Romló uniós versenyképességünk

Az Európai Unióban eltöltött első évünk sok tanulsággal szolgált. Kiemelt jelentőségű hazánk versenyképességi helyzete a közel 500 millió embert magába foglaló egységes piacon. A számok világosak. Nemzetközi kereskedelmünkben egyre nő a deficit, és ez az uniós csatlakozásunk után sem javult, inkább tovább romlott. Hiába növekedett hazánk exportteljesítménye a rendszerváltás előttinek többszörösére, mégis az ország importja növekvő mértékben haladja meg az exportot, azaz a Magyarországon előállított termékeket és szolgáltatásokat kisebb sikerrel tudjuk külföldre értékesíteni, mint azok, akik nálunk házalnak portékájukkal. Gyengén álljuk a versenyt, versenyképtelenek vagyunk. A helyzet az elmúlt évben tovább romlott, ezen belül is drámai mértékben az agráriumban.
Versenyképesek azok a termelők, akik termékeiket a konkurenciánál olcsóbban tudják előállítani, és megvan a képességük arra is, hogy vevőket találjanak. A versenyképesség tehát a költségszint és az eredményes marketingmunka együttes eredménye. A versenyképességről csak költségszint és marketingelemzés után lehet ítéletet mondani, és nem azt megelőzően, mint sokszor a média teszi, amikor kijelenti, hogy a magyar agrárium versenyképtelen.
A termelőtől függő
és a tőle független költségek
A termelés költségeit illetően nem szükséges hosszú elemzés. A nyersanyagok ma már mindenki számára versenyáron beszerezhetők, nincs importkorlátozás, külön előnyökhöz senki sem juthat, hátrányok sem sújtanak senkit. A munkabérek tekintetében kifejezetten versenyelőnyben vagyunk, hiszen a magyar átlagórabérek minden szektorban töredékét képviselik annak, ami az uniós országokban a borítékba kerül. Ha ez nem így lenne, a multinacionális cégek sem telepedtek volna meg Magyarországon, és nem lettek volna az elmúlt évtizedben kiemelkedően eredményesek. Kitűnően jelzi ezt a BUX szárnyalása, ahol elsősorban az államtól privatizált cégek érnek el hatalmas nyereségeket. A termék- és szolgáltatás-előállítóktól függő két költségelem dolgában tehát nem állunk rosszul, mondhatnám, akár komoly versenyt is támaszthatnánk az unió hatalmas piacán, és máshol is.
A termelőket érintő költségeknek van azonban egy, a termelőktől függetlenül alakuló jelentékeny szegmense. Ezek nagyságrendjét, relatív arányát a különböző állami intézkedések határozzák meg. Tekintsük át ezek közül az igazán meghatározókat.
A kamatszint alakulása állami intézkedések függvénye, kihatása azonban több ponton érinti a versenyképességet. Magas kamatszint mellett az alultőkésített cégek költségszintje, és ezen keresztül versenyképessége is romlik. Magyarország immáron több mint másfél évtizede magas kamatokkal működik, nemcsak az infláció magas szintje miatt, hanem azon túl is. A szokásos inflációs szintet a konkurensek esetén 1,5-2 százalékkal meghaladó kamatszint nálunk sokkalta nagyobb, néha a 9-10 százalékot is eléri (másfél évtizede túlontúl magas a reálkamat). A krónikusan alacsony sajáttőke-hányaddal működő cégekből a magas kamatok révén átkerül a haszon a hitelezőkhöz, náluk legjobb esetben csak a költségekre marad fedezet, vagy veszteség keletkezik.
