1. Elment. Diplomatatáskájába bekészítette a megnyúlt arcát. Majd ha kiszáll a kocsiból, ráér fölvenni. Tudta, a nagy bánatot nem elég érezni. El is kell hitetni. Ha az ember leengedi kicsit az állkapcsát (persze csukott szájjal), a hatás nem marad el.
Utazás előtti este behajtotta a tükör két szárnyát, hogy lássa, jól áll-e a fején a kapedli. Szólni kellene a Kunczénak meg a Hillernek, legyen az ő fejükön is. Jobb, ha az ember nem marad egyedül a megrendülés és az azonosulás külső jegyeivel. Megigazította a fejfedőt. Így jó, szemből alig látszik. Akik viszont oldalt állnak, felejthetetlen élményben lesz részük. Persze, az lett volna az igazi, ha előtte méretet vettek volna a fejéről. De erre már nem volt idő. A tükör előtt forogva megkérdezte a feleségét: na, hogy nézek ki? Nagyon jól, drágám, válaszolt az asszony. Mintha rád öntötték volna. Aztán vigyázz, mit mondasz, el ne felejtsd, hogy meg vagy rendülve. És emlékezz a zsinagógabeli malőrre: a Megváltóról egy szót se!
Hát ez megint nem sikerült. Csak előkerült a sublótból az Isten fia. „Vagy nem látott, vagy nem vett bennünket észre az Istenünk” – mondta pápaleckéztető Gyurcsány Ferenc, majd így folytatta: „Vagy azt mondta, hogy akkor nézzük meg, mire mész te magad a felelősségeddel, Istennek fia, mi pedig erre mentünk ezzel a felelősséggel.” (A miniszterelnök honlapján lévő szerkesztett változatból már kimaradt az Index újságban még közölt „Istennek fia”.)
Ennél zavarosabb és giccsesebb mondattal ritkán találkozhatunk. Eszerint Isten tehát, mint Pistike az iskolapadban, csak nézett, de nem látott. Aztán azt mondta a Megváltónak (a szerkesztett változat szerint viszont már csak nekünk): nézzük meg, mire mész te magad a felelősségeddel. Gyurcsány tehát körülbelül azt állította Auschwitzban, hogy a zsidók kiirtásakor Isten odaszólt Jézusnak, hogy na, hol a te híres felelősséged, most mutasd meg, mit tudsz, „mire mész te magad”. Ha jól értem, akkor tehát Gyurcsány beszédében az Isten lazán, nem görcsölve, mintegy kétségbe vonta önmagát.
De az is lehet, hogy mint legutóbb a zsinagógában, a miniszterelnök valamit megint összekevert. Múltkor a Teremtőt cserélte össze a Megváltóval, most meg az Istent a latrokkal. Ugyanis az evangéliumok szerint ezzel a keserű cinizmussal először a latrok szóltak oda Jézusnak, ha tényleg ő az Isten fia, tegyen csodát: „Szabadítsd meg magadat!” (Azaz: „mire mész te magad”.) S hozzájuk csatlakoztak a papi fejedelmek ekképpen: „szálljon le most a keresztfáról, és hiszünk neki”. (Máté 27:40,42)
Gyurcsány akkor, amikor arra utalt, hogy Isten fiának felelőssége (a honlap változata szerint: a miénk) kutyafülét sem ért, hiszen csodát tenni nem tudott, valójában bemocskolta azoknak az igazaknak az emlékét, akik életüket kockáztatták vagy oda is adták zsidó testvéreikért. Bemocskolta lengyel földön a lengyel Kolbe atyát, aki, hogy egy családos zsidó embert megmentsen a haláltól, önként vállalta, hogy helyette megy a krematóriumi halálba. Bemocskolta annak a hívő Slachta Margitnak az emlékét, aki látván és nem bírván elviselni a szlovákiai zsidók elhurcolását, meghallgatást kért a pápától. (Igaz, a katolikus Slachta nem „tárgyalt” a pápával, hanem csak könyörgött, de néhány száz ember életét bizonyosan megmentette.)
Egyszóval megint nem volt szerencséje Gyurcsánynak a Megváltóval. A teológiai csávából csak egyféleképpen vághatta volna ki magát: ha bátran leszögezi, hogy az Isten fia valójában a németekkel kollaborált. A honi sajtót ismerve, ezen állítás politikai kockázata elhanyagolható lett volna.
