Csipszre költött segélyek

A minap egy csinos, középkorú asszonnyal utaztam egy kupéban a vonaton. Három aranylánc volt a nyakában. Hidrogénezett haját befőttes gumival fogta varkocsba. Divatos, virágos selyemruhát viselt, fekete tüllkabátkával. A kabát alján végig felfeslett a szegés, a foszló anyag szálai térdig lógtak. A ruha tiszta volt ugyan, de olyan gyűrött, mintha a kutya szájából szedték volna ki. Sejthető volt, hogy „úri népek” levetett holmija, de ezt a benyomást nem a minősége, hanem a gondozatlansága tette. Rongyos ruha és aranylánc… Szegény vagy gazdag? Hátrányos helyzetű, vagy nem?
Az esélyegyenlőségért való küzdelem a honi baloldali és liberális politikai identitásnak egyik sarokköve – legalábbis a frazeológia szintjén. Ellenzékben politikai bunkóként használják, valamint a sanyarú sorsú néprétegek hergelésére, az igavonó, a végsőkig kizsigerelt középosztály, sohasem a milliárdosok ellen. Aztán, ha hatalomra kerülnek – ahogyan most is –, beindulnak a PR-projektek, amik jóval többet ártanak még a megsegíteni vágyott rétegnek is, mint amennyit használnak.
Ilyen például a Magyar Bálint és köre által erőltetett oktatási integráció ügye is. Miközben a faji alapú szegregáció rémével tusakodnak, generációk nőnek fel úgy a nagy esélykiegyenlítés közepette, hogy már nem tudják használni például a tűt. Már eszükbe se jut, hogy ha elszakad a ruha, ki lehet javítani, ha leszakad a gomb, fel lehet varrni, és nem kell hozzá pénz. Nem tudják azt sem, hogy a cipőt ki lehet pucolni, mielőtt felvesszük, és akkor sokáig olyan lesz, még ha a turkálóban vettük, vagy a szeretetszolgálattól kaptuk is, mintha új lenne. S hogy a vasaló mire való… Egyszer azt mondta nekem egy Isten háta mögötti kistelepülés polgármestere: fáj a szíve, amikor látja, hogy a szociális juttatások kézbesítésének napján az asszonyok hogyan rohamozzák meg a helyi vegyesboltot. „Csipszek, literszám a kóla, a fagyasztott, méregdrága félkész baromfi a nejlonszatyrokban… Levespor – nyár közepén, faluhelyen! Ott a föld, de a kertekben csak a gaz nő, nincs egy csirke, egy tő paradicsom. Mert nem értenek hozzá.” Nemigen akartam elhinni, amit mond. Mint ahogy azt sem, hogy szinte lehetetlenség rendes napszámost, mesterembert kapni. Akár a munkanélküliséggel sújtott Alföld közepén sem. Mert már nem értenek semmihez.
Nem csak azért kelendő a határon túli magyar vagy román, ruszin, ukrán napszámos, mesterember, mert annyira olcsó. Hanem azért, mert ők még el tudják végezni a munkát. Megtanulták annak idején. Egy gazdálkodó barátom azt mondta: boldog lenne, ha nem kellene vegyszerekre költenie, örülne a szíve, ha hagyományosan művelhetné a földet. De nincs napszámos, nem jönnek el az emberek a tűző napon kapálni, de ha jönnek is, sokszor több a kár, mint a haszon – így hát marad a gyomirtó.
A Gyurcsány-féle népszavazási „felelős nem” pszichológiai hatásmechanizmusa a kenyérféltés ősi ösztönének felkeltésén alapult. Be is jött. Pedig a mindennapi kenyeret nem a határon túliak veszélyeztetik, hanem a csonka magyarországi, immár tömeges méreteket öltő általános kulturális hanyatlásunk.
