Két eldobott csikk

A hamvadó cigarettavégről Karády Katalin énekelt. Ehhez a két cigarettavéghez (urambocsá’! csikkhez) egy mai és egy tegnapi történet fűződik. A mai hívja elő a régit. A jövő pedig nem az, ami régen volt…
A neves baloldali politikus (az olvasó fantáziájára bízom, kire tippel…) a minap Budapest egyik kerületébe látogatott, hogy híveibe erőt öntsön, és meggyőzze őket: a helyzet még nem reménytelen. Összegyűlt hát az úri nép, hátha hall valami olyasmit, ami előreviszi az ország szekerét. De, sajnos, csalódniuk kellett. Optimista a végén senki sem lehetett.
A cseverészést szünet szakította félbe, amikor a politikus – nagy dohányos lévén – az udvaron cigarettára gyújtott; persze ott is körbevette a jámbor publikum. Aztán egyszer ennek is vége szakadt, a politikus elhajította a cigarettavéget, és elindult a terem felé. Nem láthatta, hogy egy ötven év körüli polgár dühödten a csikkre lépett, és többször jól megtaposta, mint aki így fejezi ki véleményét a hallottakkal kapcsolatban. Végül pedig rá is köpött. Tévedni emberi dolog – gondolta. A másik pártot hibáztatni – ez már politika. Meg aztán a politika annak tudása, mikor kell behúzni kicsit övön alul az ellenfélnek. Így summázta a félidőt.
Ugrás az időben – visszafelé. Az ötvenes évek elején járunk. Az Aranycsapat tagjai a nyár közepe táján a siófoki futballpályán bemutató futballmérkőzést játszottak. Zsúfolásig megtelt a nézőtér, még a fákon és a villanyoszlopokon is lógtak. Helyi lakos lévén, gyerekként magam is ott szorongtam az állóhelyen. Mellettem a barátok, Jóska, Sanyi, Attila, Feri.
Amit láttunk, elég volt egy életre. Az ország legismertebb sportolói emberközelben, akik úgy bűvölték a labdát, mintha varázslók lennének. Azok is voltak, persze. A gyerek nyitva felejtette a száját, és az élménytől éjszaka sem tudott elaludni.
A mérkőzés után az öltöző közelébe igyekeztünk, hogy még egyszer láthassuk azokat, akiket bálványoztunk. A pillanatra, erre a rövidzárlatra az idő áramkörében, tisztán emlékszem. Kocsis Sanyi, a „Kocka” lépett ki az öltözőből, kezében cigaretta, és szóba elegyedett a szurkolókkal. (Sok évvel később, barcelonai presszójában felelevenítettem neki a jelenetet.) Mi is ott lihegtünk a közelében. S amikor elszívta a cigarettáját, és elhajította a csikket, uccu neki, egyszerre tizenketten vetettük rá magunkat arra az egy csikkre, ami a földre került.
Már nem emlékszem, melyikünké lett, de alighanem egyikünké sem, hiszen a nagy tülekedésben egymás kezéből téptük ki, és nem maradt belőle semmi.
Szomorúan gondolok arra, hogy ma már nincs egyetlen magyar futballjátékos sem, akinek a csikkjéért a gyerek így harcolna. Mindenesetre mi akkor úgy néztünk fel ezekre a játékosokra, mint az istenekre, akik az Olümposz csúcsáról másfél órára leszálltak közénk.
Két eldobott csikk. Az egyik egy politikusé, a másik egy futballistáé. Quel différence! – mondaná a francia.