Nincs szükség az egyetemek új irányító testületeire

Az új felsőoktatási törvény igen heves vitákat váltott ki, hihetetlenül sok energiát emésztett fel anélkül, hogy a különböző nézeteket képviselők bármiféle konszenzusra jutottak volna. Eszmefuttatásomban az új irányító testülettel kapcsolatos gondokat taglalom, amelyek abból adódnak, hogy az egyetem legfontosabb grémiumának – a rektor kivételével – nem lehet tagja az adott felsőoktatási intézménnyel foglalkoztatási, hallgatói viszonyban álló személy. Más szavakkal: ezt a testületet olyan polgárok alkotják, akiknek egyéb elfoglaltságuk, eltérő szakmájuk, érdeklődésük miatt nincs vagy alig van mélyebb ismeretük az adott felsőoktatási intézmény szerkezetéről, oktatási, tudományos munkájáról, az egyetem erősségéről, gyengeségeiről, a fejlődését gátló tényezőkről. Hogy az egyetemek, a kutatás világa számos tekintetben idegen az ezekkel az intézményekkel főként csak hallgatókorukban megismerkedett személyek számára, jól bizonyítja Kóka miniszter úr kijelentése, amely szerint az Akadémia azon intézeteit, „melyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel egyenlővé kell tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak”. Mondja ezt a gazdasági szféra egyik legsikeresebb embere!
Mindez persze nem jelenti azt, hogy egy más területen dolgozó értelmes ember kemény munkával ne tudná hiányosságait pótolni, az egyetem belső folyamatait megismerni, sőt – fontos kérdésekben – akár tanácsot (!) is adni. Az egyetemek életét alapvetően meghatározó döntéseket azonban teljesen az ő kezükbe adni végzetes hiba lenne. Ha ez megtörténne, akkor a következő „logikus” lépésként a Magyar Tudományos Akadémia vezetését is átadhatnánk a kutatástól távol tevékenykedő, laikusokból álló irányító testületnek. Mindezeken kívül tudomásul kell vennünk: azok, akiket az egyetem és a minisztérium ebbe a tanácsba delegál, feltehetően nem az utcán csellengő, sok szabadidővel rendelkező emberek, hanem valamilyen intézmény, vállalat irányításában aktívan részt vevő, hihetetlenül elfoglalt személyek. Feltehetően jelenlegi munkahelyükön is felelősségteljes munkát végeznek, és számos megoldandó feladat vár rájuk. Ha állami alkalmazásban állnak, mindent meg kell tenniük, hogy a rájuk bízott intézményt a legeredményesebben vezessék, hogy működésük, hatékonyságuk megfeleljen a piacgazdaság versenyszellemének. Időnként bizony elkeserítő híradásokat hallhatunk rosszul, nagy ráfizetéssel gazdálkodó vállalatokról, amelyek között nem egy olyan katasztrofális állapotban van, hogy még vevőre sem talál. Kiemelkedő képességű pénzügyi szakembereket, bankelnököket is említhetek, akik a rájuk bízott pénzintézeteket eredményesen működtetik, közben – jó pénzügyi érzéküket bizonyítva –, nagyon helyesen, saját gazdagodásukról sem feledkeznek meg. Kivételt azonban ezen a területen is találunk, hiszen olyan kiváló bankvezetőkről is tudunk, akik alig észrevehető módon százmilliárdos hiányt halmoztak fel mindnyájunk (!) pénztárcáját terhelve. És azokról a még kiválóbbakról, például a Horn-kormány idején a Magyar Nemzeti Bank vezetőiről, akiknek kötelességük lett volna a bankok ellenőrzését megszervezni, és a sajátságos gazdálkodásukat még időben leállítani. És akik megelégedtek azzal, hogy a kormányfőt csupán „halkan” tájékoztassák egyes bankok deficitet termelő ügyviteléről, nemhogy ennek megakadályozása érdekében országos botrányt csaptak volna (Napi Magyarország, 1998. december 11.).
