Kulturális főváros, avagy Európa elrablása

Túl vagyunk az eredményhirdetésen, a győztes város örömteli, a vesztesek csalódott nyilatkozatain, ám idő kell ahhoz, hogy az érintettek feldolgozzák magukban mindazt, ami az Európa kulturális fővárosa pályázat során az elmúlt egy évben történt. Amint megjósolható volt, a nyertes kivételével valamennyi résztvevő rossz szájízzel zárja le magában ezt az időszakot. Az egyik érintett város képviselőjeként megpróbálom tapasztalatainkat a lehetséges tárgyilagosság jegyében összefoglalni.
Az ideától a valóságig
A két évtizeddel ezelőtt indult Európa kulturális fővárosa kezdeményezés a kultúra pozícióinak erősítését célozta az Európai Közösség országaiban, eredetileg a fővárosoknak felkínált bemutatkozási lehetőséggel. Az elképzelés a 90-es évek eleje óta többször is módosult. Színre léptek olyan városok, amelyek már nem érték be még oly látványos kulturális programsorozatok szervezésével, hanem tematizálták, egy (vagy több) gondolat köré csoportosították a rendezvényeket, és új dimenziókat nyitottak meg a kultúra gazdasági és társadalmi szervezőerőként való értelmezése előtt. Kelet-Európa felszabadulásával megnőtt a címben részesíthető városok száma, így 2010-re Németországon kívül Magyarország is lehetőséget kapott a jelölésre. A magyar kormány a némethez hasonlóan a pályáztatást választotta.
A téma felelőse, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma új szempontokkal kívánta bővíteni a bevett gyakorlatot: nem a 2010-es évre vonatkozó koncepció és programkínálat, hanem kulturális alapú városfejlesztési stratégia kidolgozását állította a kiírás középpontjába. A nagy ívű követelményrendszer elsődleges célja a kultúraközpontú tervezési gyakorlat érvényesülésének és a pályázó városok új kulturális önmeghatározásának elősegítése – lett volna, ha ehhez megfelelő körülményeket és tisztességes versenyfeltételeket sikerül biztosítani.
A kiírás kemény munkára és erőn felüli vállalásra késztette a benevezett városokat. Rendkívüli erőfeszítésre volt szükség ahhoz, hogy a magyar és angol nyelvű összefoglaló anyagok, a több ezer oldalra rúgó, nyomtatott és elektronikus formában mellékelendő adatok és információk, a megvalósíthatósági, pénzügyi és fenntarthatósági tanulmányok a kijelölt, rövid határidőkre elkészüljenek. A munkaszervezet kialakítása, az intézmények megszólítása, a nem tervezhető, ezért a költségvetésbe feltételesen illeszthető kiadások finanszírozása bűvészmutatványokat kívánt a városok vezetőitől. És akkor nem szóltunk a talán legfontosabb feltételről, a kidolgozott fejlesztési tervek és költségvállalások közgyűlési jóváhagyásáról – pontosabban azok hiányáról.
Nem valószínű, hogy bármely résztvevő viszszasírná ezt az egy esztendőt.
A magyar pályázati kiírás eldöntendő alapkérdése volt: a főváros vagy egy vidéki település kapja meg a címet. A kormány mély mocsárba navigálta a pályázat sorsát, amikor Budapest indulását nem zárta ki a lehetőségek közül. A főváros vezetői okkal nevezték utólagos leminősítésüket – vélhetőleg az országos felháborodástól való félelem miatt meghozott – politikai döntésnek. Vesszőfutásuk elkerülhető lett volna, ha már a meghirdetés pillanatában világossá válik: a cím odaítélése az egyetlen lehetséges célt, a kulturális decentralizációt hivatott szolgálni, ennélfogva nem az ország (kulturális) fővárosa, hanem egyik regionális központja jogosult annak viselésére.
Azok az érvek, amelyek az utóbbi hetek vitái során az ideológiai nehéztüzérség (Konrád György, Tamás Pál stb.) lövéseiben elpuffantak – nevezetesen, hogy Magyarországon kizárólag Budapest, illetve legfeljebb városok koalíciója képes európai színvonalú kulturális programsorozat szervezésére –, nem egyebek vaktölténynél: elég Cork, Stavanger vagy Nagyszeben jelölésére utalnunk. A cím tulajdonosai az utóbbi években nem fővárosok, a pályázat célja nem Európa művészeti csúcsteljesítményeinek bemutatása, hanem a helyi kulturális élet, az idegenforgalom és a gazdaság fellendítése, koncentrált, eredeti ötleteken alapuló kulturális programsorozat megszervezése.
