Mezítláb az utolsó padban

Sinka István, elmúlt századunk feledhetetlen költője iskolai megpróbáltatásainak gyötrelmeit írta meg Mezítláb az utolsó padban címmel. Ez a kép foglalkoztatott, amikor összegyűjtöttem azokat a levélbeli üzeneteket, amelyeket a vidéki, a paraszti megpróbáltatásokról írtak nekem, mert ezekben is az igazságtalanság tényei sorakoznak.
„Nincs módunk traktoros kirándulásra Budapestre, mert mozdulatlanságra kárhoztatva csak éppen anynyit megyünk a gépekkel, amennyit a lapos pénztárcák engednek. Pedig csak félmunkát végeztünk, mert a bánásmód irántunk olyan, mint azé az emberé, akit úgy fogadnak: máskor itt ne lássam.”
„Mostanában egyre-másra csinálják a táblázatokat, hogy ilyen meg olyan jól megy a magyarnak. Szeretnék olyan kimutatást is látni, amelyik tisztán megmutatja, hány tízezer parasztcsalád jutott cselédkenyérnél is mostohább sorsra, mióta összeborogatták az egész mezőgazdaságot. A papír nem ismeri a szégyent, nem pirul az oldala, és akik a hazug jelentéseket csinálják, nem szégyenlik magukat a félrevezetésért.”
„Hónapok óta várjuk, egyre várjuk a többször beígért kártalanítást, amit az árvíz után megígértek, kell még egy új miniszter, aki szavának áll? Tönkrementünk, miniszter urak! Vagy maguk ezt így gondolják jónak?”
Folytathatnám a részletek idézését, de talán elég meggyőző, ha leírom: panaszos levelekkel több táska megtelne. Szűrjük le a tanulságokat: elszomorító és megrendítő vidék-Magyarországon a mezőgazdaságból élők állapota. A paraszti életforma nemhogy európainak, de még kolhoz-magyarországinak sem nevezhető, mert csaknem húsz éve nincsenek a gazdálkodásnak hozzáértő felelősei. Ez aztán a Csáki szalmája mostanában, mert az utóbbi négy évben minden eddiginél mélyebbre csúsztunk, hiszen ha a kormányzati ígéretekkel úgy lehet packázni, ahogyan ezt teszik, akkor a gödörnek nincs is alja, ahová hozzáértés nélkül lesüllyesztették a termelési-értékesítési-kiviteli rendszert, amely a megélhetést, sőt a fennmaradást jelentette. Pesti háziaszszony panaszát hallgattam. „Mondja meg valaki, milyen ellátásban részesülünk mi, kispénzű emberek? A külső kerületekben ötszáz forint volt egy kiló eper, a belvárosban ezer. Megkaptam az egyik nagyszájú eladótól: ne vegyen epret! De nekem is vannak gyerekeim, vagy a kiskeresetűek ne áhítozzanak a gazdagok konyhájára?”
Mondhatom, ez aztán az igazi szocialista életfelfogás… Ebből természetesen következik a kérdés, hogy új osztálytagozódás korszakát éljük? Most különülnek el az új kizsákmányolók és az új kizsákmányoltak? Igencsak feje tetején áll a világ hazánkban, ahol hosszú, kíméletlen harccal megdöntötték a tőke hatalmát a dolgozók, hálából most az új tőkések a munkanélküliség jól bevált fegyverével megszorították a munkásokat, parasztokat. Először is csendet parancsol – mindenki érdekében – a hatalom, amelynek arról sincs fogalma, hogyan is kellene a megváltozott európai körülmények között megszervezni az országot. Megszervezni belső rendjét, lakóinak biztonságát, a népesség ellátását, az ifjúság nevelését, a betegek, bajbajutottak megsegítését, azaz országot kellene építeni. Ennél természetesen fontosabb és első helyen áll a hatalomban élők gazdagodása, a nemzet napról napra való vegetálásának dicsérete, s ennek érdekében hazudni reggeltől estig minden hullámhosszon, minden szelet nyomtatott papíron.
A Hernád mentén árvízkatasztrófát szenvedettek megsegítésére ígéret ígéret hátán, vállalkozók, kisgazdaságok sora tönkrement. Még azt sem mondják: na és? A földalapú támogatások s az egyéb ígéretekben felvázolt pénzek késnek, kimaradnak, de hiszen átszervezték a mezőgazdasági minisztérium vezetését (leváltották az egyik legsikeresebb minisztert), és azóta mi változott? Elhangzott, ha jó gabonatermést takaríthatnak be, akkor a terményt már az új tárolók is fogadhatják. Hogy a tavalyival mi lesz, ami ott áll a régiekben értékesítésre várva, arról nem beszél senki. Külföldre termelő konzervgyáraink leépülőben, részlegek szűnnek meg, családok válnak munkanélküliekké. Szarvasmarha-állományunk soha nem látottá zsugorodott, mégis tejértékesítési gondokkal küzdenek a termelők. Nem baj, mondják a kereskedelemhez sem értő „szakemberek”, hozunk külföldről. És érkezett is „műtej”. Szervezettség híján elszalasztjuk az uniós lehetőségeket, és a mezőgazdaság minden területén szorulunk hátra – nem az utolsó padba, hanem a szamárpadba, ahová a leghaszontalanabbakat ültette a tanító bácsi. Onnan persze mindenki menekült, ahogy tudott. És mi?
Mi, mint a száműzöttek, várunk, de senki nem is sejti, mire „kiszolgáltatottjai vagyunk a semmihez nem értők hatalmának, közben a világ elhalad mellettünk” – idézem ezt is egy levélből, de ez nem vigasz. Véget kell vetni a hazudozásnak, és ez nem óhaj, hanem az egyetlen menekülés.