A magyar jobboldal lejáratása Ausztriában

A történet kezdete még a kilencvenes évek elejére nyúlik vissza. A néhai Pesti Hírlap Külső képünk belülről címmel rovatot indított, amelyben olyan külföldi lapokban megjelent cikkeket szemléztek, amik Magyarországot, illetve a magyar jobboldalt – többnyire valótlan állítások, torzítások, csúsztatások által – kedvezőtlen színben tüntették fel. A rendszeres leleplezésre azért volt szükség, mert a balliberális oldal számára a negatív külföldi sajtóvisszhangok folyamatosan hivatkozási alapul szolgáltak itthoni politikai manővereikhez. Idővel aztán kiderült, hogy a külföldi lapok éppen a magyar baloldal háza tájékáról szerzik azon „értesüléseiket”, amelyek alapján véleményüket kialakítják. Az irányzat Weyer Bélánál, a HVG rovatvezetőjénél érte el csúcspontját, akinek – s neve emiatt fogalommá vált – a Süddeutsche Zeitungban megjelent írásait idehaza, a Magyar Rádió vezető hírei között – Weyer nevét elhallgatva – úgy ismertették, mintha azok a német balliberális lap véleményét képviselték volna. A jelenség leleplezéséből a baloldal időközben levont bizonyos tanulságokat (egy idő után nem adták nevüket nyilatkozataikhoz). A jobboldal azonban a mai napig semmit.
Mivel a választások közeledtével feltehetőleg egyre meghatározóbbak lesznek a külföldi sajtóvélemények, érdemes felidézni, hogyan is viselkedett a 2002-es választások idején az egyik legjelentősebb és legtöbbet idézett európai napilap.
Az 1848-ban alapított Die Presse Európa egyik legrangosabb napilapja. Tekintélyéről sokat elmond, hogy már a XIX. század végén 500 munkatársat, köztük csaknem 100 külföldi tudósítót foglalkoztatott. Az újságot jelenleg 51-49 százalékos arányban a grazi Styria médiakonszern és a Szabad Polgári Sajtóért Egyesület birtokolja. Az olvasók száma a legfrissebb felmérések szerint átlagosan 360 ezer fő naponta.
Peter Bognar, a Die Presse jelenlegi budapesti tudósítója 2001. október elsejétől tölti be posztját. Állomáshelyén azt az Eugen Pogany-Falkenhausent követte, aki az 1998-as kormányváltás után gyakorta adott hangot a magyarországi nacionalizmus, idegenellenesség, illetve antiszemitizmus miatti aggodalmának. Így aztán a magyar jobboldalnak minden oka megvolt, hogy a Die Presse új tudósítójától – ha nem is baráti hangot, de – némi objektivitást és elfogulatlanságot elvárjon.

Szélsőjobboldali veszély
Peter Bognar 2001. október elsejei munkába állásától a választások első fordulójáig (2002. április 7.) harmincnégy magyar vonatkozású tudósítást közölt, amelyek közül tizenhat foglalkozott kifejezetten a magyar belpolitikai helyzettel. Írásai között két interjút is találunk: az egyik Pokorni Zoltánnal készült, a másik – 2002. február 20-án – Medgyessy Péterrel („A félelem sajnos egy széles körben elterjedt jelenség ma Magyarországon. Újságírókat és humoristákat fenyegetnek meg. Azok, akiknek a Fideszétől eltérő véleménye van, hátrányos helyzetbe kerülnek”).
A magyar belpolitikáról szóló tudósítások közül egy az MSZP-vel, egy a Fidesszel, egy a Centrum párttal, négy (!) pedig a MIÉP-pel foglalkozik. A cikkek felépítéséről elmondható, hogy Bognar általában keresztmetszetében láttatja a magyarországi politikai életet, vagyis az egyes beszámolókban több politikai szereplőt is érint. A legtöbb említést a pártok közül a Fidesz (49), a MIÉP (34) és az MSZP (30) kapta, míg a politikusok közül – ezzel szinkronban – Orbán Viktor (50), Csurka István (16) és Medgyessy Péter (15) neve szerepelt a legtöbbet.

