A pénzügyi távlatokról szóló, ez év június 16-án és 17-én lezajlott uniós tárgyalások keserű emléket hagytak a meggyőződéses és felelős európaiakban. Földrészünk a megosztottság képét tükrözte egy olyan pillanatban, amikor jövőjének szempontjából döntő fontosságú állomáshoz érkezett. Külkapcsolatait tekintve a tét rendkívüli jelentőséggel bír gazdasági (Kereskedelmi Világszervezet stb.), vagy biztonsági (terrorizmus) szempontból egyaránt. Az unión belül a társadalmi kohézió, valamint az összes terület együttes fejlesztése jelenti a kihívást a végre egyesült és békében élő Európa számára. Az uniós csúcson bekövetkezett kudarcnak, nyílt szakításnak ebben a tekintetben úgy tűnik, lesznek következményei, főként annak fényében, hogy az egységes európai politikát állítja be bűnbaknak. Az 1962-ben megfogalmazott közös agrárpolitika ugyanis egy olyan Európát képvisel, amely gondot fordít élelmezési önellátására, a mezőgazdaságból élők jövedelmeinek igazságos elosztására, ennek biztosítására és a mezőgazdasági árak biztonságossá tételére, valamint élelmezésének nyomonkövethetőségére és biztonságára.
Nyitottak vagyunk a vitára és elkötelezettek a KAP (az Európai Unió közös agrárpolitikája) fejlesztése iránt minden olyan kérdésben, amelyet tökéletesíthetőnek vélünk. Előítéleteinket azonban fel kell számolnunk ahhoz, hogy mindenki által elfogadott, igazolt tényeken alapuló, felelős vitát tudjunk kezdeményezni.
Ebben a megközelítésben a KAP megkérdőjelezése véleményem szerint helytelen, mert hármas elemzési hibára vezethető vissza. A KAP állítólag költséges és igazságtalan, lényegében nem volna tehát más, mint egy, az unió költségvetésének 40 százalékát felemésztő pénzkidobás. A valóság azonban teljesen más. A KAP az első integrált európai politika, az egyetlen, amelyet teljes mértékben az unió finanszíroz, nem pedig a tagállamok. Folytassuk Európa elmélyítését, és az erre fordított rész csökkenni fog a 15 évvel ezelőtt elindított fejlődési iránynak megfelelően. Ellentétben azzal, amit állítanak, Európa és a tagállamok együtt kevesebb mint egy százalékot költenek a mezőgazdaságra, szemben a kutatásra fordított két százalékkal (ami a lisszaboni ütemterv értelmében három százalékra módosul majd a jövőben). Az unió így sokkal kevesebbet költ a mezőgazdaságra, mint a kutatásra.
A KAP ezen felül állítólag igazságtalanul oszlik meg a tagállamok, azaz a régi tagországok és az újonnan csatlakozottak között. Azok a tagállamok, amelyek 2004. május elsején csatlakoztak az Európai Unióhoz, egy olyan közös agrárpolitikába illeszkedtek bele, amely 40 éves közös gyakorlat, három alapvető reform és négy bővítés eredménye. Ahhoz, hogy ez a hatalmas horderejű feladat, valamint a bővítés véghezvihető legyen, a tárgyalások során a közösségi joganyag fokozatos átvételét előtérbe helyező egyezmény született. Ebből az okból a mechanizmusokat is leegyszerűsítették. Ami a támogatásokat illeti, az úgynevezett phasing-in elv a tíz évre elosztott, lépcsőzetes szintre hozáson alapul. A támogatások fokozatos jellege a mezőgazdaság újjászervezését és a beruházás ösztönzését célozza meg, a földeken zajló termelési tevékenység valós gazdasági vonatkozásait figyelembe véve. Az így elfogadott séma lehetővé teszi a nyitás által okozott sokk összhangba hozását az egységes piacon belül fellépő konkurenciával, a magas szintű gazdasági versenyképesség érdekében kifejtett erőfeszítéssel, valamint a területi dinamikát fenntartó vidéki lakosság megtartásával. Ez a partnereinkkel megvitatott választás az európai tapasztalatból kovácsol előnyt a bővítést illetően. Spanyolország vagy Portugália sikertörténete jól példázza az európai hozzáértést.
