Az államférfivá emelt piacember

Egyértelmű volt a tendencia a szociálliberális cselédmédiumokban a Gyurcsány–Orbán-vita után, hogy egyenértékű, államférfi szintű politikusként emeljék döntetlen helyzetbe azt a Gyurcsányt, aki lényegében az állam piaccal szembeni értelmetlenségét vallotta. Minden figyelmes állampolgár tudhatta már régen, hogy a neoliberális állambölcsesség az államnak legfeljebb mint az erős magánérdek szolgájának óhajt szerepet adni – például az úgynevezett PPP-programokban. Az állam – e felfogás szerint – tehát egy olyan funkció, amely a gyengékkel szemben erőt (=féken tartó funkciót) mutat, míg az erősekkel szemben méltóság nélküli kiszolgáló szerepet játszik.
Az alapkérdés persze a kapcsolati tőkékkel milliárdossá lett politikai üzletember tudatáig nem jutott el. Mármint az, ha van (politikai) közösség, akkor van a piactól független, etikai-értékelvi politikai államfilozófia is. Ha pedig ilyen van – márpedig van –, akkor a neoliberáliskodás nem más, mint társadalomellenes anarchizmus, amely a szégyentelenül önző, közösségi felelősséget nem vállalóan hatalomra törő magánérdeket a tudományosnak hirdetett hatékonyság és versenyképesség királyi palástjába öltözteti. Ez az alantas hazugság nem lehet államférfiak alapzata. Az államnak, mint a közösségi érdeket kifejező, közjót megtestesítő szervezetnek szolgái nem gondolkodhatnak profitban, nekik közösségi érdekben kell gondolkodni.
Gyurcsány és barátai azonban a tulajdontalanságot megvalósító (proletár)diktatúra után újra saját, csak most neoliberális tulajdonosi diktatúrában gondolkodnak. Régen a történelmi, ma a piaci szükségszerűséget hirdetik. Az „alattvalók” szempontjából a különbség minimális. Most rászorultsággal mérik a (nem) dolgozók csendességi ellátmányát. Mi az államférfi formátum abban, ha azt mondja egy politikus, hogy a piac erősebb nálunk? Ha ezt gondolja, akkor nem kell politizálnia. S aztán főleg nem kellene a privatizációban látni az állampolgárok egyetemes jólétének a biztosítékát.
Egy neoliberális politikusnak persze nem kell ismernie a múltat, hiszen ott – nyilván – zömmel csak elavult dolgok, gondolatok és struktúrák vannak. De azt nem tudni, hogy a nonprofit közösségi tulajdont a még közösségi (nemzeti) felelősséget elfogadó, azt szabadon szolgáló klasszikus liberálisok is elfogadták – nos, az szégyen. Ennek folytatása illenék a magát a szegények kormányának tekintő s nagy szünetű, üres beszédeket tartó mai – névlegesen – szociáldemokrata politikushoz. Nem biztos, hogy Blair (és Giddens) birtokolja a bölcsek kövét, s így mechanikus utánzói(k) sem illegethetik magukat mindentudóként. Ócska, nálunk százéves trükk nyugati modern tógába öltözve tündökölni.
E sorok írójának semmi kifogása a tisztességes és közösségi felelősséget is vállaló üzleti világ és képviselői ellen. Azon üzletességet azonban, amely maximális profit jegyében az embert és az életet puszta, a sok közül (szintén csökkenthető) egy költségtényezőnek tekinti – nos, azt az üzletességet az emberiség (élet) s a nemzet ellenségének tartom. Az ilyen üzletességet szolgáló gyenge közösségi politika képviselőit pedig államférfinak nevezni szolgatempó.
Az államférfi az adott feltételek között teremtő vízióval bíró közösségi – s nem helytartó – ember, aki azokért is küzd, akiknek „nem osztottak elég lapot”. A gyurcsányi rászorultsági politika egy örök függésben tartó túlélési mechanizmust működtet, ahol – manapság – emberi jogokról beszélnek, de a tömegnek nincs valódi emancipációs lehetősége. Nincs, mivel még az ismeretszerzést is privatizálják, s a hazug humanizmus jegyében a fogyatékosok egyetemes kényszerintegrációjával elemi fokra nyomják a tömeg tudásszerzését (hatévesek buszoztatása, osztályközösségek nélküli alkalmi érdeklődési csoportokba szétvert iskolák stb.).
A neoliberális „államférfiak” tehát egy szűk, bár nagyon erős csoportérdeken túl legfeljebb még a közvetlenül érdekelt csicskás körök érdekeit fejezhetik ki – régi szóval, buta osztálypolitikusok. Rájuk tényleg érvényes az, hogy csupán a médiumok tudattorzító hatásaiban bízva ágálnak. A Kádár-rezsim politikailag elbutított tömegembere ugyan valóban nem érti a politika logikáját, de létviszonyainak kényszerei, valamint a biológiai óra feltartóztathatatlan működése mégis lassan kihúzzák a szőnyeget a neoliberális hazugságok alól. Ezért kell a felelősséget kívánó és teremtő kormányzás helyett állandó propagandaoffenzívában lenni – akkor is, ha valódi mondanivaló a választópolgár számára nincs.
Hiszen a segélyek emelése, a gyerekekből való megélhetés biztosítása nem hozhatja meg az oly sokat emlegetett esélyegyenlőséget. A versenyképesség sulykolása pedig óriási, mozgástér nélküli tömeget eleve kizár (kirekeszt) az önálló megélhetés biztosításának reményéből is. A neoliberális doktrína a gazdagok és a jól keresők ámítása azoknak, akik sohasem kerülhetnek helyzetbe. A neoliberalizmus a gyengék kihasználása, a minimális befektetés maximális haszonba fordításának gyakorlata (lásd: családtámogatás helyett a kisebbségi magyarság tehetségeinek lefölözési javaslatát, Magyar Nemzet, június 14.). A szervezetlen, gyenge érdekvédelmű régiók – helytartó komprádorcsoportok segítségével – kizsákmányolása. Az erkölcsi szégyentelenség közgazdasággal igazolt közveszélyes ostobasága.
Lehet-e Gyurcsányt államférfinak nevezni? Mint látjuk, lehet, csak éppen értelmetlen, mivel a modern milliárdosnak pusztán hatalmi igényei vannak, az első szolgának (minister) nélkülözhetetlen etikai alázata nélkül. Ez az ember még magát sem ismerve akar uralkodni.

A szerző történész, egyetemi docens