Tekintélyelvű kormányzás
Már magukból a számokból is jól látszik, hogy a 2002-es választások első fordulóját megelőzően a Die Presse tudósítója több figyelmet fordított a MIÉP-re, mint az MSZP-re. Még megdöbbentőbb azonban, hogy Bognar a magyar belpolitikáról közvetített kép súlypontját a kormányoldal és a vele konkuráló balliberális ellenzék közti vitáról jelentős mértékben áthelyezte a Fidesz és a MIÉP viszonyának „elemzésére”. Csak néhány példa: „Orbán ez idáig sem a MIÉP szélsőséges ömlengéseire nem mutatott egyértelmű reakciót, sem azt nem jelezte, hogy határozottan elhatárolódna Csurka pártjától… Egyre hangosabbá váltak azok a hangok, melyek szerint Orbánnak végre színt kéne vallania” (2001. október 2.). „Amennyiben a Fidesz nem éri el az Orbán által kívánt abszolút többséget, az ultrajobboldali MIÉP fel fogja ajánlani támogatását, ahogy azt Csurka már be is jelentette” (2002. március 30.). „A Fidesz újabb négyéves kormányzásra törekszik – akár a radikális jobboldal támogatásával is” (2002. április 4.). „Politikai súlyához képest a MIÉP aránytalanul nagy bázissal rendelkezik a magyar médiában… Ez nem utolsósorban a kormányzó polgári párt közreműködésének köszönhető, amely a MIÉP-nek a helyes parlamenti magatartásért cserébe befolyásos pozíciókat juttatott a médiában. (…) A két párt közti ismételt tapogatódzás láttán megfigyelők nem zárják ki a MIÉP kormányrészvételét a választások után” (2002. április 6.).
A MIÉP politikai szerepének hatásvadász túlhangsúlyozásával Bognár egyrészt olyan benyomást alakított ki, mintha a magyar nép hajlamos lenne a szélsőségekre, másrészt – mivel a tudósítások egyik központi motívuma a Fidesz és a MIÉP koalíciójának víziója lett – gyakorlatilag lehetetlenné tette a polgári kormány politikájának objektív megítélését.
A jobboldal képének átrajzolásához emellett jelentősen hozzájárult a magyar balliberális sajtó által „felfedezett” diktatórikus kormányzási vonások kiemelése, hangsúlyozása is. „Orbán – mérsékelt autokrata” alcímmel Bognar már 2001. december 3-i tudósításában leszögezte, hogy Orbán Viktor „nem teketóriázott politikáját autoriter elemekkel átszőni”, a választásokhoz közeledve azonban egyre gyakrabban és egyre határozottabban irányította a figyelmet a jobboldali kormányzás vélt tekintélyuralmi jellegére. 2002. április 4.: „A Fidesz vezette kormány szakított az elődei által folytatott konszenzusos politikával, és sikeresen valósította meg saját demokráciafelfogását. Így többek között korlátozták a parlament cselekvési játékterét – amely azóta már csak három hetente ülésezik –, parlamenti többségével vizsgálóbizottságok felállítását akadályozta meg, és sikeresen kiterjesztette a miniszterelnök hatáskörét. Kormányra kerülése után a Fidesz azonnal nekilátott, hogy az államapparátus kulcspozícióinak elfoglalásával kiépítse saját hatalmi bázisát.” A polgári kormány emellett beavatkozott a gazdasági életbe és maga alá gyűrte a kisebb pártokat – adta hírül Bognar. Ezek a vádak a Die Presse újságírójának több cikkében is helyet kaptak. 2002. április 6-án pedig a következőket írta: „Az ellenzék körében rossz hangulatot keltett a kormányzó Fidesz állítólagos »tisztességtelen magatartása«. A kormánypárt a választási küzdelemben állítólag többmilliárdnyi adóbevétellel élt vissza.”