Az elemzés második hibája az, hogy a KAP bírálói elhanyagolják az élelmezési önellátás stratégiai szerepét kontinensünkre és ránk nézve. A számtalan stratégiai célú embargóval tarkított történelem kielégítően bizonyítja az élelmiszer-ellátás irányításának fontosságát. De hogy ne csak a békeidők kockázatairól essen szó, a KAP-nak köszönhetően az európai országoknak nincs okuk félni a brazíliai szárazságtól, az argentin gazdasági válságtól vagy egy Ausztráliában kitört pestisjárványtól. Ezenkívül Európa minőségileg bevizsgált termékekkel látja el állampolgárait. Élelmiszer-ipari függetlenségünk garanciát nyújt arra nézve, hogy felállíthassuk a saját egészségügyi normáinkat (például a nyomonkövethetőséget).
Függetlenségünk biztosítása nem a nyitottságunkról vagy a világ többi részével fenntartott stratégiai, kereskedelmi és szolidáris partnerségünkről való lemondást jelenti. Európa nem egy olyan erődítmény, amely a védelem és a tisztességtelen konkurencia fegyvereit használja a fejlődő országokkal szemben. Ma Európa a fejlődő országok első számú partnere és védelmezője a Kereskedelmi Világszervezettel folytatott tárgyalások során. Egyedül ő importál annyit az Afrika–Karib-tenger–Csendes-óceán térségében elhelyezkedő országokból, valamint a legkevésbé fejlett országokból, mint a fejlett országokból.
A harmadik hiba a jövőnkre vonatkozó észrevételekből táplálkozik. Nem, a mezőgazdaság nem egy múltbéli tevékenység, hanem egy befektetés a gyerekeink számára. Az agrárpolitika a minket körülvevő világgal együtt átalakult: helyet biztosít a gazdának a vidéki világ szívében, kiváltságban részesíti a környezet tiszteletét, a gazdaság feltételekhez kötöttségét és a jó mezőgazdasági praktikákat. Európai honfitársaink vajon érzékelik a mezőgazdaságnak a dinamikus gazdasági és társadalmi szövet megőrzésében játszott központi szerepét falusi környezetben? Felmérték, mennyit számítanak a megművelt területek az üvegházhatás elleni harcban? Ismerik az ökokémia nyújtotta lehetőségeket az olyan termékek fejlesztésében, amelyek megvédik a környezetet? Amelyek lehetővé teszik a pusztulásra ítélt fosszilis energiák helyének csökkenését? Mezőgazdaság és kutatás nem egymás ellentétei. A mezőgazdasági kutatásba fektetett erőfeszítés lehetővé teszi, hogy megfeleljünk az új környezetvédelmi és az egészségügyi elvárásoknak. Meg kell becsülnünk a mezőgazdaságot, hogy fejleszthessük az agronómiához, az ökológiához, valamint néhány emberi betegség kezeléséhez köthető területeket.
Igen, a közös agrárpolitika ma az európai költségvetés 40 százalékát teszi ki, de a 25 tagállam és az európai lakosság száz százalékának egészsége és függetlensége érdekében. Ezért a francia kormány azzal a szent meggyőződéssel védi a mezőgazdaságot, hogy lassan felgyülemlett mezőgazdasági és élelmiszer-ipari erőnk hatalmas adu a ma és a holnap Európája kezében, és hogy a közös agrárpolitika fontos beruházás Európa jövője és a következő generációk számára.
A szerző Franciaország földművelésügyi és vidékfejlesztési minisztere. Az írás lapunkon kívül egyidejűleg jelenik meg a Le Figaro, a Financial Times, az El Mundo, a Corriere della Sera és a Gazeta Wyborcza számaiban
Dominique Bussereau 1952. július 13-án született Tours-ban. A párizsi Politikai Tanulmányok Intézetében diplomázott. A hetvenes években Michel Poniatowski állam- és belügyminiszter kabinetjének, valamint Christian Bonnet belügyminiszter kabinetjének hivatalos megbízottja. Később a Francia Québeci Ifjúsági Hivatal főtitkára, 1982-től 1983-ig az SNCF kereskedelmi főosztályának attaséja. Ezután a Köztársaság Párt országos szövetségének hivatalos megbízottja, majd külkapcsolati igazgató a Párizsi Kereskedelmi Főiskolán. 1974-től 1977-ig a Szociálliberális Generáció elnöke (ifjú giscardisták), később a jövő közlekedésének és a szárazföldi közlekedés kutatási programjának (Predit) az elnöke. 2005. június 2. óta földművelésügyi, élelmezési, halászati és vidékfejlesztési miniszter.
