Elhervadt őszirózsák

A magyar huszadik század 87 éve ezekben a napokban kezdődött. Az a magyar huszadik század, mely soha korábban nem látott rombolást, erőszakot, veszteséget hozott magával, s melytől sem gondolatban, sem cselekedetben, sem érzéseinkben nem tudtunk megszabadulni. A magyar huszadik században nincs mit ünnepelnünk, ám felejteni sem tudjuk; itt kísért bennünk, s számos magunkkal hurcolt, bennünk élő nemzeti nyavalyánkban felszínre tör, kibukkan, az általa kiváltott ár pedig elsodor. A magyar huszadik század a magasan szervezett zsarnokságok századává vált, melynek megértése és a jövőre vonatkozó tanulságok levonása nélkül nemzeti közösségünk nem képes megerősödni. Mert sem 1918-ban, sem 1945-ben, sem 1956-ban nem az a kérdés, hogy miként és menynyire vállalható, hanem hogy mit tudunk belőle tanulni, milyen tanulságokkal szolgálnak a jelenre és jövőre nézve. A konzervatív embert amúgy is riasztja a forradalom, a múlttal való gyökeres és erőszakos szakítás lehetőségének gondolata. A huszadik századi magyar történelem talán minden más korénál bővebb tapasztalatot halmozott fel a konzervatív világlátás helytállósága, a radikális és mindenre kiterjedő társadalmi változások lehetőségének és egyben kívánatosságának elutasítása mellett. S amellett, hogy történelmi nyavalyáink okozói közt ne csak a külső ellenséget, a belső árulást lássuk, hanem politikai gondolkodásunk makacs téveszméit is.
A történelemben gyakran előfordult, hogy bizonyos eseményeknek olyan következményei támadtak, melyekre szinte senki sem gondolt, melyekkel szinte senki sem kalkulált, s ezzel olyan tragédiákat idéztek elő a kor meghatározó szereplői, melyeket kívánni nem kívántak. Az 1914-es és az 1918-as év magyarországi történései ebből a szempontból hasonlóak voltak, hisz a ’14 nyarán megindított Szerbia elleni háborút a döntést meghozók rövidre, a tizenkilencedik században megszokottak szerint lezajlónak tervezték. Nem ez történt, nem csupán azért, mert európai háborúvá terebélyesedett a fegyveres harc, hanem azért is, mert sem a háború totálissá válásával, sem a pusztítás erejével, sem időbeli és térbeli kiterjedésével nem számoltak. Nem is számolhattak, hisz döntéseinkben mindig a múltból indulunk ki, mindig a tapasztalat alapján tervezzük meg a jövőt, mindig a múlt foglyai maradunk. E ’14-ben nem kívánt és nem várt totális háború idézte aztán elő ’18 tragédiáját is, melyből – különösen az őszirózsás forradalom során a főhatalomba kerülő vezetők, Károlyi Mihály, valamint szociáldemokrata és polgári radikális társainak tevékenységéből – szintén hiányzott a jövő előrejelzésének képessége. Az, amiben bíztak és amit racionálisnak tűnő érvekkel bizonyítani igyekeztek, nem volt más, mint ködös, rózsaszín illúzió: hogy a háborúban megfáradt Európában győzedelmeskedhet a pacifizmus és a demokratikus szocializmus.
