Osztogatás és szavazatvásárlás

Ha megszavazzák, jövő év január elején lépnek hatályba a kormány által bejelentett új családtámogatási intézkedések.
Úgy látom, a rendelkezések alapvetően a szavazatvásárlás céljait szolgálják. A munkával nem rendelkező, mély szegénységben élő családok a választásokat megelőző hónapokban megnövelt összegű családi pótlékot kapnának, s mivel pluszforrás az egyre eladósodó gazdaságban nem áll rendelkezésre, ezért amit a munkajövedelemmel rendelkező családoktól az adókedvezmény megszüntetésével elvesznek, azt a munkával nem rendelkező családoknak adják oda.
A Gyurcsány-kormány egy jól felépített (bár továbbfejleszthető) családtámogatási rendszert ver szét, melynek elemei egymásra épültek. A családi pótlék alanyi jogon jár, a rendszeres gyermekvédelmi támogatás rászorultság szerint. A családi adókedvezmény pedig munkajövedelemtől függ. Így egy egymástól eltérő logikára, filozófiára felépülő, de egymást szervesen kiegészítő rendszert kívánnak lerombolni. A legrosszabbul a jövedelemmel rendelkező nagycsaládosok járnak az új támogatási rendszerrel. Az ő gyermekeiket másodosztályúaknak minősíti a kormány. De a minimálbérből élő és az egykeresős családokat is hátrányosan érintik az új rendelkezések.
A rendszer átalakítása egyben a segélyfüggő magatartást erősíti, hiszen a munkával nem rendelkezők majdnem annyi pénzt kapnak, mint amit munkával keresnének. A nemzedékek óta szegénységi csapdában élő, elsősorban roma populációt továbbra is a segélyekből élés irányába terelik az intézkedések. Így – tudatosan – ellentétet gerjesztenek a romák és nem romák között. Egy fogyó, elöregedő országban minden megszülető gyermek egyformán érték. A gyurcsányi családpolitika ezt tagadja, s egyben a családpolitikát összekeveri a szegénypolitikával. Ez a perverz újraelosztás, s egyben a voksra ácsingózó perverz újra kifosztás politikája.
Milyen érdekes: ha az országnak szocialista–liberális kormánya van, akkor törvényszerűen ultraliberális szegénypolitikai irányváltás következik be. Csak emlékeztetőként rögzítsük a Horn–Bokros– Kuncze nevével fémjelzett időszak főbb tendenciáit: a növekvő munkanélküliség és a létminimum alatt élők aránya erős kölcsönhatásban áll a neoliberális és szegénypolitikai irányváltással. Most újra a bevált receptekhez nyúlnak. Nem is változik itt semmi, csak az ifjú szocialisták lettek közben milliárdosok, s a klientúra zsírosodik tovább.
Az Orbán-kormány alatt növekedésnek indult a gazdaság, csökkent az infláció, s egyben a munkanélküliség. Új hangsúlyokat kapva megerősödött a családpolitika, a jövedelmi közepet pedig beemelték a szociálpolitika látóterébe. A polgári koalíció társadalompolitikai célja a tisztes munkából élők, az önnön felemelkedésükért tenni tudók és tenni akarók, a gyermeket vállalók és a dolgos életük gyümölcseit joggal élvezni akarók jólétének növelése volt.
A jelen intézkedéssorozat nem erről szól. A liberális oktatáspolitika célja a gondolkodásról leszoktatott fogyasztási automaták kitenyésztése, a liberális szegénypolitika pedig a segélytől segélyig élők sorát duzzasztja fel. 2006 májusára a werberi választási kommandók tevékenységét jól kiegészíti majd a szociális pörkölt és a kupica pálinka. Persze, újra megígérik, amit 2002-ben, talán csak a számok növekednek majd. 800 kilométer helyett mondjuk 2000 kilométer autópálya vagy ingyen utazás a diákoknak az iskolába, sőt még ők fizetnek. Nincs kétségünk afelől, hogy ahogy közelednek a választások, úgy fog itt növekedni a „nagy jólét”.
Mindezt jól kiegészíti az elszabadult árak mellett a kistulajdonok és a szellemi munka egészségügyi megadóztatása. A megszűnő rendszeres gyermekvédelmi támogatás ugyanakkor közel 700 ezer családban nevelkedő, de nehéz szociális helyzetű gyermek ellátását segítette. Magyarország súlyos adósággal rendelkezik az emberi tőke terén; a fiatal férfiak meghalnak, és a fiatal nők nem szülnek. A helyzeten a szociális kohézió és az identitástudat javuló viszonyai segíthetnének. Ennek fontos eszköze egy hiteles család- és társadalompolitika. Hazánkban nem a csonkán kiépült jóléti állam elsorvasztása lenne a feladat, hanem annak kiteljesítése. Nem a maradékelv alapján működő pénzügyeknek kellene vezérelnie a folyamatokat, hanem fordítva: a társadalmi tőke képezze a gazdasági felvirágzás alapjait.
A Gyurcsány-kabinet első hónapjaiban sokan hittük, hogy „csupán” egy elszabadult hajóágyúként becsapódó, narcisztikus újgazdag gátlástalan kommunikációjával állunk szemben. Mára azonban egyértelművé vált: ez a kormány egy a társadalmat szűk körű elitre redukáló, illetve az annak kiszolgáltatott tömegek orwelli víziójára építi politikáját. Ezt nevezik ők maguk a száz lépés sorozatának.

A szerző szociológus