Hitlerről és a 20. század totalitárius államairól nem esett szó. Helyette arról hallhattunk, hogy „nem mások tették, mi tettük: emberek, akik olyanok, mint mi”. Ez a „mi tettük… olyanok, mint mi” grammatikailag is figyelmet érdemel, masszív tudathasadás érződik belőle, de lendüljünk túl rajta, akad itt izgalmasabb állítás is. Gyurcsány a huszadik század történelmének értelmezését mindenesetre új síkra terelte, midőn Hitlerről, Sztálinról, a totalitárius gyilkoló gépezetről, amelynek civilek milliói voltak életre-halálra kiszolgáltatva, egy szót sem ejtett. Helyette ezek a civilek voltak bűnbakként megjelölve. Lássuk: „Emberek, akiknek nem volt ereje ellenállni a kísértésnek, bár tehették volna, és nem tették. Közemberek és névtelenek milliói engedték, hogy megtörténjen.” A totalitarizmus helyett az öngyilkosságtól gyáván visszariadó civileket jelölni meg bűnösként: ez több mint ostobaság, több mint súlyos történelmi tájékozatlanság. Ez a gyűlölködést prolongáló politikai üzenet. El lehet utána mondani ötszázszor, hogy „tégy a gyűlölet ellen”, mert csak az együgyűek fogják elhinni, hogy nem az.
Az ember azt hinné, így a XXI. században talán már csak eljutottunk oda, hogy nem átkozzuk a nácikkal versengve a hívőket, és nem ütjük-vágjuk a civileket, miért nem feküdtek a sínekre a férjüket elvesztett, gyereküket táplálni alig tudó, éhező asszonyok, idős, netán vallásos emberek, akik reszkettek az óvóhelyen. (Férfiakra nem gondolhatott Gyurcsány, azokat behívták katonának, fővesztés terhe mellett.) Most megtudtuk Gyurcsánytól, hogy ők a felelősek. Nem a nácik, nem a nyilasok felelősek a „magát bemocskoló” huszadik századi Európában megtörtént tömeggyilkosságokért. Nem Sztálin, nem Hitler, nem a kollaboránsok, nem a GPU, nem a Gestapo, nem az ÁVH. Nem ők a felelősek, hanem a civilek.
Most már értem Tamás Gáspár Miklós arcán az idvezülést, midőn hordó nélkül is ki tudja mondani a téren: „magyar fasiszták”. Láttuk minden tévécsatornán. Csak úgy reszkettek tőle a falevelek.
Lassan összeáll a kép. A soron lévő kampány diktálja mindezt: kedves állampolgár, érezd magad ismét egy fasiszta országban, mint Rákosi idején. Érezd, hogy te is egy potenciális fasiszta vagy. Az olyan jó (nekünk), ha utálhatod magad. Akkor legyengülsz, s mi, szocik, könnyebben nyerünk.
Még egy rossz hírem van: azon túl, hogy szerintem szocialista országlások idején Európában mi vagyunk az egyetlen nemzet, amely nagystílűen átvállalja az öszszes krematóriumot Hitler pribékjeitől, érdemes figyelni arra is, hogy mind a kontinensen, mind az Egyesült Államokban egyre gyakoribb a szövetségesek felelősséghányadának vizsgálata is, mind a zsidó menekültek befogadását illetően, mind pedig az első világháborút lezáró béketárgyalások igazságtalanságának következményeit elemezve. No persze könnyebb egy kapedlit a fejre biggyeszteni, mint tanulmányozni a zsidóságra vonatkozó XX. századi történelmet.
Arra az apró logikai hibára meg már egyenesen snassz volna kitérnem, hogy ha Gyurcsány beszédjének tartalmi állítása szerint az volt a baj, hogy hiányzott a felelősség, akkor miként lehet azt állítani a következő mondatban, hogy nem mentünk semmire a felelősségünkkel. Hiszen arról az imént állítottuk, hogy hiányzott.
Végre beszélhetett. Kicsit oldalvást hajtotta a fejét, óvatosan, nehogy a kapedli leessen. Szigorú szemmel nézett körül. Tudta, hogy az összes hazai tévé közvetíti, és ezt a tekintetét mutatja majd. Elegáns szemüvegére ráközelít a kamera, de ő a plasztik mögött úgy fog ránk nézni, hogy attól leszáll a vér a lábunkba.
