Hajtócsere a bakon

Rossz irányba mennek a dolgok. Nem bolygónk ökológiai állapotát, a demográfiai robbanást, a betegségek terjedését stb. tekintve, hanem hazánkra, e Kárpát-medencei kis országra vonatkozóan. Az ország szekerét a lovak rossz irányba húzzák. De – úgy gondolom – döntően nem a szekérrel vagy a lovakkal van a fő baj, hanem elsősorban a kocsissal, a kocsisokkal, a bakon ülőkkel, az ország vezetésével. Ők azok, akik összevissza csapkodnak az ostorral, ők azok, akik nem tudják (vagy nem akarják) a lovakat a helyes irányba vezetni. Hogy miért látom így, sötéten a helyzetet? Nemcsak azért, mert folyamatosan romlanak az ország gazdasági potenciálját mutató legfontosabb jellemzők (államadósság, költségvetési hiány stb.), nemcsak azért, mert egyre nagyobb arányú a munkanélküliség. Hanem elsősorban azért, mert egyszerűen nem tudok lassan olyan emberrel – egészségügyben, felsőoktatásban dolgozó közalkalmazott, kiskereskedő, edző, kezdő diplomás – beszélni, akiből ne ömlene a panasz, ne lenne elkeseredett, ne ítélné meg szinte kilátástalannak a helyzetet.
Hogyan juthattunk idáig? Miként lehetséges az, hogy tizenöt évvel a rendszerváltást követően, s egy évvel az uniós csatlakozás után a legalapvetőbb elvárások jelentős része sem teljesül? Hogy a lakosság negyede-harmada a XXI. század emberéhez méltatlan körülmények között él, s szinte esélye sincs arra, hogy viszonylag rövid időn belül jelentősen javuljon a helyzete? Hogy legalább elfogadható életminősége legyen?
Hosszú távon egy nemzet erejét – a józanságon, erkölcsi tartáson, a hagyományok tiszteletén túl – azon szellemi és fizikai erő adja, amely mások által is jól használható javakat, materiális és szellemi értékeket hoz létre. Az értékteremtés, a szorgalom – a paraszt munkája, amikor disznót nevel, gyümölcsöt termeszt – kellene, hogy meghatározó legyen, nem pedig az ügyeskedés, a kiskapuk megtalálása, a pénzügyi tranzakciók, a legális és illegális cselekedetek határán történő egyensúlyozás, a lobbizás a mások által megtermelt javak újabb elosztására. Ez utóbbiakból nem épülhet fejlődésre képes nemzet, ez csak zsákutcába vezethet egy országot.
Olyan irányítás kellene, amely világosan látható célokat tűz ki, s ezek eléréséhez segítséget is ad. Nem csupán a szorosan vett ország, de a teljes magyar etnikum, a Kárpát-medencében több mint egy évezrede élő magyarság mai képviselői számára. Olyan vezetés, amely hitet és erőt tud adni a csüggedőknek, tiszta és emberi szót közvetítve a reményt vesztetteknek is, akik magukat a rendszerváltás veszteseinek érzik. S azoknak is, akik az elmúlt egy esztendőben voltak kénytelenek szembesülni azzal a keserű felismeréssel, hogy bizony az EU-csatlakozás nem mindenki számára hozott sikert, sokan, nagyon sokan rosszul jártak.
Olyan országvezetés kellene, hogy az emberek bízzanak a jövőben, hogy legyen reális elvárás a jobb, gazdagabb, emberibb jövő, hogy legyen újra optimizmus a lakosság szélesebb rétegeiben is. Hogy a fiatalok örömmel és bizakodva vállalhassanak gyermeket, gyermekeket. Hogy ne kelljen a társadalom elöregedésétől, a generációs arányok esetleg döbbenetes mérvű eltolódásától tartani. Hogy egy mai munkavállaló ne rettegjen attól, mi lesz majd 10-20 év múlva, ha ő már nyugdíjban lesz, hogy ki fogja azt a pénzt beletenni az államkasszába, amiből az ő nyugdíját tervezik megfizetni. Hogy olyan fiatalok kerüljenek ki az iskolapadokból, akik mögött szerető szülők s kemény követelményrendszeren alapuló iskolák állnak.
Nem attól lesz a felnövekvő ifjúságból jól kvalifikált munkaerő, hogy az oktatásban szolgaian azonnal behódolunk az úgynevezett bolognai folyamatnak, s egy uniformist hordva versengünk a hasonló (nem túl magas minőségi szintet képviselő) ruhát felöltőkkel. Éppen a képzés különbözősége, eredetisége, sokszínűsége adná meg azt a pluszt, amire évtizedeken keresztül joggal volt büszke a magyar oktatás és felsőoktatás. Nem lehet alapvető hibák elkövetése nélkül mindent egységesíteni, nem lehet, nem szabadna azt az elképzelést – egymásra épülő képzés BSc szinttel, majd kétéves MSc szinttel – megvalósítani mondjuk a testnevelőtanár-képzésben vagy az orvosképzésben, ami mondjuk a mérnökképzésben (technológus mérnök, okleveles mérnök) talán megoldható. (Mire a bolognai folyamat első végzett káderei kijönnek a felsőfokú intézményből MSc szintű diplomával a kezükben, talán már EU sem lesz.)
A híres erdélyi fejedelemnek tulajdonított mondás szerint nem lehet mindig megtenni azt, amit meg kellene, de mindig meg kell tenni azt, amit meg lehet. Nos, én úgy vélem, hogy a jelenlegi kormány rendkívül sok esetben tesz olyan intézkedéseket, amit nem szabadna megtennie, ugyanakkor gyakran elmulaszt olyanokat, amelyeket viszont a nemzet, az ország, a polgárok elé vetíthető reális jövőkép megteremtése érdekében bizony meg kellene tennie. S ebből adódóan – hogy ne menjenek a dolgok a továbbiakban is rossz irányba – nagyon is szükségét érzem a kocsisváltásnak. Hogy végre a lovak egy (jó) irányba húzzanak, s felkészült, a magyarság érdekeit őszintén képviselő, erkölcsileg nem támadható kocsis üljön a bakon.

A szerző egyetemi tanár