A pesti börze tizenötödik születésnapjára

Ha azt mondom: bróker, azt mondod: botrány. Azt olvasom: vállalkozó, s a tudósítás robbantásos bandaháborúról szól. Nem volt ez mindig így, és nem is kell ennek így lennie. Ma talán nehezebb elfogadtatni a nagyközönséggel, mint tizenöt éve, hogy a piacgazdaságot komoly firmák közötti áttekinthető üzletek sokasága viszi előre, holott ez a történelmi tapasztalata a fejlett világnak. A középkori városok heti vásárai helyén a főbb kereskedelmi központokban már két-három évszázada létrejött a gabonának, majd a gyarmatárunak, az olajnak és az érceknek, sőt a devizáknak, a részvényeknek és a kötvényeknek a szabályozott piaca. A börzéken a hivatalos órák alatt szabott kontraktusok keretében adták és vették a tőzsdei terményeket és az értékpapírokat; a piaci árát nem a hatóság szabta meg, hanem a kereslet és kínálat közvetlen találkozása, így a tőzsdei ár érzékeny barométerként jelezhette a gazdasági élet mindig változó széljárásait.
A lendületesen kapitalizálódó Magyarországon a XIX. század második felében szintén életre keltek a piacgazdaság intézményei: a bankok és takarékpénztárak, majd később megkezdte működését a pesti tőzsde is. Története jól követte az ország gazdasági és politikai fordulatait: a nagy konjunktúrákat, a háborús idők pangását, a világgazdasági krachot. A kommunista hatalomátvétel után aztán a polgári társadalomnak ezt az intézményét is bezárták: a pénzkultúrára és az ésszerű kalkulációra alapozó rendszer helyébe az egyközpontú hatalom diktátuma és a tervgazdaság lépett. A következményeket ismerjük.
Most van tizenöt éve, hogy Budapesten ismét életre kelt a tőzsde. Fél emberöltő ugyan nem elég a történelmi távlathoz, de arra alkalmat ad a születésnap, hogy a magyar tőkepiacról eltűnődjünk. Most éppen szárnyal a főbb részvények árfolyamából számított tőzsdeindex, nagy nyereséget jelentenek a meghatározó cégek, ám eközben gazdaságunk növekedési ütemével, a versenytárs gazdaságokhoz mért pozíciónkkal gondjaink vannak, és különösen kritikus az állampénzügyek állapota. Minek higgyünk hát: a tőzsdének vagy a magyar hitelkockázati besoroláson rontó külföldi minősítő intézményeknek? A bankok és brókercégek sosem látott nyereségének örüljünk, vagy inkább arra ügyeljünk, hogy az unió az úgynevezett túlzottdeficit-eljárás alá vonta hazánkat a költségvetési hiány és a méretes államadósság miatt? Profitál-e a magyar gazdaság egyáltalán a pesti tőzsdéből? És ez a tőzsde valóban tükre-e a magyar gazdaságnak? Mielőtt megkísérelnénk válaszolni, érdemes tudatosítani, hogy a pesti tőzsdén forgó részvények háromnegyedének külföldi befektetők a tulajdonosai, és külföldi pénzalapok, intézmények kezében van a kötvények úgy negyven százaléka. (A kötvénypiac nálunk praktikusan állampapírból áll, hiszen vállalati és önkormányzati kötvényből kevés van.) A külföldi befektetők vételi és eladási döntéseiket nemcsak, sőt talán nem is elsődlegesen a hazai gazdaság eseményei és kilátásai motiválják, hanem a magyar gazdaságtól távolabb eső tényezők. Ha például más tőkepiacokon kicsi a befektetés hozama, akkor megnő a befektetők étvágya a magyar vagy a lengyel értékpapírok iránt. De az is könnyen megeshet, hogy külső okok hatására más piacok felé fordul a befektetői érdeklődés. Jelenleg az egész térség iránt élénk a figyelem, és részben ebből táplálkozik a BUX-index emelkedése.
Azt is látni kell, hogy a magyar tőzsdén szereplő cégek nem tükrözik gazdaságunk szerkezetét. Tekintsük például a magyar kivitelben meghatározónak számító olyan nagy cégeket, mint amilyen a Nokia, Siemens, IBM, Audi, Suzuki; egyikük sem szerepel a pesti tőzsdén. Ezzel szemben a vezető hazai bank, olajtársaság és telefontársaság részvényei számítanak vezető papíroknak; tőzsdei kereskedési részarányuk jóval nagyobb, mint e cégek nemzetgazdasági súlya. Ami pedig a magyar munkavállalók nagy hányadát foglalkoztató kis és közepes cégeket illeti, ezek egyáltalán nem szerepelnek a BUX-indexben, mivel nagy hányaduknak nincs is köze a tőzsde világához. A tőzsdei mutatók tehát okkal térhetnek el a magyar gazdaság egészének mozgásaitól.