Idézzük most a szemtanút, Kolnai Aurélt, a zsidó polgári családba született menekülőt, aki a huszadik század nagy hatású konvertitája lett, s aki a polgári radikalizmus és a szocializmus tanainak hibáit belátva a brit konzervatív filozófia kimagasló alakjává vált, s akit méltánytalanul kevesen ismernek e hazában: „Október 31-ének estéjén, míg a kedves és hájas Hadik János gróf, akit a király egy konzervatív-demokratikus hivatalnokkabinet megalakításával bízott meg, összevissza szerencsétlenkedett, s az összeesküvők az Astoriában ülni sem bírtak az izgalomtól, reszketve, hogy a statáriális törvény értelmében nemsokára esetleg »lógni fognak«, addig az anarchia felütötte fejét: nagyobb katonai és rendőri csoportok nyilvánították ki, hogy a Nemzeti Tanács iránt lojálisak, és megszállták a város több pontját; a kora reggeli órákban a zendülés tovább terjedt, a szervezett munkásság késznek mutatkozott a csatlakozásra; a nap során pedig a hivatalos hatalom is fokozatosan a forradalmárok kezébe került, kitört a Nemzeti Tanácshoz való »csatlakozási járvány«; a királytól telefonon megszerezték Károlyi miniszterelnöki kinevezését; Tiszát meggyilkolták; a forradalom beteljesedett és a »demokrácia« megszületett – szerencsétlen csillagzat alatt. (…) Egész novemberben idült transzszerű állapotban éltem, amely aztán gyorsan zavarodottságba és szorongásba csapott át; majd a tél végére sötét kétségbeesésbe. Alig néhány hét elég volt hozzá, hogy alapjaiban ingassa meg a reményt, hogy demokratikus metamorfózisa Magyarországnak meghozza a szövetségesek tiszteletét és jóakaratát.”
Károlyiék pacifizmusát és a nemzet önvédelmi képességének felszámolását akkor is ballépésnek és évszázados következményekkel bírónak kell tartanunk, ha az általuk kiegyenesíteni akart hibákat, bűnöket elődeik követték el. Mert a kiegyezés utáni Magyarország politikai elitjének ugyanúgy sajátja volt az illúziók ringatása, mint Károlyiéknak. S mert a kiegyezés utáni magyar elit képtelen volt mind a nemzetiségekkel történő kiegyezésre, a birodalom föderalizálásának megtételére, mind pedig arra, hogy magyarosító programját következetesen végigvigye. Nem készültek, nem készülhettek az ország felosztására, de ez nem mentheti fel őket az alól, hogy szinte kísérletet sem tettek bölcs előrelátással demokratizálni az országot, és egyben autonómiát biztosítani a Magyar Királyság kisebbségeinek.
A Duna-völgyi konföderáció és más, a háború vége felé divatozó nézet már elkésett kapálózás volt, elkésett és elhibázott, mert ekkor már nem békülékeny és kiegyezést kínáló üzeneteket kellett volna a szomszéd fővárosokba küldeni, hanem a honvédséget kellett volna erősíteni, és a magyar érdekek katonai védelmére kellett volna készülni. Kevés tragikusabb mondat hangzott el magyar vezető szájából a huszadik században, mint Linder Béla kilencnapos hadügyminiszter elhíresült felkiáltása: „Nem akarok több katonát látni!” S lám, milyen a történelem: egyéb sem történt évtizedeken át, mint katonai csapatok masírozása, harci készülődés, pusztítás és halál. Forradalom nélkül nincs ellenforradalom, vörösterror nélkül nincs fehérterror. Igazságtalan béke nélkül nincs numerus clausus. Méltánytalan francia és brit fellépés nélkül nincs németbarátság. A huszadik századi magyar dialektika egyre nagyobb kínt és sikolyt szült.