A magas kamatok terhét az államháztartás is viseli, mert felhalmozott adósságaira több kamatot kell kifizetnie. Kevesebb jut gazdaságfejlesztésre, nem beszélve egyéb célokról. A rendre nagy kamatok miatt halmozódó államadósság viszont az adótételek folyamatos emelésére sarkallja az államot. A magas adótételek több irányból is csapásként érik a gazdaságot. Részint közvetlenül is elvonnak a képzett nyereségből, és ezzel megkurtítják az amúgy is csekély fejlesztési forrásokat. Az elvonás a társasági adó szintjén elviselhető. A forgalmi típusú helyi iparűzési adó viszont a vállalkozások jelentős részét az esélytől is megfosztja, hogy a saját tevékenységük eredményeként felhalmozzon és beruházni is tudjon. A helyi iparűzési adó nagy valószínűséggel uniós szabályokba ütközik. Kivételek a súlyos adók alól természetesen vannak, ám nem a kis cégek. Bevett gyakorlat volt a 90-es években, hogy a Magyarországra települő nagy nemzetközi vállalatok teljes vagy részleges mentességet kaptak a társaságiadó-fizetés alól, és játszi könnyedséggel csikartak ki iparűzésiadó-mentességet az önkormányzatoktól. Amióta a forint konvertibilis, a Magyarországra települt nemzetközi cégeknek a kedvező adón túl az az előny is megadatott, hogy nem drága forintban finanszírozzák tevékenységüket, hanem olcsó euróban, vagy más alacsony kamatozású valutában. Tartaniuk az árfolyamkockázattól nem nagyon kell, hiszen exportálnak és a mérlegük mindkét oldalán jelentkező devizaforgalom árfolyamkockázata kiegyenlítődik. A hazánkba települt nemzetközi cégek némelyike azon túl, hogy az adókedvezmények és kedvező finanszírozási helyzet révén költségeik jelentősen csökkenthetők, még monopolpiacokat is örökségbe kapott a privatizáló államtól. A piaci liberalizáció még várat magára, vagy ha papíron meg is történt, annak lebonyolítása még lehetetlen. Lehetetlen mástól áramot venni, mint a területi szolgáltatótól, vagy üzemanyagot beszerezni is szinte csak a monopolszolgáltatónál lehetséges. Sújtják a termelőket az állami tulajdonú monopolszolgáltató cégek tarifái, elsősorban az agráriumban. A hivatali ügyintézés emelkedő díjai (földhivatal, bíróságok, illetékek stb.) is inkább foghatók fel pótadóként, mint egy emeltebb szintű és valóban értékesebb szolgáltatásként.
Külön kell említést tenni a forgalmi típusú adóztatás versenyromboló hatásáról, ami uniós tagként az országot a csatlakozás után érte. A jobboldali vezetésű országok (Szlovákia, Románia) a helyzetükből adódó lehetőségeket felismerték, és időben léptek. Náluk mind az általános forgalmi adó, mind a jövedéki adó jóval alacsonyabb, mint nálunk. Ne felejtsük el, hogy ezek az országok szomszédaink is. Az elbámészkodó magyar kormány számításon kívül hagyta, hogy polgárai és részben vállalkozói is uniós állampolgárként megnyerték a szabadságjogot, hogy vámellenőrzés nélkül hazánkon kívül is vásárolhassanak bárhol az unió területén. Nem kell nekik felróni, hogy ezt meg is teszik. A határ közelében élők odaát tankolnak, vásárolnak cigarettát, szeszt, de növekvő mértékben ipari termékeket, sőt a név- és születésnapokat, házassági évfordulóikat is odaát tartják, mert sok helyen a vendéglői tarifák is sokkal olcsóbbak, mint nálunk. Ahelyett, hogy a forgalomból adódó áfa- és jövedéki- adó-bevételek a magyar államkasszát gyarapítanák, azok a szemfüles szomszédok kasszájába jutnak. Magától értetődik, hogy a növekvő tranzitforgalomban részt vevők sem tankolnak nálunk, itt csak az úthasználat és a környezet költségei maradnak. Az elhibázott forgalmi adóztatás miatt kieső állami bevételek pótlására jön a száz lépés programja, igazságosságot hirdetve alapos adóreform helyett, ami megkésve bár, de lökést adhatna a gazdaságnak.
Államilag támogatott
marketingprogramokra lenne szükség
Megállapítható, hogy az elmúlt tizenöt évben hazánkban csak a nagyvállalati, elsősorban a multinacionális szektor nemzetközi versenyképessége volt biztosított. Ez a szektor az exportot ugyan többszörösére emelte, mégsem tudott hatékony ellensúlyt képezni a kis- és középvállalkozások versenyképessége romlásának, így hazánkban a nemzetközi versenyképesség továbbra is romlik. A nagyvállalati-multinacionális szektor kizárólagos sikerét biztosító exportvezérelt gazdaságpolitika nemcsak megbukott, de az országot is végveszélybe sodorta. A helyzet javulása kormányzati intézkedések sorát igényli.
A termékeket és szolgáltatásokat nemcsak megtermelni kell, de el is kell tudni adni. Az adásvételnek sok fortélya van, kezdve attól, hogy mire buzdít a közbeszéd. Szemben az európai gyakorlattal, ahol a közbeszéd hazai termék vásárlására serkent, nálunk csak a külföldi portékának van dísze. A német csak akkor vesz francia autót, ha a vásárlás neki kitapinthatóan sokkal előnyösebb. Magyarországon pedig más sem folyt, mint a hazai gyártású gépjárművek becsmérlése. Az egyetlen hazai termékeket gyártó autógyárat még ostoba helyi büntetéssel is sújtották, nehogy biztosan érezze a lába alatt a talajt. Rosszul adjuk el az országot is. Nem beszélhetünk nemzeti konszenzuson alapuló országmarketingről. Néhány húzó arc által képviselt bemutatkozásunkat többszörösen ellensúlyozza a hazai sajtó kollaboránsainak romboló munkája a külföldi médiákban. Lényeges, hogy a valóságos nemzeti marketingre az akarathiányon túl a pénzhiánnyal mindig elő lehet hozakodni. Egységes nemzeti marketingstratégia hiányában az alágazatok által folytatott külön marketingmegnyilvánulások (turizmus, mezőgazdaság és élelmiszeripar stb.) jórészt alibi jellegűek és alacsony hatékonyságúak.