Látható, hogy az 1990 után ismét életre hívott pesti tőzsde két fontos vonatkozásban ez idáig elmaradt a száz-százhúsz évvel ezelőtti elődjéhez képest. Az egyik vonatkozás az, hogy a tőkepiac mennyire teszi lehetővé a vállalkozásnak a fejlődésükhöz szükséges tőke bevonását. Végtére is az életképes ötletek és ígéretes vállalkozások tőkéhez jutásának egyik hatékony formája éppen az lenne, hogy a kezdeményezők részvények kibocsátásával gyűjtik össze a szükséges tőkét, vagy meglevő vállalkozásuk tőkeemelését a tőzsdén keresztül oldják meg. Nálunk ez a forma ritka, amiért okolni lehet a magyar megtakarító nagyközönség óvatoskodását, a tőzsdére lépés szabályainak szigorát, de azt is, hogy vállalkozóink zöme ódzkodik a tőzsdei kereskedés nyilvánosságának, szabályozottságának vállalásától. Ezzel azonban tartósul a másik gyengeség: a hazai részvénytulajdon kicsiny aránya a pesti tőzsén. Ha viszont a külföldi pénztulajdonosok motivációitól és döntéseitől függ a kereskedés, akkor ez az intézmény nem tekinthető a gazdasági élet erős indikátorának.
Az értékpapírok kereskedelme oda húz, ahol nagy pénzek mozognak. Így az igazán fontos magyarországi vállalatok maguk is bevezettetik papírjaikat az angol, német vagy amerikai piacra. Ez azután felveti a kérdést: van-e hosszú távon igazán esélyük a kisebb nemzeti tőzsdéknek? Száz éve elképzelhetetlen lett volna komoly nemzetgazdaság saját értéktőzsde nélkül; igaz, akkor elképzelhetetlen lett volna az ország saját nemzeti valuta nélkül, most viszont már tizenkét európai ország használja a közös valutát, és tíz új tag készül az euró átvételére. (Az európai alkotmány körüli politikai zavar ellenére úgy gondolom, hogy az önálló nemzeti valutához való visszatérés megmarad érzelmi viták tárgyának, és a tényleges gazdasági életben fennmarad, sőt újabb térségekre terjed ki az euró használata.) Megeshet tehát, hogy először térségi tőzsdeszövetségek jönnek létre, majd pedig a kisebb nemzeti tőzsdék egyszerűen eltűnnek.
De ezzel túl előre szaladtunk. Az újrakezdés óta eltelt tizenöt év tanulságai alapján kimondható, hogy pártolni kell a közepes magyar cégek tőzsdére jutásának ügyét. Fontos lenne az is, hogy a nagyközönség ne tartson a részvényektől, kötvényektől, és ne tekintse ezeket úri huncutságnak. Az olvasó itt közbevethetné: na és a brókerbotrány? Kulcsár és ügyfeleinek esete azonban nem a börze léte ellen szolgáltat érveket, épp ellenkezőleg. A magyar felügyeleti hatóság Szász Károly akkori elnök vezetése alatt nagyon is hatékonyan eredt a tőzsdei szabályok és a törvények megsértőinek nyomába – éppen így bukott ki az ügy. Végül is a tőzsde a maga évszázados európai elveivel és folyamatosan finomodó mai nemzetközi szabályaival valami olyasmit képvisel a gazdasági életben, amelyre igencsak nagy szüksége lenne a magyar társadalomnak is: ez az áttekinthetőség és szabályozottság.
A nagyközönség azonban meglehetősen bizalmatlan gazdasági intézményeinkkel és a gazdasági élet szereplőivel, sőt elég nagy körben az egész piacgazdasággal szemben. A fenntartások persze érhetők. Bankcsődökkel, zavaros privatizációs ügyletekkel, nagybefektetőknek adott ellenőrizhetetlen kedvezményekkel, titkos záradékos koncessziós szerződésekkel megterhelt évek állnak mögöttünk, így egyáltalán nem csoda, hogy árnyék vetül mindenre, ami a pénzzel, tőkével, gazdasággal kapcsolatos. De nem csak bizalmatlanság él az emberekben; naivitás és hiszékenység is: a piramisjátékok mindig újra próbálkozó szervezői jól érzékelik ezt. Már csak ezért is érdemes kimondani: a polgárosodás folyamatában nagyon is helye van azoknak az intézményeknek, amelyeknek működési szabályait történelmi idők óta csiszolja a hazai és nemzetközi gyakorlat. Boldog születésnapot hát a pesti börzének, kívánjunk jó kereskedést, még akkor is, ha tudjuk: a gazdaság egészének és államháztartási viszonyainak valóságától elég messze esik a tőzsdeindex alakulása.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár