Zuhanórepülés

Nemzetközi szakértők és hitelminősítő intézetek egymást követő elemzései egyre borúsabb képet festenek hazánk gazdasági helyzetéről, a költségvetési hiányt állítva a problémák középpontjába, és azt sugallva, hogy erőteljes költségvetési megszorításokkal, reformokkal a problémák orvosolhatók. Sajnos azonban ezek a vélekedések igen leegyszerűsített elméletre (a neoliberális gazdaságfilozófiára) és a tényleges helyzet ismeretének teljes hiányára épülnek.
Az alapvető probléma ugyanis nem az, hogy a költségvetés kiadásai túl nagyok, erről bárki meggyőződhet, ha költségvetésből finanszírozott intézményt (például kórházat) meglátogat, hanem az, hogy túl alacsonyak a bevételek. A költségvetés kiadásai a rendszerváltozást követő visszaesés után 2003-ban reálértéken pont az 1989. évi szinten állnak, azzal a különbséggel, hogy a kiadások számottevő részét (különösen a kilencvenes évek második felében) az adósságszolgálat finanszírozása emészti fel. A kiadások csak 2002-ben növekedtek kiugró módon, de a következő évben már újból visszaestek. Ezzel szemben a rendszerváltozást követően a bevételek (reálértékben) lényegesen jobban visszaestek, mint a kiadások, és ez a különbség kisebb-nagyobb hullámzással mindmáig fennmaradt. A bevételek visszaesése elsősorban a gazdálkodó szervezetek befizetéseinek visszaesésére, kisebb mértékben a fogyasztáshoz kapcsolt adók (áfa) visszaesésére vezethető vissza. A gazdálkodó szervezetek befizetéseinek drasztikus csökkenését (és ezzel együtt a fogyasztáshoz kapcsolt adók csökkenését) pedig az okozta, hogy a hazai gazdaságirányítók a rendszerváltozáskor a hazai gazdaság, mindenekelőtt az ipar megfelelő védelme nélkül nyitották meg az ország piacait, és a sokkal tőkeerősebb nyugati cégek a hazai cégeket egyszerűen kiszorították mind hazai, mind külföldi piacaikról. A hazai gazdaság összeomlása másfél millió munkahely megszűnéséhez vezetett, ezért esett vissza a fogyasztás és a költségvetés fogyasztási adókból származó bevétele.
A neoliberális gazdaságfilozófia jegyében született döntések által okozott, hihetetlenül nagy kár nem is annyira a költségvetés hiányában, mint inkább a külkereskedelemben és a fizetési mérlegben érhető tetten. Ha a külkereskedelmi forgalomból levonjuk a teljes egészében külföldi tulajdonban lévő (és 2003-ig vámszabad területen gazdálkodó) cégek forgalmát, akkor azt látjuk, hogy a rendszerváltozáskor még egyensúlyban lévő külkereskedelmi forgalom egyenlege egy zuhanó repülőgép pályájára emlékeztetve egyre mélyebbre süllyed, és a hiány 2004-ben már 11 milliárd dollárt tett ki. Ez a hiány azt jelenti, hogy Magyarország az importjának csak mintegy kétharmad részét képes exportjával fedezni, a többire hiteleket kell felvennie. Igaz, a vámszabad területi cégek forgalmának beszámítása látszólag javít a helyzeten, de amennyivel e cégek javítják a külkereskedelmi egyenleget, annyit jövedelemként ki is visznek az országból. Emiatt a folyó fizetési mérleg egyenlege lényegében a vámszabad területi vállalatok nélkül számított külkereskedelmi hiányt követi.