Természetesen a cégeknek is kell gondoskodniuk arról, hogy a portékájuk elkeljen. A multiknál ez egyszerűen megoldható. Az általuk képviselt kereskedelmi márkák mindenütt ismertek, a marketing-erőfeszítéseket központi költségvetésükből – offshore központokból – finanszírozzák. A fogyasztó sem Magyarországon, sem másutt nem értesül arról, hogy a terméket hol állították elő, amikor leveszi a polcról, a márka alapján dönt. Talán hónapok múlva jut tudomására, hogy a Nike cipőt Tajvanon állították elő, vagy a tv-készülék összeszerelésére Romániában került sor a Távol-Keletről beszállított alkatrészekből. A Magyarországon előállított termékek és szolgáltatások is ebbe a marketingvonalba simulnak be. Ami a Magyarországon működő hazai cégeket illeti, ők immár másfél évtizede örülhetnek, ha orruk hegye kilóg a vízből, csak a legszükségesebb körben és költségek mellett képesek marketing-erőfeszítésekre. Ha egyes szakmai csoportok összeállnak, akkor sem jobb a helyzet, akkor esetleg több sovány tehén fejhetné egymást, mint történt annak idején a KGST-ben. Államilag támogatott marketingprogramok uniós tagságunk óta sincsenek, pedig ezek nagyobb hányadát uniós pénzekkel lehetne finanszírozni. Ez bevezetett gyakorlat szerte az unióban.
Amire a versenyképesség javulásához
szükség lenne
A költségek és a marketingteendők elemzéséből kirajzolódnak a feladatok, amiket a versenyképesség növelése érdekében halaszthatatlanul el kell végezni. A rendszerváltás után eltelt 15 év nagyobb hányadában exportvezérelt növekedés folyt. Csak a polgári kormány négy éve alatt történtek erőfeszítések arra, hogy a kis- és középvállalati szektor, és főként az agrárium is rajthoz állhasson. Immáron három éve ismét a túlhangsúlyozott exportvezérelt modell a mérvadó, ami „szerencsére” kritikussá fokozta a feszültségeket. Gigantikus az államháztartás folyó hiánya, szinte követhetetlen az eladósodás tempója, rekordszám mennek tönkre és kerülnek felszámolásra kis- és középvállalkozások. Mindenféle statisztika szerint jelentősen megnőtt a munkanélküliség. Sokkal távolabb állunk az áhított konvergenciakritériumoktól és az euró bevezetésétől ma, mint 2002. január 1-jén. Ideje lenne felébredni, és amit a választásig még hátralévő egy évben meg lehet tenni, azt el is kéne végezni. Minden különösebb konfliktus nélkül be lehetne hozni a magyar gazdaságba az ingyen uniós forrásokat. Az agrárium állta volna a versenyt, ha a tavalyi támogatásokat és pályázati pénzeket legalább ez év elejére megkapták volna. Az uniós pénzeknek a vállalkozásokra jutó része javítaná azok tőkeellátottságát, tehát ugyancsak versenyképességet növelne. Az infrastruktúra-fejlesztésre használható kohéziós és strukturális alapok forrásai élénkíthetnék a beruházási piacot, rövid távra is növekedési többletet eredményeznének. Növekednének a vállalati jövedelmek, a bérjövedelmek és az állam is többletbevételhez jutna. Erre a minimumra a jelenlegi kormányzatnak is képesnek kellene lennie.
De minden arra mutat, hogy a jelenlegi kormányzat e minimumra sem képes, további intézkedésre pedig eleve képtelen. A nagy garral bejelentett adóreformból semmi nem lesz, helyette 100 kéz turkál a polgárok zsebében többletbevételek után. A kamatszint csökkenésében is beállt az apály, a forintadósságok leértékelése, a folyó költségvetésen tátongó lyukak még a kormányfő által a jegybank tanácsába delegált képviselők hitét is megingatta. Ami a marketing-erőfeszítéseket illeti, semmi nem mutat arra, hogy a helyzet javulna. Ezek az összegek inkább hamis sikerpropagandára folynak szét, az unió által támogatható programokat pedig elfelejtette beindítani a kormány. Arra már gondolni sem szabad, hogy a piaci monopóliumokat oldó liberalizációt a kormány megvalósítaná. Marad bőven teendője a 2006-os választások utáni kormánynak a versenyképesség megteremtésében.

A szerző országgyűlési képviselő