Bátorság: egy rossz emlékű MSZP-s jelszóról

A fővárost beterítették az MSZP óriásplakátjai. Ordító színek, groteszk megoldások, mellesleg politikai tudatlanság üti mellbe a járókelőket, mert egyetlen fontos mondanivaló gondolkodtatja el az „identitáskampányt” látva az embert: akiknek pénz csörög a zsebükben, mindent félrevethetnek? Ami a tartalmi hangsúlyt illeti, semmi új nincs, hiszen Medgyessy Péter volt miniszterelnök tartalmukat vesztett igéi ismétlődnek kissé átírottan.
Emlékeztetőnek írjuk fel a D–209-es hármasát: jogbiztonság, létbiztonság, közbiztonság. Az új jelszavak: biztonság, igazságosság, bátorság. Mindez sem újat, sem biztatót nem nyújt a választóknak, de egyet bizonyít: az MSZP belekezdett a választási kampányba, vigyázat, a mi pénzünkön.
Az első kettőt tehát itt nem is elemezném, no de itt van a harmadik szlogen, amire inkább felkaphatnánk a fejünket: Bátorság.
Itt mutatkozik meg az a tájékozatlanság, mi több, tudatlanság, amit az imént említettem, méghozzá történelmi léptékben. Ezt a jelszót annak idején a nyilaskeresztes nemzetiszocialisták kapták föl, még azt is hozzátették: éljen, Szálasi! A plakát, amely egy zöld gerendán bizonytalanul lépegetőt ábrázol az ugyancsak zöld – távolba tart – milyen különös, ilyen zöld volt a nyilasing, tessék csak utánanézni –, de itt a nagy zöldségben egy vörös leginkább ablaknak tekinthető kommunistavörös foltról így szól a biztatás: bátorság! Előre a zöldbe!
Azért mégse tekintsék a „tudatlan” zöldbefeledkező vörösök népünket-nemzetünket-országunkat teljesen tájékozatlanoknak. A későbbi nyilas köszöntést, a kitartást! a bátorság! előzte meg, és az 1944-es hatalomátvétel után megerősítették a leghitványabb hivalkodással: kitartás, győzünk.
A történelem tényei megfellebbezhetetlenek. A magyar nép soha nem kért a nemzetiszocialistákból, undorral fordult el attól a néhány tucat önmutogatást próbáltaktól, akik a megszálló német hatalom leghitványabb országárulói voltak, mint ahogyan a súlyos fél évszázadon át regnáló moszkovita ügynökök törvénytelen leigázását is teljes szívből-lélekből megvetette és meg is szenvedte.
Emlékszem, milyen felzúdulást váltott ki, amikor Orbán Viktor annak idején a „kitartás” és „élettér” szavakat használta – teljesen ártatlan kontextusban – a kritikus hangok azonban ezúttal nem hallatszanak…
De tessenek már elgondolkodni, kedves olvasók, hogy nem állandó megcsúfolása-e a nemzet millióinak, elszegényedő, létminimum alá szoruló egyharmadnyi népességnek, hogy az elnyomorítását szocialista jelszavak és szónokok így gyalázzák? Munkáspolitika – hirdetik szónokok és tömegtájékoztató csatornák, újságok – hát ehhez szükséges a „bátorság”. De honnan veszik hozzá azt a bizonyos bátorságot? Mert bátorság szükséges ahhoz, hogy például az egyetemeken ne fűtsenek, fizetéseket emeljenek, de a pénzt teremtsék elő az önkormányzatok-intézmények, elkótyavetyéljék a közlekedési vállalatokat, a még jól működő és termelő üzemeinket (már, ami még megmaradt), de bátorság kell ahhoz is, hogy német tejet, szlovák lisztet, cseh cukrot árusítsanak az üzleteinkben, amikor a búzát nem tudjuk hová tenni, a jószágállományunkat el kellett pusztítani, cukorrépatermésünk sorsa pedig bizonytalan.
Fogyunk napról napra, süllyedünk kifizethetetlen adósságnyomorba, és akkor kiáll valaki, és az 1867 utáni „aranykorhoz” hasonlítja a mai Magyarországot. Elfelejtették figyelmeztetni a szónokot, hogy ez a bizonyos kiegyezés utáni gazdasági fellendülés 1880 után érzékelhető, de ezekre az évekre esik az a szomorú „magyar felemelkedés” is, amikor „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”.
Ilyen történelmi tudatlansághoz valóban bátorság kell, hogy valaki mindezt fennen hirdesse, de ebből a bátorságból nem kértünk 1944-ben sem, és nem kérünk most sem.