Bush külpolitikája és a szabadság eszménye

Több mint két évvel az iraki háború kitörése után az amerikai katonai és politikai elit egy olyan dilemmával kénytelen szembenézni, amely hosszú távon alááshatja az Egyesült Államok nemzetközi tekintélyét, a világban betöltött vezető szerepét. Ez a dilemma abból a helyzetből adódik, hogy Amerika ugyan az egyetlen szuperhatalom, amelynek megvan a politikai akarata és egy mindent elsöprő hadigépezete ahhoz, hogy beindítson egy fegyveres intervenciót az általa veszélyesnek ítélt államokkal szemben (Irak, Afganisztán), ugyanakkor mint egyetlen szuperállam, önmérsékletet is kellene hogy tanúsítson, így is példát mutatva a világnak. Nagyhatalmak azonban ritkán cselekszenek merő emberszeretetből, és az Egyesült Államok esetében félő, hogy jelenlegi külpolitikai iránya veszélyes útra vezethet, amely hosszú távon beláthatatlan következményekkel járhat.
A második Bush-kormány már a kezdet kezdetén nyilvánvalóvá tette, hogy nem kér ebből az önmérsékletből, és semmibe veszi azokat a még Truman elnök által hangoztatott intelmeket, melyek szerint Amerikának, bármennyire hatalmas és erős állam is, időnként meg kell értenie, hogy nem mindig cselekedhet saját kedvére. Mindezek ellenére felvetődik a kérdés, hogy mi is okozhatja Amerika fokozatos militarizálódását, miért tart több mint hétszáz katonai támaszpontot a világon, és majdnem ezret otthon? S miért költ többet katonai kiadásokra, mint a világ összes állama együttvéve? Egyes elemzők szerint az Egyesült Államok lassan, de biztosan elveszti vezető szerepét az emberiség javát szolgáló tudományos és társadalompolitikai erőfeszítésekben, és csak katonailag mondhatja magát mindenhatónak. (Meg kell jegyeznünk, hogy a Deep Impact elnevezésű űrszonda precíz becsapódása egy meteorba mind ez ideig egyedülálló tudományos jelentőséggel bír.) Radikálisabb politológusok azonban még tovább mennek, és azt állítják, hogy az Egyesült Államokban már életstílussá vált az amerikai militarizmus nagyságát jelképező szimbólumok használata, valamint az a meggyőződés, hogy az országnak egy kivételes, világmegváltó missziója van, így katonái soha nem térhetnek haza.
Nyilvánvalóan van egy sokkal reálisabb oka is Amerika jelenlegi háborúinak. Ez a létező olajtartalékok fölötti ellenőrzés megszerzése és a jövendő energiakészleteinek biztosítása. Az Egyesült Államok a világ olajkészletének egynegyedét fogyasztja el évenként, de saját tartalékai a világ termelésének csupán két százalékát teszik ki. Ezért fontosak számunkra a közel-keleti olajmezők, és hosszabb távon a közép-ázsiai régiók is. A sors iróniája, hogy száz évvel ezelőtt maga Winston Churchill szorgalmazta a briteknek a Közel-Kelet katonai megszállását, amikor az angol hadiflotta már átállt a régi szénfűtésű hajókról a modern olajfűtésűekre. Természetesen a Bush-kormány tagadja, hogy az iraki missziónak bármiféle köze lenne az olajhoz, és teszi ezt annak ellenére, hogy az ottani olaj kitermelése és szállítása annak a Haliburton cégnek a privilégiuma, amelynek vezérigazgatói székében nem is olyan régen a jelenlegi alelnök, Dick Cheney foglalt helyet.
Van azonban ennek a háborúnak egy sokkal súlyosabb, morális problémája is: ez az a bánásmód, amit Amerika tanúsít fogságba esett ellenségeivel szemben. Az Amnesty International legutóbbi, ezzel foglalkozó nyilatkozatát Bush egyszerűen nevetségesnek nevezte, de ettől még a helyzet nem változott. Tény, hogy Amerika elrabol és kiad bizonyos célszemélyeket – terrorizmussal gyanúsítottakat, al-kaidásokat stb. – más államoknak, kínzással egybehangolt kihallgatás céljából, és mivel ezek az atrocitások nem saját területén történnek, így az amerikai jog hatáskörén kívül esnek. Ezen országok közé tartozik többen között Egyiptom, Szaúd-Arábia, Szíria és Pakisztán is. De ha esetleg ott problémák merülnének fel, akkor a leleményes katonai vezetés külföldieket is verbuvál erre a célra. 2002-ben például egy kínai „szakértő” bizottság vett részt egy Guantánamóban lezajlott aprólékos vallatáson. A hírhedt kubai börtönben egyébként mindennaposak a kínzások, és ebbe beletartozik a víz alatti fojtogatási technika, az elektromos áramütés, a szexuális megszégyenítés és az ötvenes években Kelet-Európában is jól ismert látszatkivégzés is, amikor az elítéltet szó szerint levették az akasztófáról. A legújabb megalázási módszert amerikai vallatók találták ki. Ez abból áll, hogy a gyanúsítottra rákötik a Koránt, majd egy izraeli zászlóba burkolják, ami egy iszlám vallású fogolynál még a halálnál is rosszabb lehet.