Az ország előrelépése, gazdagodása szempontjából alapvető fontosságú lenne, ha mielőbb létrejönne egy erős magyar tőkésosztály, mely – a munkahelyek megteremtésén kívül – az országot gazdagítaná. Ez csak kemény munkával, megszállottsággal és kreativitással érhető el. Következésképpen nagy hiba lenne, ha a legkiválóbb gazdasági, pénzügyi szakemberek idejüket nem saját vállalatuk hatékonyságának növelésére fordítanák, hanem a felsőoktatási intézmények rejtelmeibe próbálnának betekintést nyerni, ha a különböző intézetek, karok által készített terjedelmes jelentések és fejlesztési tervek tanulmányozásával foglalkoznának. Ennél ők sokkal okosabbak, és semmiképpen nem várható el tőlük, hogy drága idejüket erre fordítsák. Következésképpen az esetleg létrehozott irányító testületben szavazatuk, állásfoglalásuk attól függne, hogy kik és milyen hatásfokkal lobbiznak náluk egy adott program megvalósítása vagy elvetése érdekében. Ezért bizony teljesen fölösleges átadni nekik az egyetemek irányítását.
Egyetértek Magyar Bálinttal, hogy az egyetemek is reformra szorulnak. Vannak területek, ahol jelentős túlképzés van, ahol vissza kell fogni az oktatást. Nem volt például szükségünk arra, hogy minden nagyobb vagy kisebb városban – tanárok nélkül – létrejöjjenek újabb jogi karok. Hiba lenne, ha ezt a tendenciát folytatva más városokban is képeznénk jogászokat, figyelembe véve, hogy ezekben a helységekben kiváló ügyvédek dolgoznak, és a közelben lévő jogi karok oktatói félállásban készek ott is kollégiumokat tartani vagy – végszükség esetén – előadásaikat videón elküldeni. Arra sincs semmiféle szakmai indok, hogy az egyetemek, erősödésük érdekében, olyan területeken indítsanak új szakokat, amelyeken hiányzik a megfelelő tanári kar, és amelyeken más felsőoktatási intézmények maradéktalanul és magas színvonalon képzik a hallgatókat. Az efféle tervek megakadályozására a minisztériumnak megvannak a megfelelő grémiumai.
Nem új egyetemekre, karokra, új irányító testületekre, hanem az oktatás színvonalának emelésére van szükség. Ezt akkor érhetjük el, ha oktatóink a kollégiumok megtartásán kívül színvonalas kutatómunkát is végeznek, ha eredményeikkel hozzájárulnak szakterületük fejlődéséhez, ha foglalkoznak az utánpótlással. Míg a természettudományokat űző professzorok állandó kapcsolatot tartva szakdolgozataikat és doktori értekezésüket készítő fiatalokkal átlagban napi tíz órát töltenek intézeteikben, más szerencsésebb (?) karok tanárai, leadva óráikat, az oktató- és kutatómunkájuktól gyökeresen eltérő ténykedéssel töltik (munka)idejüket, és szakterületükön semmiféle érdemleges tudományos tevékenységet nem fejtenek ki. Hogy a saját hétvégi hobbimnál maradjak, a publicisztikák írása sem tartozik a kémikusok, a biológusok és a filozófusok (!) munkaköri kötelességéhez, és nem gazdagítja a magyar tudományosságot. Tudomásul kell venni azt a sokat hangoztatott tételt, hogy magas színvonalú kutatómunka nélkül nincs magas színvonalú oktatás. Minden egyetemnek, az oktatási miniszternek erőfeszítéseket kell tennie, hogy a legtehetségesebb fiatalokat megnyerjék az oktatás-kutatás számára, figyelembe véve, hogy a rendszerváltozás a fiatalok kibontakozása számára számos új lehetőséget teremtett. Ha ezen a téren nem történik érdemi változás, ha sok közepes képességű, a versenytől tartózkodó hallgató marad az egyetemeken, akkor alig kerülhetjük el a képzés színvonalának csökkenését és ennek következményeit. A jelenlegi tendencia megváltozásához kormányzati döntésre (is) szükség van: attraktívabbá kell tenni ezt a pályát a fiatalok számára, javítva az oktatás-kutatás feltételeit, az oktatók-kutatók társadalmi megbecsülését.

A szerző akadémikus (Professzorok Batthyány Köre)