„Adj több pénzt nekik, és nem a legolcsóbb üdítő palackjait fogja sodorni a szél az udvarukon, hanem a kiürült kólásdobozokat. Ennyi a különbség. A kólásdobozt ugyanúgy otthagyják, vagy ha már nem férnek tőle, áthajigálják a szomszédba. Mindegy” – mondta egy fiatal családapa, aki egy úgynevezett rossz környéken tudott csak lakást venni. „Persze, most azt gondolod, hogy cigányozok. Nem. Bőrszíntől függetlenül egyre többen élnek putriszinten a mi környékünkön is” – hárította kapásból a rasszizmus árnyékát. Szavaiból kiderült: már ő sem tudja, a „putriszint” még a két világháború között is magasabb életnívót képviselt, mint sok mostani roncsfalu. A putrilakó cigányok nagy többsége még tudta, hogy a lakóhelyét karban kell tartani. Ahogy a falusi nép is tavasszal, ősszel kitapasztotta, kimeszelte a házait, így tettek a cigányok is. Ahogy a falusi nép még tudta, hogy ha megkezdi a szél a tetőt, meg kell javítani, ahogy a putrilakó cigány is tisztában volt vele, hogy a hajlék lelke a tető: ott kezdődik a romlás. És tett ellene. Értettek az állathoz, el tudták végezni a mezőgazdasági és az iparosmunkát. Ma viszont tömegek élnek vidéken – a nagyvárosból kiszorultak légiói –, akik semmihez sem értenek. Ha lehullik a vakolat egy darabon, nem javítják ki, mert nem értenek hozzá. Ha megreped egy cserép, nem cserélik ki, mert nem értenek hozzá. Legfeljebb tesznek egy lavórt a beázás alá, ha esik az eső. Aztán persze jön az összeomlás meg a Fókusz drámai tudósítása a diszkriminációról (lásd zámolyi romák), hogy az önkényes lakásfoglalóknak, akiknek a fejére szakadt a tető, miért nem adnak új házakat a fajgyűlölő magyarok.
Lénárd néni Hatvan mellett él egy régi parasztházban, egyedül. Túl van a nyolcvanon – ő még a régi, Magyar Bálint és köre által olyannyira megvetett Klebelsberg-féle iskolában végezte el az elemit: ír, olvas, számol, nem funkcionális analfabéta. Havi alig több mint harmincezer forint nyugdíjat kap. Egész nap a kertben tesz-vesz, pedig már bot nélkül menni se tud, súlyos szívbeteg. Kis pénze elmegy gyógyszerre meg a téli tüzelőre. A kert virul. Amíg jobban bírta magát, tartott csirkét, malacot. Húsért, tojásért se kellett a boltba mennie. Százezer forintot rakott össze, ki tudja, hány év alatt abból a kevés nyugdíjból. A nagyszekrénybe, az ágyneműk alá dugta el. Egy este azt vette észre, hogy eltűnt. Házalók jártak azon a napon a faluban. Ő egész délelőtt a hátsó kertben dolgozott. A kaput addig sosem zárta, és már kutyája sem volt. „Megélhetési bűnözők” – mondta a rendőrség, és lezárta a nyomozást. Lénárd néni azóta jobb helyet talált a keservesen összegyűjtött pénznek, merthogy még mindig tud spórolni. Hogy miként? Ki tudja? Nagy baj, hogy egyre kevesebbünknek van halvány elképzelése is róla.