Az amerikai közvélemény azon részének, amely felháborodással reagált az itt leírottakra, keserűen kell tapasztalnia, hogy az amerikai sajtó döntő többsége teljesen szervilis jelenlegi kormányához (úgy tűnik, ez ma már világjelenség), és így a külföldi médiára és az Amnesty Internationalra hárul a feladat, hogy ők tájékoztassanak erről a visszás helyzetről. A politikai szférában sem sokkal jobb a helyzet. A kongresszus képtelen meggyőzően ellensúlyozni az elnöki hatalmat, a Fehér Háznak még a törvénytől sem kell tartania, mivel az atrocitások nem honi földön történnek, hanem olyan szuverén országokban, ahol természetesen nem alkalmazhatók az amerikai jogszabályok. Ennek érdekében a Bush-kormány odáig megy, hogy készséggel elismeri, a guantánamói börtön kubai felségterületen van. Az ellenzékben lévő demokrata párt pedig attól való félelmében, hogy nehogy megint puhánynak nézzék, lelkesen az ügy mellé áll, különösen Hillary Clinton, aki jó eséllyel pályázik a 2008-as demokrata elnökjelöltségre.
De a globális terrorizmus elleni keresztes hadjáratot időnként kellemetlen meglepetések érik. Afganisztánban a minap egy óriáshelikoptert lőttek le a tálib felkelők a kunári határövezetben, amely egy titkos küldetést hajtott volna végre kiemelt célpontú tálib és al-kaidás vezérekre vadászva. A lezuhant helikopter után küldött mentőcsapatnak is nyoma veszett, állítólag ők is a tálibok fogságába estek. A száműzött tálib kormány, amely amerikai források szerint Oszama bin Ladent is bújtatja, egyre inkább összeszedi magát, és ellencsapásra készül. Ahogy ezt egy tálib vezér megjegyezte, Kunar az orosz kommunisták elleni szent háború erődje volt, most pedig az amerikaiakat tartja fel. Különös dolog a demokrácia. Amíg a tálibok voltak hatalmon, Afganisztánban betiltották a máktermelést, ami köztudottan a heroin alapanyaga. Mára azonban visszaállt a régi rend. Az Amerikához hű hadurak újra zavartalanul űzhetik ősi tevékenységüket, és jelenleg ismét Afganisztán szállítja a világ heroinkészletének mintegy kilencven százalékát.
Időközben Irakban is zajlik az élet, a bombamerényletek mindennaposak, és különösen a frissen toborzott rendfenntartó erők között nagy a halálozási arány, mert az ellenséggel kollaborálóknak továbbra sincs kegyelem. Az Egyesült Államok a kilencvenes években a világ ünneplésétől kísérve döntötte meg a szerb despota, Milosevics hatalmát, elejét véve a koszovói albán kisebbség genocídiumának. Szaddám Huszein sem volt különb kategória, és mégis, az iraki háború egész más elbírálásban részesült. Talán azért, mert Huszeinnek nem volt köze szeptember 11-hez, sem Oszama bin Ladenhez, és mint utóbb kiderült, tömegpusztító fegyvereket sem rejtegetett? Ekkor lépett működésbe az ideológiai műhely, amely kitalálta, hogy valójában felszabadítani mentek az amerikaiak Irakba, tálcán kínálva a szabadságot az ottaniaknak. Ezt az álszent forgatókönyvet követi a hivatalos külpolitika a mai napig is. Bush és tanácsadói hisznek abban a szállóigében, amely állítólag a leleményes autógyárostól, John Fordtól származik, miszerint ami jó a Fordnak, az jó Amerikának, és ami jó Amerikának, az jó a világnak. A kilencvenes évekig ez a mondás még megalapozottnak is tűnt, de az utóbbi években az amerikai külpolitika elfordulni látszik mindattól, ami addig a világ szemében maga a jóság beteljesülése volt.
A probléma az alternatívák hiányából fakad, hiszen az Európai Unió még nagyon távol áll attól, hogy az Egyesült Államok mellett egy meghatározó politikai közösség legyen, sőt az utóbbi időkben az Amerikának tett gesztusok inkább egy újraéledő politikai szervilizmust látszanak megerősíteni. A globális terrorizmus elleni küzdelem lassan már európai üggyé is válik a tavalyi madridi és a július 7-i londoni robbantásos merényleteket figyelembe véve. Az újonnan csatlakozott és a jövőben csatlakozni kívánó kelet-közép-európai országok Amerika-rajongása pedig ismét csak a neokonzervatívok külpolitikájának malmára hajtja a vizet.
A XXI. század posztbipoláris világának egyetlen szuperhatalma, úgy tűnik, egy olyan birodalommá válik, ahol tradicionális demokratikus értékek kerülhetnek veszélybe. És ahogy ezt a kiváló amerikai történész, Tony Judt is megjegyezte, ahol egy birodalom van születőben, ott haldoklik a demokrácia. Az alapító atyák egyike, James Madison írta még 1795-ben azt, hogy nincs olyan nemzet, amely meg tudná őrizni szabadságát, ha állandóan háborúskodik. Ez alól talán az ókori Spárta volt az egyetlen kivétel, de mint köztudott, legendás királyuk, Leónidasz az életét adta a thermopülai csatában, hogy megőrizze a görögök szabadságát. Bush elnöktől senki sem vár hasonló áldozatot, de azt igen, hogy a demokratikus értékeket megőrizze, és megnyugtassa a világot, hogy az Egyesült Államok továbbra is ezeknek az értékeknek lesz odaadó védelmezője kül- és belhonban egyaránt.

A szerző politológus