Sokáig gyakorolta ezt a nézést. Már KISZ-vezetőként is kipróbálta – főleg azokon gyakorolta, akik kiléptek a Kommunista Ifjúsági Szövetségből, és átmentek az újonnan alakult Fideszbe –, és mindig hatott. Most fogmosás után, a zarándokút előtt nyilasokat képzelt maga elé, akiket meg kell bénítania a tekintetével. Fasisztákat! Szélsőjobboldaliakat! Klerikálisokat! Sztrájkolókat! A Buharin fölött ítéletet mondó államügyész nem tudott így bűnpártolást és szabotálást szuggerálni a tekintetével, ahogy Gyurcsány nézett a bűnös magyar tévénézők millióinak szemébe. Áthatóan és vádlón, a sajtos tallért és pisztáciát rágcsáló felelőtlenek gyomrából a vékonybél felé űzve a hatvan évvel ezelőtti vétkeket. Eldöntötte, hogy bűnös kormányokról fog beszélni. Ez jó pozíció, hiszen aki bűnös kormányról szónokol, azt a benyomást kelti, hogy az ő kormánya ma született fehér báránykák bégető gyülekezetéből áll. S már mondta is: „Voltak kormányok, köztük magyar kormányok, akik nem úgy gondolták, hogy legszentebb feladatuk, első számú kötelességük megvédeni valamennyi polgárt, és ha jön a Gonosz, akkor legfeljebb magukat ajánlani neki kegyelmébe.”
Szép mondat. Kár, hogy ennek sincs értelme. Mert egy ember kockáztathat, odavetheti az életét elkeseredésében, morális meghasonlásban, lelkifurdalásában. De egy egész kormány? Egy kormány dobja oda magát a Gonosznak? A háború kellős közepén? Ráadásul – ki hallott már ilyet? – „a Gonosz kegyelmébe”? Ismereteim gazdagodnak: eddig úgy hittem, Isten kegyelmébe ajánlja magát az, aki veszélyt vállal. A Gonosszal pedig harcol az ember, küzd vele életre-halálra. Semmi esetre sem ácsingózik a kegyelmére!
Miről beszélt hát ez az ember? Hogy magunkat kellett volna ajánlani a Gonosznak? Felelősségből, amelynek amúgy híján voltunk? Egyáltalán: vannak-e olyan körülmények a veszélyben lévő és másokat veszélyben tudó ember számára a zsidó-keresztény kultúrában, amelyek jóváhagynák azt, hogy valaki magát ajánlja „a Gonosz kegyelmébe”? Áldozatnak igen, ha más lehetőség nincs. De szorult helyzetben áldozatnak fölstilizálni magunkat, és közben a Gonosz kegyelmére lesni? Ez már inkább a kommunista mozgalom véres infernóját idézi, Rajk kicsikart vallomását, a Sötétség délben sötét lapjait, Buharinnak kivégzése előtti, Sztálinhoz írott, porig alázkodó, életéért könyörgő levelét.
A mondat: szétterített intellektus. Kinél ragyog, kinél porlik, kinél leszivárog a csatornába.
2. Hatvan év elmúlt, és Európa őrzi emlékezetében a holokauszt megrendítő tanulságait. Mindez helyénvaló. Az emlékezés fontos. A hallgatás évtizedei után az is nagyon fontos lett volna, hogy a miniszterelnök ne kutyafuttában, hanem méltó módon emlékezzen a hatvan évvel ezelőtt málenkij robotra hurcolt hétszázezer magyarról: hadifoglyokról és civilekről.
Hétszázezer ember – közülük háromszázezren odavesztek – nem intézhető el egy kézlegyintéssel. Nemcsak erkölcsileg, hanem politikailag is nonszensz, hogy ők mennyire mellékesek ma ebben az országban. Mellékesek a médiának, mellékesek a politikának, játékfilmek nem születnek róluk se hatalmas, se gyér költségvetéssel. A Szovjetunióban háromszázezer ember megfagyott, beteg lett, éhen pusztult, megölték vagy halálra dolgoztatták őket. Voltak, akik már a hosszú vonatúton elpusztultak a fűtetlen vagonokban. Betegek, idősek is voltak köztük, tizennyolc éves kiskatonák (Rózsás János, Szolzsenyicin barátja éppen annyi volt, amikor elvitték), tizenhét-tizennyolc esztendős lányok, akiket gyakran a szovjetekkel kollaboráló helybeliek segítettek összeszedni a gyűjtőtáborokba.
Gyurcsány sajátosan tisztelgett az ő emlékük előtt. Nem tett a fejére se kapedlit, se árvalányhajas kalapot nem vett ki a jelmezkölcsönzőből, hanem fölvette legjobb öltönyét, elment Putyinhoz, és megköszönte a felszabadulást. Köszönjük még egyszer, utoljára, kérem alássan.
