Trianoni veszteségek és jóvátételi kötelezettségek

Trianon sötét árnya rávetül egész modern kori történelmünkre. A magyar ajkú lakosság harmada az ország határain kívül szorult, az ezeréves magyar föld kétharmadát leszakította a trianoni békediktátum. Külpolitikánk kényszerpályára került, csak olyan szövetségi rendszerhez csatlakozhattunk, ahonnan a jogos magyar igények legalább részleges teljesítését remélhettük. Így sodródtunk bele az újabb világégésbe és lettünk újra vesztesek.
A legfájóbb a harcok során elvesztett egymillió magyar élet volt, és a gazdaság is romba dőlt a magyar földön vívott háború alatt. A győztesek kétszázmillió dollár jóvátételre kötelezték az országot, de a szovjetek mohósága ezt megötszörözte, mai értéken számolva több mint tízmilliárd dollárra rúgott a végösszeg. A jóvátétel behajtásában a győztes hatalom igen találékonynak bizonyult, mert a feltételeket kizárólag ők szabták meg. Így számolhatták el a magyar szállításokat a jóval alacsonyabb, 1938-as árakon, így rekvirálhattak el magyar gyárakat, üzemeket azon a címen, hogy azok német tulajdonban voltak, még akkor is, ha a németek tulajdonrésze csak jelképes volt. A magyar olaj és bauxit kitermelésére létrehozták a voltaképpen szovjet igazgatásban lévő vegyesvállalatokat (Maszovol, Molaj), a légi közlekedés és folyami hajózás is hasonló sorsra jutott (Maszovlet, Meszhart). A jóvátételi folyamat lezárásának 1954 tekinthető, amikor az ország visszavásárolta ezeket a vegyesvállalatokat. A magyar gazdaságot a jóvátételnél is nagyobb mértékben sújtotta, hogy a jaltai nagyhatalmi alku nyomán a szovjet gazdasági gyarmatosítás martaléka lettünk. Egyetlen év alatt a szovjet irányú külkereskedelem a korábbi egyszázalékos szintről több mint ötven százalékra növekedett, és az ország a hagyományoktól idegen, az adottságaihoz nem igazodó iparpolitikára kényszerült.
A második világháború szinte még be sem fejeződött, amikor megindult a küzdelem a világ újrafelosztásáért, elkezdődött a hidegháború. Mivel a háború a gazdasági színtéren zajlott, annak irányítása a tábornokok kezéből áttevődött a bankárok kezébe. A legfontosabb amerikai döntések nem a Pentagonban, hanem a Federal Reserve Bankban történtek. Az első nagyszabású hadművelet vezetett az első olajárrobbanáshoz (1973–1974). Az akció szovjet részről indult, megkísérelték az energetikai fronton sarokba szorítani az Egyesült Államokat. Ehhez alapot adott a nagymértékben felfuttatott szovjet olajkitermelés, valamint a harmadik világban – mindenekelőtt a Közel-Keleten – elért jelentős szovjet befolyás. Az Egyesült Államok azonban hamar megtalálta ennek ellenszerét. Nagyszabású programot indított az energiafelhasználás csökkentésére, és a magasba emelte a magas technológiai színvonalat igénylő termékek árát. Ezzel súlyos csapás érte a szovjet csatlós államokat, mindenekelőtt a nyitott gazdasággal rendelkező Magyarországot, ahol a behozatal a nagymértékben dráguló energiát és nyersanyagokat igényelte, míg a kivitel a közepes technológiai szintű és jelentősen csökkenő árszintű termékeken alapult. A cserearányromlás drámai mértékű volt, elérte a 25 százalékot. Súlyos terhet jelentett az ország számára a bukaresti csúszó olajár bevezetése, amivel a Szovjetunió a csatlós államokra hárította át a növekvő olajárból származó veszteségeket, miközben a többletbevételeit részben segélyprogramokra, részben a növekvő fegyverkezési kiadásokra fordította, ahelyett hogy elindította volna saját gazdasága modernizálását. A magyar gazdaság megroppant, a külkereskedelmi deficit óriási mértékűre nőtt. A pártvezetés nem vállalhatta az életszínvonal rohamos romlását, ezért az olcsónak látszó hitelek felvételét választotta. A fejlett technológia embargója ugyanakkor megakadályozta, hogy érdemi változás következzen be a gazdaság szerkezetében, és így a külkereskedelmi mérleg egyensúlyát nem sikerült helyreállítani. Ebben a helyzetben került sor a második olajárrobbanásra (1979) és a kamatlábak nagyarányú növelésére. Az adósságcsapda ajtaja lezárult: a magas kamatok fizetése csak újabb és rosszabb feltételekkel adott kölcsön segítségével volt megoldható, és az eladósodás üteme végzetesen felgyorsult. Az ország kettős függésbe került: a szovjet katonai-gazdasági-politikai kiszolgáltatottság mellett kialakult az Egyesült Államok által vezérelt pénzügyi szervezetektől való függés is.
A szovjet birodalomra a végső csapást a felfokozott fegyverkezési verseny mérte, a csillagháborús stratégia aránytalanul nagyobb terhet jelentett a merev szovjet tervgazdaságnak, mint a katonai és ipari technológia fejlesztését jobban összekapcsoló amerikainak. Az utolsó kétségbeesett erőfeszítés, a gorbacsovi peresztrojka is kudarcba fulladt, mert anélkül ásta alá a párt által irányított parancsuralmi rendszert, hogy érdemi javulást ért volna el a gazdaság korszerűsítésében. A hidegháború elvesztését a kapitulációnak tekinthető máltai megállapodásban ismerte el Gorbacsov, ami lényegében a Jaltán született befolyási övezetek feladását és a szocialista csatlós államokról való lemondást jelentette.