Az esélyegyenlőség iránt mélyen elkötelezett Magyar-féle oktatási tárcának azon kéne iparkodnia, hogy az esélyegyenlőség ne csak a frázisok, jól hangzó, ám annál életidegenebb értekezések szintjén legyen jelen, hanem a valós igények és lehetőségek szerint a gyakorlatban is. Ugyanis oda jutottunk, hogy gyerekek tízezreinek az iskolában kellene megtanítani az alapvető életvezetési ismereteket. A varrást, a főzést, a veteményeskert művelésének fortélyait, a ház karbantartásának elemeit. Ez a tudomány anyáról leányra, apáról fiúra száll. Csakhogy a rendszerváltozás tömeges lumpenizálódást hozott. A lánc megszakadt: egyre több gyermek él olyan családban, ahol a boltba menés technikáján túl más, hasznos ismeretet nem kap a világról, még beszélni sem igen tanítják meg. A szocializációs szakadást nem lehet kifoltozni internettel, humanista szólamokkal. Nem a kakaóbiztos számítógépekkel kellene foglalkozni, hanem azzal, hogy minden településen legyen ingyenes óvoda, szakképzett személyzettel, teljes ellátással, hogy oda el is hordják a gyerekeket – hogy élete sorsdöntő fontosságú szakaszában valóban minden gyermek megkapja az esélyt a későbbi esélyegyenlőségre. Erre nem szabadna sajnálni a pénzt. Nem a szegregációval kellene viaskodni, hanem el kellene érni legalább a Kádár-kori szintet: hogy ha többet nem is, de az élethez szükséges minimális ismereteket mindenki elsajátítsa az alapoktatás során. Ehhez persze a rasszizmussal, korszerűtlenséggel rendszeresen megvádolt pedagógustársadalmat hagyni kellene végre dolgozni. Szembe kellene nézni a helyzettel: miközben tudás alapú társadalomról vizionálunk, a társadalom széles rétegei olyan mélyre süllyedtek kulturálisan, ami akár a két világháború között is elképzelhetetlen volt. Ugyanis a „félfasiszta” Horthy-rendszerben a legeldugottabb tanyavilágban is iskolát kellett építeni – minden gyermeknek biztosítva a lehetőséget, hogy egyórányi járóföld távolságon belül elérje azt. Akkor még a tanítónak tekintélye is volt, és élt a társadalmi közmegegyezés a minimumról, ami mindenkitől elvárható. Mostanság viszont csak iskolabezárásokról hallani, meg arról, hogy időnként a szülők jól elagyabugyálják a nekik nem tetsző tanerőt.
Magyar Bálint integrációról meg szegregációról papol, és kioktatja humanizmusból a katolikus klérust. Miközben álszent, moderneskedő, a világ műveltebb részein már meghaladott dogmáival tízezrek – a jövendő Magyarország – életét teszi tönkre. Mindenkinek meg kell kapnia azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével a legteljesebb mértékben ki tudja bontakoztatni képességeit. Személyre szabottan. Az okosaknak, a gyengécskéknek, a gazdagoknak, a szegényeknek, a betegeknek és az egészségeseknek egyaránt. De sosem egymás rovására, hanem egymás mellett. Ez a nyomor felszámolásának, a valódi esélyegyenlőség megteremtésének egyetlen útja. Meg kellene kérdezni a pedagógusokat, a szülőket, a szakértőket, mik a lehetőségek, hogyan lehet elérni ezt a célt a gyakorlatban. Ha az íróasztal mellett kiagyalt, hagymázas teóriák alapján tovább folytatódik a maradék oktatási rendszerünk szétverése, lezüllesztése, a pedagógusok megfélemlítése, az önkormányzatok törvényekbe csomagolt zsarolása (lásd Jászladány), annak beláthatatlan következményei lesznek. Magyarnak inkább azon kellene törnie magát, hogy a lehető legtöbb pénzt tapossa ki a költségvetésből az oktatás számára. S hogy az iskolákban ne a gagyi tévéműsorokról szóljon a dolgozat, hanem – ha már úgyis irtózik a lexikális műveltségtől – kapjanak nagyobb súlyt a gyakorlati ismeretek: legyen tanműhely, kiskert, tanulókonyha, ahol a gyermekeknek átadják mindazt a tudást, amit családjuktól nem kaphatnak meg, ám ők már továbbadhatnak gyermekeiknek. A túlélésünk múlik rajta.