Való igaz, mázsás szabadságot kapott minden egyes állampolgár a szovjetektől. Egyeseket megfullasztott, másokat agyonnyomott, akik meg kikecmeregtek a szovjet adta szabadság alól, s a hátukra vették, azoknak megroppant belé a gerincük.
Nem emlékszem rá, hogy a mohácsi csatamezőn az életben maradottak közt akadt-e egyetlen katona, aki megköszönte volna a törököknek a hódoltságot. Aki azt mondta volna: de jó, hogy itt tetszenek lenni, köszönjük, maradjanak itt vagy százötven évig! Köszönjük, hogy megerőszakolták asszonyainkat, hogy kardélre hányták a csecsemőket!
Tudtommal ilyen szavakat nem őriz a nemzeti emlékezet.
1945-ben egy véres diktatúra előszobájába léptünk be. Magyarországról százezer ember ment el Nyugatra azokban az években – amíg még mehetett. Ők tudták, mi az, hogy szovjet megszállási övezet.
Mi, akiknek fölmenői idehaza maradtak – ahogy a vicc mondta, „kalandvágyból” –, nem Bushtól akarjuk hallani, hogy a sorsunkat meghatározó jaltai konferencia szégyenteljes megállapodásokat kötött a rovásunkra. Nagy szégyen erre az országra nézve, hogy míg a miniszterelnök a megszállást köszöngeti Moszkvában, nekünk az amerikai elnöktől kell hallanunk a minket ért igazságtalanságról, a szovjet érdekszférába került kelet-közép-európai országok megrendítő kiszolgáltatottságáról.
Gyurcsány Ferenc késésben van. Tragikus késésben. Örökös késésben. Mire rájön, hogy Medgyessynek is, akinek tanácsadója volt, és neki is ki kellett volna mondania legalább azokat a mondatokat, amelyeket a napokban az Egyesült Államok elnöke Kelet-Közép-Európa sorsáról kimondott, már senki nem fog rá odafigyelni.
Mindegy, hogy a miniszterelnök kapedlit tesz föl, vagy kalapot emel le: kijár a főhajtás a hétszázezer elhurcolt magyarnak. És egy könnycsepp az elpusztult háromszázezernek, akiknek csontjai ott maradtak Kazahsztánban vagy Szibéria fagyos földjében. Nemcsak egyféle zarándoklat létezik. Voltak és vannak, akik elzarándokoltak Magadan lágereibe: Ryszard Kapuscinski megtette ezt a zarándokutat. Vitte magával Alex Weissberg és Varlam Salamov könyveit. Lássunk tisztán: Weissberg és Salamov is zsidó volt, és egyúttal, sok más társával együtt, a kommunizmus áldozata. Mutassunk végre rá a hamis demarkációs vonalakra! Mert azok nem a zsidók és nem zsidók közt húzódnak.
Nem feltételezem, hogy Gyurcsány valaha is megteszi ezt a zarándokutat a Szovjetunióba hurcolt magyarok emlékére. De legalább idehaza illett volna méltóképpen, tisztességgel emlékeznie szerencsétlen sorsú honfitársaira.
Azon a napon, amikor a kommunizmus áldozataira, sok százezer magyarra emlékezett Magyarország, Gyurcsány nem forgolódott a tükör előtt. Talán még kalapot sem tett a fejére, félperces reggeli föllépése volt csak. Beszédet nem készített, és nem készíttetett – ugyan minek? Hétszázezer magyar „rabszolgasorsra kényszerítve”? Nem tétel.
Csak néhány beavatott sajtós tudott róla, hogy az ünnepélyes megemlékezés helyszínére a miniszterelnök még a reggeli órákban odalopakodik a Terror Háza Múzeum mécsesei közelébe, nyitás előtt fél órával s a megemlékezés előtt nyolc és fél órával.
A délutáni programon a miniszterelnök nem vett részt. Tájékoztatást kora reggeli látogatásáról kabinetirodája a meghívók többszöri kérésére sem adott ki. Minek? Olyan nagy ügy az a hétszázezer ember? Négyszázezren kibírták. Egy kis ÁVH, egy kis málenkij robot, na és. Jó levegőn voltak.
Emlékszünk még? Medgyessy éjjel küldött koszorút a 301-es parcellához. Gyurcsány hajnalban kelt, nehogy véletlenül összefusson egy emlékező civillel.
A Terror Háza Múzeum őreinek tanúsága szerint valamit halkan maga elé mondott, amikor az e
origo.hu
Orbán Viktor: Magyarország megvédte magát!