A fizetési mérleg hiánya a rendszerváltozás kezdetétől mostanáig (az 1989–2004 közötti, zárt intervallumban) 51 milliárd dollárt ért el, amelyet a közvetlen tőkebefektetések (41 milliárd dollár) és mintegy 18 milliárd dollárnyi portfólióbefektetés (más néven spekulációs tőke) finanszírozott. A tőkebevonásról sokat hallhattunk, de igen keveset arról, hogy ugyanebben az időszakban tőkejövedelmek és üzleti szolgáltatások címén 48 milliárd dollár áramlott ki az országból. A hatalmas tőkekiáramlás ellenére az ország külföldiek felé fennálló tartozása gyorsan növekszik. 2000 és 2004 között a nettó külföldi tartozás dollárban mérve megháromszorozódott, és jelenleg csaknem százmilliárd dollárt tesz ki. Mindennapi életünk nagyságrendjére lefordítva külgazdasági helyzetünk olyan, mintha egy átlagos munkavállalónak hatmillió forint adóssága lenne, és havonta ötvenezer forintot kellene kölcsönkérnie, hogy költségei fedezése érdekében fizetését kiegészítse. A Global Development Finance 2004 című IMF-kiadvány szerint Magyarország külső adóssága a bruttó nemzeti jövedelemhez (GNI) viszonyítva 54 százalék, ami a latin-amerikai országok átlagánál (45 százalék) rosszabb, igaz, nem éri el a szubszaharai országok 70 százalékos átlagát. Ez az eladósodási folyamat sokáig nem tartható fenn, a zuhanó repülő előbb-utóbb nagy robajjal földet fog érni, ahogy ez számos hasonlóan eladósodott országban már megtörtént.
Azok a neoliberális ihletésű javaslatok, amelyek kormány- és ellenzéki oldalról is felmerülnek (például adócsökkentés, államháztartási reform), rövid távon lehet, hogy bizalmat keltenek a „befektetőkben” (pontosabban: spekulánsokban), hosszabb távon azonban, akárcsak a Bokros-csomagnak, semmilyen pozitív hatásuk nem lesz, az eladósodás folytatódik. A neoliberálisok kedvenc „kínálati” politikája, az adócsökkentés még jobban fogja növelni a költségvetési hiányt (az adóbevételeket csak a neoliberális tankönyvekben növeli), miközben nem jelent hatékony támogatást a hazai vállalkozóknak, és előnyét inkább a külföldi vállalatok élvezik. Bár az adócsökkentés a hazai vállalkozóknak is jól jön, nem kompenzálja azt a nagyságrendi különbséget, ami a hazai és a külföldi vállalkozások tőkeellátottságában fennáll.
Az államháztartási reformmal kapcsolatban politikusainknak végre venniük kellene a bátorságot, hogy megmondják: ez a közösségi szolgáltatások (például egészségügyi ellátás, oktatás) piacosítását jelenti. Lehet ugyan, hogy e politikával – mérhetetlen társadalmi károk árán – valamelyest csökkenteni lehet a költségvetési kiadásokat, de ez legfeljebb a munkanélküliség növekedéséhez vezet, és aligha fogja javítani a fizetési mérleget, mint ahogy a Bokros-csomag sem eredményezett tartós egyensúlyjavulást. Tudni kell ugyanis, hogy a beteg ember egyszersmind szegény is, és nem tudja megfizetni az egészségügyi ellátás piaci árát, mint ahogyan annak idején a fogorvosi hálózat privatizációjánál sem tudta, így csökken az orvosok (és a pedagógusok) iránti kereslet, ami elbocsátásokhoz, kényszervállalkozásokhoz, végső soron pedig magasabb munkanélküliséghez vezet.
A zuhanás megállításának kulcskérdése lenne, hogy az országot irányító politikai elit felismerje végre: az immár több mint két évtizede alkalmazott és a jelenlegi helyzethez vezető neoliberális politikát az ország érdekeit szolgáló gazdaságpolitikával kell felváltani. A közgazdasági nézetrendszerek ugyanis érdekeket szolgálnak. Hillary Clinton könyvében (Élő történelem) igen jól leírja, hogy a jelenlegi neoliberalizmus hogyan, milyen érdekek jegyében született a hatvanas évek Amerikájában. Ez az ideológia a legfejlettebb országok, de ezen belül is leginkább a nemzetközi tőke és az azt kiszolgáló politikusok érdekeit szolgálja. De még így is azonnal feladják, ha az elvek alkalmazása érdekeiket sérti, mint ahogy azt az Európa és Amerika, illetve mindkettő és Kína közötti jelenlegi viták jelzik. Magyarországnak nem Milton Friedmanra (a neoliberális ideológia atyja), hanem sokkal inkább a politikai gazdaságtan nemzeti rendszerét megteremtő XIX. századi német Friedrich Listre, a kapitalizmus tényleges működését leíró kortárs John Kenneth Galbraithra, esetleg a hatvanas évek angol energiaügyi miniszterére, a magyar származású Sir Thomas Balogra kellene hallgatnia, ha már Kossuthról, Széchenyiről, Kautz Gyuláról vagy Heller Farkasról megfeledkezett is.