Június elején hozták a hírt az alandi lapok, hogy a svédek által lakott autonóm finn tartományban a legfrissebb adatok szerint 1,9 százalékon áll a munkanélküliség. Hogy mindez miért érdekes? Csupán azért, mert Finnországban a munkanélküliség országos viszonylatban jelenleg 7,5-8 százalék körül mozog, s bizony erős a gyanú, hogy az alacsony alandi munkanélküliség okai jórészt a területi autonómiának, egészen pontosan az autonómia berendezkedéséből adódó magas foglalkoztatottságnak köszönhetők. Ezt megerősíteni látszik az a tény is, hogy Aland esete korántsem egyedi. 2004-ben Dél-Tirolban például 2,2 százalék volt a munkanélküliség, míg a teljes Olaszországra kivetítve ugyanez az adat 8,6 százalék. S ha megnézzük a többi gazdasági mutatót, akkor azt látjuk, hogy ahogyan Aland Finnország leggazdagabb régiói közé tartozik, úgy Dél-Tirol az olasz tartományok között jár az élen.
A két autonómiának azonban van még egy, a gazdasági adatoknál jóval sokatmondóbb közös vonása: mindkét helyen folyamatosan erősödik a kisebbség. Dél-Tirolban 1991 és 2001 között 3,1 százalékkal nőtt a németek száma, miközben ugyanilyen arányban csökkent az olaszoké. (Az olaszok száma az utóbbi harminc évben – talán az 1972-es második autonómiastatútum miatt is – folyamatosan csökken.) Míg Alandon 1987-ben
22 579 svéd élt, számuk 2003-ra 24 461-re, mintegy egy százalékkal emelkedett, s arányaiban tekintve jóval 90 százalék fölött van. Ennél többet pedig talán nem is kell mondani a területi autonómiák működőképességéről.
Persze akadnak, akikben mindez visszatetszést ébreszt. Például az európai bürokratákban. Dél-Tirolt Brüsszel 2003 decemberében a helyi autonómiamodell sajátos eleme, az etnikai arányosság elve miatt vonta kérdőre (a tartományban ugyanis a közszférában nyíló munkahelyeket, a lakásépítési támogatásokat, valamint a szociális bérlakásokat az egyes településeken élő népcsoportok számaránya szerint osztják el). Frits Bolkestein, az unió belső piacokért felelős korábbi biztosának kifogása egészen pontosan az volt, hogy a dél-tiroli autonómiamodell ellentmond az esélyegyenlőség elvének. Alanddal pedig Finnország uniós csatlakozása előtt, a „regionális állampolgársághoz” kötött jogok miatt gyűlt meg a brüsszeli bürokraták baja. Az EU illetékeseit az bőszítette fel, hogy a svédek által lakott szigeteken csak helyi lakosok vásárolhatnak földet és ingatlant, valamint, hogy üzleti tevékenység folytatására szintén csak állandó alandi lakhellyel rendelkező személyek jogosultak.
Hogy a bozeni, illetve a mariehamni politikusok az uniós szakemberekkel milyen tárgyalási technikákat használtak, nem tudni. Az viszont biztos, hogy a Brüsszel által kifogásolt kérdéseket mind Dél-Tirol, mind Aland esetében úgy sikerült rendezni, hogy gyakorlatilag minden maradhatott a régiben (Finnország csatlakozási szerződésének 2. pontjában rögzítette, hogy Aland kívül marad az adóunión, valamint megtarthatja a föld- és ingatlanvásárlásra, illetve az üzleti tevékenységre vonatkozó korlátozásait).
Mivel napról napra bizonyosabbá válik, hogy Brüsszel a kisebbségek ügyét illetően egyelőre marad a megfoghatatlan, elvont európai elveknél, érdemes eltűnődni azon, vajon melyik lesz az az út, ami egészen biztosan el fog vezetni Székelyföld autonómiájához.
Eva Maria Barki nemzetközi jogász az Erdélyi Napló június 7-i számában úgy nyilatkozott, hogy „az autonómiát nem parlamenti beadványokkal és petíciókkal lehet elérni, hanem faktumok teremtésével. A faktumok normatív ereje nélkül nem lesz autonómia, mert minden kormány csak akkor reagál, ha nyomás alatt van. Nyomás nélkül semmilyen autonómiát nem lehet elérni.” Az ismert jogásznő szerint az autonómia megszerzéséhez Erdélynek teljes elszakadást és függetlenséget kellene követelnie, s akkor, abban a helyzetben az autonómia lehetne a kompromisszum. Ha viszont a követelés már eleve csak a kompromisszumra irányul, életképes eredményre nincs esély. „A politikában sajnos ugyanazok a szabályok érvényesek, mint egy arab bazárban” – jelentette ki az erdélyi hetilapnak, amivel, valljuk be, nehéz vitatkozni.
A dél-tiroliakat, a belgiumi németeket szintén az első világháborút követő békediktátumok által szakítottak el anyaországuktól, ám ők ma autonómiában élnek, melynek területén a német nyelv – minden társadalmi helyzetben – hivatalosan használható. Csak mi, magyarok vagyunk ilyen elátkozottak (májusi adatok szerint egyébként Belgiumban 12,6 százalékos a munkanélküliség, míg a belgiumi németek autonómiájában csupán 7,1 százalék). Tátott szájjal járunk Erdélybe, kérjük őket, hogy maradjanak a szülőföldön, gyapjúpulóverrel és népi szőttesekkel jövünk haza, s már-már képesek vagyunk elhinni, hogy az erdélyi magyarok küldetése tulajdonképpen ki is merül a magyarországi turisták vendéglátásában. Márpedig Erdély küldetése ennél sokkal több. Hogy mennyivel, az például jól kiderül a Vasárnap című erdélyi katolikus hetilap június 7-i számából, ahol P. Lukács ferences szerzetes pap gyémántmiséje alkalmából ismertették az atya rögös életútját. Csak egy rövid részlet: „Az 1921. május 16-án Dédán született Daczó Árpádot a vajdahunyadi ferences teológia elvégzése után, közvetlenül a II. világháború befejezésekor, 1945. május 19-én szentelte pappá áldott emlékű nagy püspökünk, Márton Áron a gyulafehérvári kis ferences templomban.”
A székelyföldi autonómia ügye nem maradhat periférikus kérdés. Ez közös nemzeti ügyünk. Ha Erdélyről egyszer lemondunk, a magyar népnek elveszik a becsülete.
origo.hu
12 éves kislányt gyilkolt meg egy pedofil Nyíregyházán
