nyilván nem is költenek rájuk feleslegesen egy fillért sem. Mindez különösebben persze nem meglepő; másfél évtized tapasztalatai megmutatták, hogy az MSZP–SZDSZ-elit számára a társadalom számkivetettjei csak gyúanyagként jönnek számításba. Ők azok, akiknek érthető és a maguk szempontjából jogos Kádár-nosztalgiáinak meglovagolásával, akik fellázításával a hatalom megragadható, hogy azután érvényre juthasson a valódi cél: a nemzetközi és részben a hazai nagytőke érdekeinek érvényesítése. A háromhatvanas kenyér ígéretére Bokros-csomag, az 50 százalékos közalkalmazotti béremelésére (a körülmények szerencsétlen összjátéka folytán ráadásul ezt még teljesíteni is kellett…) Draskovics-csomag.
A mostani „reform” pénzügyi szempontból nem nagy horderejű, így célja nem lehet a tőke- és spekulációs érdekek olyan közvetlen szolgálata, mint e nevezetes csomagoké. Szűk egy évvel a választások előtt inkább kampánycélt kell keresnünk a döntések mögött, s ezt meg is találjuk, ha megvizsgáljuk a valódi (kis) haszonélvezőket. Amire kevesen gondolnak, közvetve idetartoznak a gyermekvállalást elutasítók. Mint Kormosné Debreceni Zsuzsanna NOE-ügyvezető rámutat, a forrásokat a gyermekesek között osztják újra, míg a gyermekteleneknek nem kell szolidárisnak lenniük. Jól járnak emellett az egy- és kétgyerekes családok, azok közül is az a vékony réteg, amely rendszeres gyermekvédelmi támogatásra eddig az éhbért elérő jövedelme miatt már nem volt jogosult, az adókedvezményt mégsem tudta teljes mértékben igénybe venni. Amint ez már a pedagógusbér-emelésektől a középső adókulcs eltörlésén át a lakáspolitikáig mindenütt tetten érhető volt, a Medgyessy–Gyurcsány-kormányok propagandisztikus önképével szemben most sem a legszegényebbeket, hanem a potenciális hatalmi bázisának sejtett alsó középosztályt preferálta. A kádári kisembereket, az egy-, maximum kétgyerekes tanárokat, ápolónőket, bérszámfejtőket, önkormányzati ügyintézőket.
Miközben a kormánypártok a szegényeket látatlanba veszik, s az alsó-középosztálynak udvarol, van egy társadalmi csoport, a nagycsaládosok, amelyre Gyurcsány az amúgy nem nagy horderejű intézkedésekkel bátran lesújt. A rohamosan fogyatkozó, emiatt borús jövő elé néző nemzet egyetlen, bár halvány reménysugarára. Azokra, akik fő céljuknak nem az anyagi érvényesülést tartják, akik kemény munkájuk gyümölcsét nem elszórakozzák, hanem a Széchenyi által sürgetett emberfő-kiművelésbe fektetik. Akik a nemzet legnagyobb hiánycikkét hozzák létre, olyan gyermekeket vállalnak, olyan ifjakat nevelnek, akiknek vérükben lesz a közösségi érzés, akik a sok testvér közt felnevelkedve képesek lesznek arra, hogy a versengést és a szolidaritást egyensúlyba hozva próbáljanak érvényesülni, családjuk, tágabb közösségük és a nemzet javára.