Amikor az új magyar szociáldemokrácia kínnal teli születésében segédkezők Károlyi Mihály és az őszirózsás forradalom felé fordulnak, s abban a vállalható baloldali hagyomány részét látják, méltányolandó kísérletet tesznek. Méltányolandó, hiszen kevés az olyan baloldali szellemi hagyomány, mely nem a diktatúra zászlóhordozója lett volna, vagy épp önmaga nem a diktatúra ideológiáját képviselte volna a huszadik század Magyarországán. A mában vállalható szociáldemokrata hagyomány utáni keresésben minden bizonnyal az is szerepet játszik, hogy a szocialisták vezetői közt szép számmal akadnak a múlt hivatásos elemzői, történészek, társadalomkutatók. Hiller István egy évvel ezelőtt így fogalmazott: „Ha van hagyomány, amelyet gondosan kell ápolni, akkor az a köztársaság mindennél erősebb eszméje. A 86 évvel ezelőtti napok történelmünk legmegfelelőbb tradíciójába illeszkedtek. Ez pedig a meg-megtörő, ám mégis folyamatos demokratizálódás, jogkiterjesztés hagyománya.” Hiller úr így folytatta beszédét: „Ezt a nemzetpolitikát akarjuk tehát, és nem mást. Nem mást, mert nem akarjuk, hogy a magyarság évezredes szálláshelyei kiürüljenek, és hogy a Kárpát-medence beürüljön. Nem akarjuk, hogy az elvándorlás, különösen a fiatalok elvándorlása visszafordíthatatlan folyamatot eredményezzen a határon túli magyarok köreiben. (…) Kérem, és elvárjuk a köztársaság kormányától, hogy adjon meg minden felvilágosítást, minden információt az embereknek ahhoz, hogy mindenki tudja, mire szavaz december 5-én! Azt kérem, és elvárjuk a köztársaság kormányától, hogy a szavazók pontosan lássák: mi az ok, és mi a következmény december 5-én.”
E beszéd illusztris példája a mai magyar politika zajos hagyománykeresésének és egyben a hagyomány olyatén értelmezésének, mely kiszolgálja az épp aktuális politikai törekvéseket. Mert Hiller úr Károlyiból és a hozzá kapcsolható köztársasági hagyományból azt is kiolvashatta volna, hogy a ’18-ban az elődök által elkövetett hibákat azzal írják jóvá, hogy tavaly december 5-én megszavazzák a kettős állampolgárságot. Nem tették, mert a – nem csak baloldali – hibás magyar politikai gondolkodással nem kívántak szakítani, azzal mégpedig, hogy álmodhatunk mi, magyarországiak jót, szépet és eszményit akkor, ha azok, akikkel ezt közösen kellene megvalósítanunk, a szomszédaink erre nem hajlanak. Akarhatunk mi magyar–román megbékélést, összeborulást és közös kormányülést, ha szomszédaink ebben semmi mást nem látnak, mint lehetőséget egy-egy konkrét, azonnali haszonnal kecsegtető cél eléréséhez. Lemondhat a magyar miniszterelnök Erdélyről akár százszor is, autonómiát, önrendelkezést, nyelvhasználati lehetőségeket ez nem teremt az ott élő magyarságnak. Tehetünk gesztusokat, leszerelhetjük a honvédséget, rebeghetünk szerbül és románul, a birtokon belül levők szívét ez nemhogy meglágyítaná, de megvetést kelt bennük, a legyőzött és megalázkodó gúnnyal teli kinevetését. Mert a magyar politika még ma sem hajlandó valóban megismerni a környezetünkben élő nemzetek elitjének uralkodó nézeteit, még ma sem hajlandó néha azon szabályok szerint eljárni, amik szerint a politika a környezetben működik.
Nem új keletű ez a rövidlátás, ismerethiány és egyben önteltség, konzervatív reformereink, Széchenyi, Korniss, Szekfű, hogy csak néhány nevet említsek, már megénekelték. Mert nem a köztársaság a magyar hagyomány, hanem ezek a makacs és káros következményű meggyőződések.
A régi Magyarország koporsójába Károlyi Mihály és az őszirózsás lázadók vastag szöget vertek. Nem ők voltak az elsők és egyetlenek, követték őket számosan. A síron nem rózsa, nem krizantém, s nem ibolya nő, de parlagfű, dudva és bogáncs. Minden egész eltörött, jaj, minden egész eltörött. Káprázatunk, illúzióink és hibáink maradtak velünk csupán. Semmit nem tanultunk, és semmit nem felejtettünk.