Egy közveszélyes rögeszme

Hétfőn délben Magyarországon testet öltött a piacgazdaságra leselkedő egyik legveszélyesebb rögeszme: a kormány az ország versenyképességének javítása, no meg az elmaradhatatlan igazságosság miatt adóreformba kezdett. A bökkenő mindössze annyi, hogy egy piacgazdaságban versenyképességről és versenyről csak a vállalatok esetében van értelme beszélni. Nem véletlen, hogy Paul Krugman, a Massachusetts Institute of Technology professzora, a közgazdasági Nobel-díj egyik titkos várományosa a kormányzatok állandó hivatkozását a nemzetgazdaságok versenyképességére prózai egyszerűséggel közveszélyes rögeszmének titulálja. Piacgazdaságban ugyanis vállalatok versenyeznek egymással, és ez a verseny számokkal is jól mérhető, a nyereség, az árbevétel, a termelékenység, a piaci részesedés, a termelés vagy az export növekedésével. Ezzel szemben az országok versenyképességét mindig csak homályos indexekkel és rangsorokkal mérik, miközben az indexek mögött olyan mutatók állnak, mint az exportképesség, a külfölditőke-vonzó képesség vagy a gazdaság növekedése, amelyek kivétel nélkül a vállalatok tevékenységére vezethetők vissza.
A nemzetgazdaságok versenyképességéről folytatott állandó szócséplés azonban azért közveszélyes rögeszme – mondja Krugman –, mert többnyire a piacot és a versenyt torzító beavatkozásokra készteti a politikusokat. Hiszen a leegyszerűsítő logika csábítása meglehetősen nagy: ha alacsony egy ország nemzetközi versenyképessége, hátrébb áll a rangsorokban, akkor ezen a helyzeten – mondják a politikusok – bizony kormányzati segédlettel kell javítani. Ha például nem megy az export, akkor értékeljük le a nemzeti valutát, mert ez segíti az exportra termelő vállalatokat. Vagy ha mondjuk nem jön a külföldi tőke, akkor tartsuk mesterségesen alacsonyan a béreket, adjunk adómentességet a betelepülőknek, emeljük meg a kamatokat, és így csábítsuk be a befektetőket. Igaz, ilyen lépésektől még nem növekszik a vállalatok termelékenysége, technológiai szintjük sem emelkedik, és nem lesznek innovatívabbak sem, de a politikusok elmondhatják, tettek valamit a nemzetgazdaság versenyképességéért. Különösebb kockázatot úgysem rejtenek ezek az akciók, hiszen a nemzetgazdaságok vélt versenyét – szemben a vállalatok valódi versenyével – eléggé sajátos játékszabályok jellemzik. Ha egy vállalat nem kellően versenyképes, akkor szó szerint lehúzhatja a rolót és megindulhat ellene a felszámolási eljárás. Ám aligha számolható fel vagy tüntethető el egy ország a világ térképéről pusztán azért, mert a helytelen gazdaságpolitika és a rossz menedzsment, tehát a rossz kormány miatt súlyos pénzügyi nehézségekbe sodorta magát.
A legveszélyesebb azonban ebben a rögeszmében, hogy olyan lépésekre is igazolást ad a kormányok számára, amelyeknek valójában semmi közük a vállalatok versenyképességéhez. Ez történt hétfőn is, amikor a kormány, adóreformnak álcázva, szimpla választási osztogatásba kezdett. Pedig a szabály roppant egyszerű: versenyképes – ha már mindenképpen ragaszkodunk ehhez a fogalomhoz – az az ország, ahol erős és versenyképes vállalatok vannak. Amiből logikusan következik, hogy adóreform címén is csak olyan változtatásokat érdemes és szabad megtenni, amelyek a vállalatok versenyhelyzetét javítják. Egyedül a vállalatok képesek ugyanis új értéket előállítani, exportálni, munkahelyeket teremteni.
Ezzel szemben a hétfőn nagy dérrel-dúrral beharangozott adóreform első lépései szinte semmit sem javítanak a vállalatok versenyhelyzetén. Azokat a lépéseket ugyanis, amelyek valóban csökkentik a vállalatok terheit, s így szabad forrásokat hagynak vállalatoknál, amiből azután fejleszthetnek, beruházhatnak, munkahelyeket teremthetnek, furcsa módon évekkel későbbre datálták. Így az iparűzési adó megszüntetésére vagy a foglalkoztatás járulékterheinek csökkentésére csak 2008-ban kerülne sor. Mindez első pillantásra érthetetlennek is tűnik, hiszen például az iparűzési adó eltörlése – amennyiben az állam ezért majd kárpótolná a településeket – közel azonos nagyságú költségvetési terhet jelente, mint az áfa mostani csökkentése. Amíg azonban az iparűzési adó megszűnése valóban forrást hagyna a vállalatoknál, addig az áfa csökkentésének szinte semmilyen hatása nincs a vállalkozásokra, hiszen többségüknél átfolyó, visszaigényelhető tételről van szó (már ha a kormány tartja magát a jogállami normákhoz, és időben vissza is téríti a vállalatoknak jogos igényléseiket). De érthetetlen ez a lépés a költségvetés szempontjából is, mert miközben a kormány összevissza hadakozik a szürke-, a kék- és még ki tudja, milyen színű munka kifehérítésével, addig könnyű szívvel lemond az egyetlen valóban stabil és jól tervezhető bevételéről, az áfáról. Vállalva ezért akár az államháztartás hiányának növekedését, az eladósodás további mélyülését, hiszen annak kezelése már úgyis a következő kormányra marad. Vállalva akár azt is, hogy a növekvő államháztartási egyensúlytalansággal kockára tegye az euró bevezetésének 2010-re tett céldátumát.
Ezek után – sajnos – már aligha marad más érv az áfa csökkentése mellett, minthogy éppen a választások előtti hónapokban csökken, esetleg az inflációval arányosan nem emelkedik a villany, a legtöbb élelmiszer, a benzin vagy a telefonbeszélgetés ára. Egyáltalán nem véletlen, hogy a kormány az áfacsökkentés védelmében már a bejelentés másnapján árkommandó felállításával fenyegette meg a gazdaság szereplőit, nehogy a kétszázmilliárdos osztogatástól várható, esetleg szavazatokban is megjelenő hozamot a kereskedők tegyék zsebre. Úgy tűnik, a piacgazdaságot fenyegető rögeszme – a versenyképesség – már világra is hozta első, a piacgazdaságtól idegen, torzszülött gyermekét.
Az adóreform eddigi legfontosabb lépése, az áfa csökkentése a gyakorlatban semmivel sem több, mint a 2002 őszén elhíresült, normális demokráciában egyszerűen megengedhetetlen választási szlogen: „több pénzt az embereknek!”. Tartalmilag az áfacsökkentés ugyanúgy osztogatás, mint a száznapos program, csak egy kicsit elegánsabb. Természetesen a választásokhoz közeledve Európa-szerte minden kormány megpróbál osztogatni, ebben nincs is semmi különös. Csak akkor ne hívjuk ezt korszakalkotó adóreformnak, a vállalatok versenyképességét javító lépéssorozatnak, szociálisan igazságosabb elosztásnak. Ezek a lépések már úgyis a következő kormányra maradnak.

A szerző közgazdász