A békés egymás mellett élésnek is nevezett hidegháború semmivel sem okozott kevesebb fájdalmat és veszteséget, mint az előző fegyveres világháborúk. A hidegháborús emberveszteség Magyarországon is messze meghaladta a fegyveres háború áldozatainak számát: jelentősen csökkent az átlagéletkor, és engedélyezetté vált az abortusz, főleg az életszínvonal megtartása érdekében. Mára már a kioltott magzati életek száma elérte a hatmilliót. Mennyi bírálat érte az egykori Ratkó-korszak abortusztilalmát a nők önrendelkezési jogának megsértése miatt, pedig ha a háború utáni években nem születik annyi gyermek, ma már az ország népessége nem érné el kilencmilliót sem!
Bár hazánk mind a gazdasági reformkísérletekkel, mind a keletnémetek számára engedélyezett határnyitással, de leginkább az ’56-os forradalommal fontos szerepet játszott a kommunista rendszer megdöntésében, és bizonyította, hogy a csatlós szerepet nem maga választotta, hanem a nagyhatalmi alku kényszerítette rá, mégis a rendkívül súlyos hidegháborús jóvátétel fizetésére kényszerült. Mert mi másnak tekinthetjük nemzeti adósságunkat, mint a győztes hatalmaknak való jóvátételt, hiszen a mai adóssághalmaz létrejötte a hidegháború következménye volt. A magas adósságszint utáni kamatfizetés mértéke nem csökkent, az állami vagyon dömpingszerű kiárusítása olyan kedvezőtlen helyzetben következett be, ami hatalmas értékvesztéssel járt együtt. Szerény becslések szerint is a nemzeti vagyon legalább harminc százaléka eltűnt. Szemben a Szovjetuniónak egykor fizetett jóvátétellel, amire az 1954-es vegyesvállalati visszavásárlással lényegében pont került, jelenleg még kilátás sincs, hogy a hidegháború következtében felhalmozott adósságtömegtől és kamatterhektől megszabaduljunk, pedig ennek mértéke rendkívül súlyos terhet jelent. A 2005. évi költségvetésben a tervezett költségvetési hiány 85 százalékát a kamatkiadások teszik ki, az ország lakossága által fizetett személyi jövedelemadó összesen is csak arra elég, hogy fedezze az adósságszolgálat terheit.
Bár az országnak minden morális joga meglenne, hogy mentesüljön az adósság terhei alól, erre nem került sor, nemhogy még valamilyen Mar-shall-segélyben részesülne, mint egykor Nyugat-Európa szerencsésebb országai. A fő ok ismét a világhatalmi politika. Az egyedül talpon maradt szuperhatalom, az Egyesült Államok versenytársat lát az Európai Unióban, ezért nem érdekelt a hozzá csatlakozott vagy csatlakozni kívánó országok megsegítésében, az EU gazdag országai pedig saját belső gondjaikkal vannak elfoglalva. Németország számára rendkívül súlyos gazdasági erőfeszítéseket jelent a keleti zóna felzárkóztatása, az EU által a tíz újonnan felvett ország támogatása nagyságrendileg sem közelíti azt a mértéket, amit a keleti német tartományokra fordított Németország.
Jelenleg újabb világháború körvonalai bontakoznak ki. Az Egyesült Államok globális hatalmát fenyegető potenciális ellenfél Kína, amely alighanem keményebb ellenfél lesz, mint egykor a Szovjetunió volt. Ennek két fő oka van. Egyfelől a szinte kimeríthetetlen, olcsó munkaerő, másfelől a kínai politika pragmatizmusa. Amíg a szovjetek a gazdaságot alárendelték a kommunista ideológiának, a kínai pragmatizmus a politika eszközeivel is a gazdaság működésének infrastruktúráját építi. Nálunk rendszerváltozás kellett ahhoz, hogy a kommunista vezetőkből tőkések legyenek, ott a tőkések válnak a kommunizmus élharcosaivá. Az Amerika és Kína közötti gazdasági birkózás már megindult. Nagy harc folyik a szűkös energiaforrásokért, ennek jele az újból magasra szökő energiaár. Mondani sem kell, hogy ennek ismét szenvedő alanyai vagyunk. Kína óriási energiaéhségét a közel-keleti és a szovjet utódállamok felé nyitó próbálkozásokkal kívánja enyhíteni, és az Egyesült Államok mindent megtesz, hogy ezt megelőzze. Ez sejthető a háttérben az iraki háború mögött, ez élezi ki az iráni konfliktust és ez irányban hatnak az egykori szovjet utódállamokban a demokrácia jegyében indított hatalomváltások Grúziában, Ukrajnában, Kirgizisztánban. Kína legfőbb fegyvere az olcsó munkaerő, egész iparágak letarolására képes. Érezhetjük ennek hatását, amikor cipőgyárak bezárásáról, a textilipar sorvadásáról hallhatunk. A kínai kereskedőláncok hazai térnyerése egyre gyorsul, egyetlen más relációban sem olyan nagymértékű a külkereskedelmi hiányunk, mint a kínaiban. Várható, hogy nemsokára megjelenik a kínai kölcsöntőke is, és elkezdődik eladósodásunk.
Az újabb háborúban csak akkor nem leszünk vesztesek, ha egy egészséges fejlődésnek induló magyar gazdaság képes lesz integrálódni egy lendületbe jövő európai gazdaságba. Ennek egyelőre még nem látni jelét.

A szerző egyetemi tanár