Véletlen, nem szándékolt mellékhatás – mondhatnánk, ha egyszeri esetről volna szó. De nem így áll a dolog. Csak néhány hónapja, hogy Magyar Bálint fondorlatos kampányt indított az egyházi iskolák támogatásának szűkítésére. Ezzel egy időben megkurtították a művészeti oktatás normatíváit. A legelesettebbek integrálásának örve alatt (láttuk, az elesettek csak kampány-ágyútöltelékként számítanak!) nekiláttak a közoktatás színvonalasabb szigeteinek felmorzsolásához. Az önkormányzatok kiéheztetésén alapuló csöndes iskolafelszámolási programot indítottak. Reform címén minden szinten szinte mindig csökkentik a teljesítmény- és követelményszintet. Eljelentéktelenítenék a testnevelés-oktatást. Cserébe lazították (volna) a drogszabályozást. Az egyetemeket diplomagyárrá, oktatástechnikai kombinátokká (a baloldali Csányi Vilmos professzor szava) alakítanák. A mozaikdarabok kezdenek összerendeződni. Az intézkedések mögött lassan kirajzolódik az irány. Hogy, hogy nem, mindig azokra az intézményekre és csoportokra mérnek csapást, amelyekben, s amelyek magas szintű emberi teljesítményt képesek (ameddig még képesek) létrehozni. Vajon túlzottan merész következtetés-e, hogy ezek a makacsul egy irányba ható lépések már aligha a véletlen művei? Hogy a legjobb értelemben vett elittermelő intézmények folytonos gyengítése mögött esetleg koncepció húzódhat meg. Hogy e koncepció nem pusztán spekulatív-ideologikus jellegű, hanem valami határozott érdeket is kifejezhet.
Sokszor hallhattuk, hogy csak egy elit van. Az övék. Újratermeléséhez a Gyurcsány–Kóka-féle milliárdosok nem szorulnak állami forrásokra, lassan állami intézményekre sem. Sőt, hazai intézményekre sem. Néhány tízezer forintos gyermekkedvezmény nem oszt, nem szoroz, ahol százmilliós nagyságrendű tőke-adómentességek termelik az anyagi bázist. Egy Leisztinger már nem is a tőzsdén, hanem a tőzsdével spekulál. Milliárdos hasznát nem csapolja közteher. A rendszerváltó pártok naiv vagy megvásárolt támogatásával a közeljövőben sem fogja. A kisebb hatalmú szereplők pedig bízvást támaszkodhatnak a Hálóra. Mindaddig, amíg az elit céljait és érdekeit nem keresztezik. Lesz állás. Lesz ösztöndíj. Lesz szőlő, s lágy kenyér.
Rivális, önjáró elitre nincs szükség. Sem Orbán-típusúra, sem másra. Sem Kósa Lajosra, sem Suchman Tamásra. Kellemetlen figurák. Önfejűek. Fegyelmezetlenek. Csak összezavarják a dolgokat. Végrehajtókra van szükség. Specialistákra. Irányítható tömegre. Másik elit ne legyen. Ne is lehessen. A színvonalas embertermelő közösségekben és intézményekben a függetlenedni képes rivális elit kitermelőjét szimatolják és utálják. Nem csoda, ha ott gyengítik, ahol érik.
A társadalom önvédelmi reflexei, megszerveződése azonban korlátozza őket. A mostani intézkedések kártételei messze csekélyebbek, mint a Bokros-csomagéi voltak. (Az egyik balliberális kiadvány panaszkodik is: a kormány tudja, mit kell tennie, de nem meri meglépni.) Ezúttal megmaradt az alanyi jogosultság, s bár Gyurcsány korábban kijelentette: legszívesebben bruttósítaná és megadóztatná a családi pótlékot, erre sem kerül sor. Szűkítve, de az adókedvezmény intézménye is megmarad, és a rendszer nem mozdult el ténylegesen a segélyen alapuló életstratégia támogatása irányában sem. A jövőben szükségessé váló korrekciók nem igényelnek nagy, rendszerszerű változtatásokat, egyes csoportok helyzetének rontását; a polgári családfilozófia érvényre juttatása keretében gond nélkül megléphetők. A rendszeres gyermekvédelmi támogatás kérvényezésének eltörlése hasznos is lehet. Rengeteg emberi-közigazgatási energia szabadul fel. Évi négymillió ügyirattal és több százezer környezettanulmánnyal kevesebb lesz. Nem kár értük. Az alsó középosztály enyhe megtámogatása a társadalmi kohézió növelése szempontjából hasznos lépés. A hátrányba hozott nagycsaládosok a bevezetéstől számolt fél év múlva kárpótolhatók. Az érintettek lassan kezdhetik vágni a centit.

A szerző közíró