Ezek tehát azok a legfontosabb információk, amiket Bognar Orbán Viktorról és a Fideszről fontosnak talált továbbítani az osztrák olvasók felé. Szembetűnő egyébként, hogy Bognar a választásokat követően is a magyar baloldali média ritmusát követte, s nem az új miniszterelnökre, az új kormányra vagy annak programjára, hanem továbbra is Orbán Viktorra összpontosított: Magyaros intő Orbán Viktornak (2002. április 23.), A hatalomtudatos heveskedő (2002. május 7.), A vesztes Orbán Viktor néptribunná választja magát (2002. május 28.) stb.

Nincs esély a kiegyensúlyozottságra
A tudósítások objektivitása gyakran már azáltal sérül, hogy Peter Bognar az egyes politikai történéseket eleve a baloldal látószögéből mutatja be. „Az áprilisi parlamenti választások előtt Orbán Viktor felfedezte a roma kisebbséget” – hirdeti cikke felvezetőjében 2001. december 29-én, majd néhány sor után eljut oda, hogy a Fidesz és a Lungo Drom közötti egyezményben „több megfigyelő a polgári kormány azon fáradozását látja, hogy a romapolitikája miatt megsérült nemzetközi hírnevét megpróbálja ismét kifényesíteni”, a beszámoló végén pedig ahelyett, hogy teret adna a másik fél – a Fidesz – álláspontjának is, még tovább erősíti a baloldal véleményét: „roma képviselők kritizálják, hogy Orbán kormánya eddig alig törődött a romaüggyel. Ezen kívül aggodalommal tölti el őket, hogy a Fidesz azzal a szélsőjobboldali Magyar Igazság és Élet Pártjával kokettál, amely újra meg újra kirohan a »cigányok« ellen.”
Ugyanez a forgatókönyv ismétlődött meg Bognar 2002. január 3-i tudósításában is. „Vádak fogalmazódtak meg a nemrégiben felállított új Országos Választási Bizottság összetételével kapcsolatban” – ülteti el a kételyt rögtön az első bekezdésben, majd hamarosan ismerteti a vádiratot: „sok megfigyelő veszélyeztetve látja a választási bizottság semlegességét”, a cikk végén pedig – ahelyett, hogy ismertetné a Fidesz álláspontját – következik a verdikt: „Az Országos Választási Bizottság egyoldalú kinevezése egyelőre a végpontot jelöli a jelenlegi magyar kormány azon intézkedéseinek sorában, melyek heves kritikát váltottak ki.”
2002. január 10-én Bognar az Orbán– Nastase-paktumról közölt tudósítást. Az írás így indul: „Az ellenzék szerint sok magyarországi munkahelyet sodort veszélybe az a megállapodás, amelyet Orbán Viktor miniszterelnök a bukaresti kormánnyal kötött”, a cikk vége: „A román médiában mindeközben a két kormányfő megállapodását Nastase miniszterelnök sikereként ünneplik. Azt mondják, Nastase diplomatikusan átverte Orbánt.”
Nem nehéz kitalálni, hogy milyen véleményt alakítanak ki magukban a magyar belpolitikáról az osztrák olvasók, ha az adott vitában csak az egyik fél álláspontját ismerhetik meg. A Die Presse tudósításából ugyanis szinte teljesen hiányoznak a Fidesztől származó érvek, magyarázatok, vélemények – annak ellenére, hogy azok főszereplője éppen a kormányzó polgári párt volt.
