Nehéz átültetni az öreg fákat

Ismerek egy régi mondást – öregek használják, ha valaki sokáig elmarad a látogatással, akit nagyon várnak –, majd jöhetsz már, ha nem lesz kihez. Ez mozdított rokonlátogatásra le az Alföldre, ott, ahol az ég a földig ér, mert ahogyan magukat tisztelték – elkopott a két vén cseléd –, át kellett ültetni őket.
Így nem a tanyára kellett mennem, csak a faluba, mert az öreg Rajos elhatározása nem teljesedhetett. Azt mondogatta: ha csak a tanyát négy sarkán fel nem fogjátok, engem el nem mozdítotok. Esetükben is közbeavatkozott ez az új történelem. Házat-földet kerttel-méhekkel meg nem mozdíthatták, de a két öreg szülőt beköltöztették a faluba. Nyolcvannégy volt aratáskor Lajos bácsi, Etelka néni Szent Mihálykor kerekítette nyolcvanra az éveket. Már a vödröt is bajos volt felhúzni a kútból, az étel is délutánra készült el. „Mikor máskor nagyon szegények voltunk, csak kétszer ettünk naponta. A délebéd megvárta a délutánt, a früstök úgy tíz óra tájban volt, mikor a reggeli dolgokat elvégeztük. Most telne jobban: de már megvagyunk két ételsorral.” Lajos bácsi nem hagyja szó nélkül, és hozzáteszi: én az esti altatót ki nem hagyom, és az egy mázas csupor bor. Igaz, hogy az egyszer éjszaka felébreszti, olyankor kimegy, széjjelnéz, mond valamit a csillagoknak, aztán reggel fél hétig csönd.
Hogyan is avatkozik egy csendes emberpár életébe az új történelem? Erre voltam kíváncsi a többi között, amiért ellátogattam, mert fiától hallottam, apám mondása: minket ez az új történelem szorított ki a megszokott fészkünkből, mert ki szeret öregségére kvártélyt váltani? És most következzék néhány mondatban olyan életút, ami talán még azokat is megérinti, akik távol éltek tanyától, mezőgazdaságtól, paraszti élettől, legfeljebb olvastak valamit arról, de a betűk sokszor eltakarták a valóságot.
„Tudod, én vőnek kerültem be a családba. Két dolgos kézzel, nyakas akarattal, mert igenis feljebb kívánkoztam. Ha az ember lehet a maga gazdája, nincs ennél megnyugtatóbb. Ezt a tanyát, a maga állapotában apóssegítséggel megvásároltuk, ott folyt le a mi életünk. Előbb csak egy hold, ahhoz jött az osztott, az orosz világgal, aztán kiszaladt alólunk az az egy árva hold is, bekívánta a téeszcsé. A maga gazdából lett szociális cseléd. Mi így neveztük. Kétszer is feloszlottunk, másodjára is befaroltattak a közös kocsiba. Eldanolhattuk, volt cserepes tanyám… Mikor aztán igazán megmozdult a világ, az orosz is hazament, a valamikori egy hold, hozzá a három és fél hold osztott, megint a miénk lett. De az erőt a két karomból, a tartást a két lábamból kikívánták az évek, a valamikori nagy szín, pajta, tele istálló, sereg aprómarha képzeleteket kiszórtak a káprázatomból az időfordulások, megmaradtam tanyasi szegényembernek. Na, a család! Oda nem fért be se az irígység, se a kapzsiság. Tiszta emberek lettek – maradtak tanulás, iskola után is, a két fiam, asszonylányunk, és az unokákra is feltekinthetünk. Minden szépen el is indult, vagy hogy viszszazökkent volna már úgy parasztkerékvágásba, de az új kormányok nem tudták megfogni a nemzetre szabadultakat. Ha pedig fent szalad a ház, alul ott, a rendetlenség lesz az úr. Elmondtam jó egy párszor: ha fent rabolnak, alól is kinyílik a szeme a tolvajnak. Ránk szabadult az új betyár világ, de a betyárbecsületet nem ismerik már az olcsó tolvajok. Két szomszédunkat fosztották semmitlenre a rosszlelkek, akik az Istent nem félik, a törvényt kinevetik. Törvény! Tegyen igazságot a nagy rabló a kis gazember felett? Ilyen fordított világ soha nem volt. Én megengedtem, hogy te szerezz, te meg hunyd be a szemed, mikor én rabolok. Először a nagy kertből elvittek három család méhet. Kifosztották egy éjszaka a tyúkólat, utoljára megétették a nagy kutyát, el kellett földelnem. Hát akkor mi következhetünk. Ennek állt elébe a család, bepakoltak bennünket a sok öreg holmival a nagyobb fiaméknál a kis házba. Meleg is télen, csendes is, mert a kertre néz. De mikor úgy magunkban egymásra nézünk, ott a szomorúság a szemünkben: mi lesz, mi lett a sajátunkból? Erre úgy szoktuk mondani: majd csak magához vesz már a jó Isten minket is, csak addig segítsen, hogy ágyhoz ne szoruljunk.
Amikor nagyon óvatosan elzártam a kis magnót, még nem tudtam, hogy micsoda sorsot rögzített a technika. Aztán, hogy leforgattam, lejegyeztem, megálltam néhányszor, és megkérdeztem: mit is tud mindezekről a világ? Két, házukból kimenekült ember. Öregek, de ők még tudtak hová lenni. És akiknek nincs ennyi menedékük?
Milyen új ezer esztendőbe is fordultunk, tisztelt és kedves olvasók?