A szegények mai kormánya

Magyarország pillanatnyilag regnáló, milliárdos miniszterelnöke nemrégen – megdöntve az arcátlanság világcsúcsát – azt állította, hogy a Fidesz volt a gazdagok kormánya, viszont vele és barátaival most azok vannak hatalmon, akik a kisembereket képviselik. Azóta kiderült, hogy Orbán Viktornak és családjának körülbelül 122 millió forintos vagyona van (mínusz 25 milliós hitel), amelyből a héttagú család budapesti lakásának becsült értéke körülbelül kilencvenmillió forint. Nagybirtokról szó sincs, összesen körülbelül hatvan hektár földje van a családnak. Miközben a Gyurcsány-vagyon többmilliárdos, és éves osztaléka annyi, mint a teljes „Orbán-vagyon”. Látnivaló tehát, hogy Orbán Viktor kíméletlenül összeharácsolta magát… A Kóka-féle figurákhoz képest még helikopterre sem telvén neki.
Miről is beszél merészen hazudozva Gyurcsány Ferenc? Legfeljebb arról, hogy kormánya újra felfedezte a kenyeret és cirkuszt módszerét, s elkezdte bizonyos társadalmi csoportok – kormányzati segélyezés emelésével történő – lekötelezését. A valóságban persze ő és kormánya a szokásos helytartói utat járja, igyekezvén ellehetetleníteni a tőle független egzisztenciákat. Elvenni tőlük azt a keveset, amivel már nem szorulnak a szocialista milliárdosok kormányának segélyeire. Ez most a haladás útja – mint régen is. A különbség csak az, hogy most a totális állam helyett a totális magántőke „liberális” diktatúrája készül mindenhol.
Elképesztő, hogy szociálliberális képviselők a józan észt megcsúfolva hatvan hektár földet ma nálunk gazdagodásnak minősítenek, s naponta kérdéseket tesznek fel a cselédmédia buzgó aszszisztálása mellett. Persze, hiszen újra nincs szükség ellenzékre. Gyurcsány magát gondolja – meg Kókát – az országnak, sőt annak az önbecsülésének is. Ő, aki december 5. előtt magyar testvéreink ellen agitált, még hazafinak is hiszi magát. Hát ez tényleg a lelki-szellemi szegények kormánya. Szégyen ennek az országnak a szocialista és „liberális” pártjaira nézve az, hogy egy ilyen ember szabadon garázdálkodhat – minden hullámhosszon.
Miért nem akad egy elvtárs vagy egy decensen kozmopolita „liberális”, aki ezt a stílust kikéri magának? Hiszen ez a gátlástalanság arculcsapása az elemi politikai tisztességnek. Mert az rendben van, ha egy miniszterelnök védi a mundért, de bizonyos szint alá ne menjen. Sikernek nem kellene eladni a munkanélküliség és az adósság nagy növekedését (a kádkőgyár munkaidő-növekedésével együtt), a megígért pályázati pénzek és áfák tartós ki nem fizetését s néhány multinacionális cég exportnövekedését. A sort folytathatnánk, de talán elég az oktatásügyi és egészségügyi helyzet neoliberális jellegű tönkretételére gondolni. Ezen területek privatizációjának, közösségi finanszírozásának megszüntetése, üzletté alakítása ugyanis egyértelműen a proletarizálódott többség végleges elnyomorodását okozza.
Miért hiszik itt még magukat szocialistának hívők, hogy ők tényleg a szegényekért vannak? A korlátlan piac talán a szegényekért működik? Az állam és a közszolgáltatások leépítése talán a szegények érdeke? Mit hisznek egyáltalán azok, akik nem oly régen a magántulajdon nélküli, igazságos világot hirdették – szavakban? Mi közük van nekik a neoliberális gazdagok zsíros üzleteihez, friss vagyonaihoz? Tényleg Orbán Viktor itt minden baj forrása? Miért gondolják azt, hogy a globális tőkének bármilyen felelőssége volna a magyar szegényekért?
Az ember elfárad a kérdésekben. Válasz persze nincs, hiszen e posztkommunista társasággal szemben régen is kérdések tömegét kellett volna feltenni, csakhogy akkor cenzúráztak, büntettek – ugyanazok, akik ma a semmire sem kötelező, erősek érdekét néző demokrácia tanítóiként fecsegnek. Van-e köze a mostani kormányzatnak a szegényekhez? Ha Kóka János fejezi ki a kormány gazdaságpolitikáját, akkor bajban vannak a szegények. Ő ugyanis szilárdan hiszi, hogy személyes lehetőségei mindenkinek nyitva állnak. Illetve, akinek nem, annak (cenzusos módon) valójában nincs joga a közéletben szerepelni – legfeljebb, jó német szóval, mint Stimmelvieh, az erőseket követő szavazógépnek.
Még Gyurcsánynál is emblematikusabb figura tehát az a Kóka, aki még posztkommunista haladóként sem képes idétlenkedni. Számára azok ugyanis a példák, akik a kommunizmus nélküli neoliberális újkapitalizmus szégyentelen aranyifjai. Gyurcsány még ad szimbolikusan a bázisnak, Kókát helikopterén már csak az órájának update jellege érdekli. Annak őszinte bámulatát várja. Mi köze van neki a magyar társadalom többségéhez? Persze ez elmondható arról a Gyurcsányról is, aki miniszterelnöki fizetését álságos jótékonykodásra költi. A szegények kormányának vezetője ugyanis azt hiszi, hogy a pár százezer forinttal megváltja a világot.
A „szegények kormányát” a saját, ma is érvényes ideologikus történelemkönyveik teszik valóban nevetségessé. Nem tudnak – etikai alap híján – polgárok lenni, s hazudoznak arról, hogy ők igazságot akarnak. Az igazság valóságos követelménye alapján viszont az örök etika szerinti tolvajok csak nemzedékek elmúlása után juthatnak elismert státusba. Önmegtartóztatás kellene tehát. Csakhogy ehhez etikai minőség volna szükséges.

A szerző történész, egyetemi docens