Bognar cikkeinek mindazonáltal van még egy sarkalatos pontja. Mégpedig az, hogy szerzőjük csak rendkívül ritkán idéz politikusokat, elemzőket, annál gyakrabban – a magyar belpolitikát érintő tudósításainak több mint felében – hivatkozik azonban névtelen, beazonosíthatatlan forrásokra: „megfigyelőkre”. E „megfigyelők” közös vonása, hogy egyetlen semleges – a Centrum párttal foglalkozó – esettől (2001. november 30.) eltekintve kivétel nélkül a baloldal véleményét osztják, valamint, hogy a kormány és az ellenzék közötti véleménykülönbségekről általában éppen ők mondják ki a mindent eldöntő „nagy igazságokat”. De ők azok is, akik „nem zárják ki a MIÉP részvételét a következő kormányban” (2002. április 6.), akik úgy vélik, hogy a MIÉP- szavazók eltitkolják pártszimpátiájukat a közvélemény-kutatók előtt (2002. március 27.), és akik szerint a MIÉP kormányra kerülése esetén az EU bizonyára befagyasztaná a csatlakozási tárgyalásokat Magyarországgal (2001. október 2.).

Nyugtalanító külföldi sajtóvisszhangok
Bognar tudósításai azonban nemcsak Ausztriában formálják a véleményeket, hanem idehaza is. A baloldali sajtó (Népszabadság, Népszava), illetve az MTI 2001. október elseje és 2002. április 7. között a Die Presse tudósítójának gyakorlatilag minden egyes cikkét ismertette, gyakran meglepő részletességgel. A kitüntető figyelemnek két oka is van. Először is, a baloldal számára – mivel a külső források minden esetben függetlenséget, objektivitást sugallnak – eleve fontos minden olyan kívülről érkező vélemény, ami az ő álláspontját erősíti. Másodszor, a Die Presse jobboldali lap, ezáltal a magyar jobboldalt érő „bírálatai” – akárcsak a FAZ vagy a Die Welt esetében – dupla súllyal esnek a latba, mivel nekik köszönhetően a baloldali olvasók a saját két szemükkel győződhetnek meg róla, hogy a kulturált, európai konzervatívok távolságot tartanak, sőt viszolyognak Orbán Viktortól és a Fidesztől. Utóbbi feltételezést megerősíteni látszik, hogy amikor a Népszabadság, illetve a Népszabadság Online a vizsgált időszakban a Die Pressét nem a magyar pártpolitikát érintő kérdésekben idézte, az újság címe elé túlnyomórészt a „bécsi” vagy az „osztrák” jelzők kerültek – harminckét esetből összesen csupán háromszor utaltak az újság világnézeti hovatartozására –, amikor azonban a szemlézett cikk a magyar belpolitikával foglalkozott, a Die Presse neve elől szinte sohasem maradt el a „konzervatív” jelző.
Így tájékoztatta tehát olvasóit a 2002-es választások kampányában a Die Presse című „bécsi” napilap. Hogy a magyar jobboldalnak az osztrák olvasók előtt sikerül-e valaha tisztára mosni a nevét, nem tudjuk. Az viszont egészen biztos, hogy ehhez nem kis erőfeszítésre lesz szükség.
Ideje volna lassan számot vetni arról, hogy a rendszerváltás óta a külföldi lapokban megjelent hírek, vélemények milyen befolyással voltak a magyar belpolitika alakulására (különösen az egyes országgyűlési választások idején). A jobboldali szavazók körében ugyanis – talán Peter Bognar is hallott róla – hosszú évek óta él a meggyőződés, hogy a nyugati lapértékelésekből a magyar baloldal az elmúlt tizenöt évben folyamatosan és rengeteget profitált.
Hogy a Die Presse – e tekintélyes konzervatív napilap – vajon milyen megfontolásból azonosul szinte minden kérdésben a magyar baloldal álláspontjával, s vajon miért rémisztgeti az osztrák olvasókat a magyar szélsőjobboldal fantomjával, nem teljesen világos. A kérdés különösen annak tükrében elgondolkodtató, hogy a Magyar Nemzet – a magyar konzervatívok lapja – milyen objektívan és előítélet-mentesen viszonyul az Osztrák Néppárt vezette jobboldali bécsi kormány munkájához, még akkor is, ha Ausztriában nemcsak „fennállt a veszélye” egy lehetséges jobbközép–radikális jobboldali koalíciónak, hanem az immár hatodik éve működő szabadságpárti– néppárti kormányzás formájában valóra is vált.