Mint természetellenes eshetőséggel, Debrecen egyetlen percig nem számolt a főváros győzelmével. Így akár üdvözölhetnénk is a kormány döntését – ha az a pályázat kiírásakor, elvi alapon, s nem politikai sakkozgatás eredményeként születik meg. Senki nem szeret alul maradni, főleg nem ilyen körülmények között. Nem vívta ki rokonszenvünket Budapest maga kellető taktikázása, de azzal egyetértünk: Magyarország fővárosát más elbánás illette volna meg.
Érdekfeszítő kortörténeti adalék lehetne annak megismerése, ami ebben az évben a politika színfalai mögött zajlott. A „zuhanyhíradó” a pályázat kiírásakor Pécs elsőségét prognosztizálta, aztán Miskolc látszott előretörni a virtuális versenypályán, majd jött a „politikai alku” teóriája Budapest győzelmével, hogy végül mégis az a város legyen a befutó, amelynek helyezését boldogult emlékű Medgyessy Péter miniszterelnök egy óvatlan pillanatában volt szerencsés előrevetíteni. Mindenesetre heves iszapbirkózás folyhatott a háttérben. Arról, hogy a kormány közeli pannon város – lobbiereje ellenére – az utolsó pillanatig nem volt biztos a győzelmében, programvezetőjüknek az Élet és Irodalomban közölt, a kulturális decentralizáció mellett kétségbeesetten kardoskodó cikkei tanúskodnak.
Debrecen helyzete a második fordulóba jutott egyetlen ellenzéki városként legalább is sajátosnak nevezhető. „Kezdettől világos volt, hogy …a fideszes vezetésű Debrecen nem lehet befutó” – szögezte le Megfontolt döntés című szerkesztőségi cikkében a Magyar Hírlap október 20-án. Amit más nyilvánvaló („Potemkin-ország”?) tényként kezelt, azzal nekünk is számolnunk kellett. Mégsem volt más választásunk, mint a nevezés – és ezzel a verseny feltételeinek tudomásul vétele. Úgy kellett végigdolgoznunk ezt az évet, mozgósítanunk az embereket, akkumulálni a szellemi energiákat, ébren tartani a hitet, költeni a milliókat, mintha lett volna esélyünk a cím elnyerésére. A csapdahelyzetből egyetlen kiút kínálkozott számunkra: olyan program kidolgozása, amelynek fő elemeit a pályázat eredményétől függetlenül is megvalósítjuk. (A pályázatra mi fordítottuk a legkevesebbet, 70 millió forintot.)
Debrecen képlete egyértelműnek mutatkozott, de a numerus clausus alá nem eső, kormánypárti Budapest, Miskolc, Eger és Győr képviselői a pályázat bizonyos szakaszaiban nyeregben érezhették magukat – míg a végén rá nem kellett jönniük, hogy hintalovon ültek. És még az a vigasz sem adatik meg nekik, hogy a nyilvánosság elé tárják megcsalatásuk történetét. Érdekes epizód az Európa kulturális fővárosa eposz utolsó fejezetéből: Eger augusztus 16-án a budapesti Vörösmarty téren több mint tízmillió forintért szervezett kulturális gála keretében kívánta pályázatát átnyújtani Bozóki Andrásnak. A kultuszminiszter az előzetes egyeztetés ellenére nem jelent meg a helyszínen – aznap éppen Kabán és Debrecenben akadt kampányteendője –, következésképpen a média sem mozdult be a nagy (költségű) eseményre.
Pénz az ablakban – mondja erre a népnyelv. Az egriek nyilván a marketingrubrikába könyvelték el kiadásaikat.
Független, értelmiségi
Ha volt állatorvosi ló, amelyen a pályázat több neuralgikus pontja szemléltethető, az a zsűri összetétele, még inkább a szerepe. Ott tartunk a XXI. század eleji Magyarországon, hogy egy miniszter az általa összeállított héttagú zsűrit, amelyben négy kormányzati tisztviselő és három kormánypárti kötődésű vagy függőségű személy kap helyet, minden további nélkül szakmai testületnek titulálhat. Illetve, ragaszkodjunk a tényekhez: a héttagú zsűri az első fordulóban ítélkezett, a második forduló 14 tagú bizottságában eggyel kevesebb kormányzati tisztviselő tevékenykedett. Utóbbi zsűrinek öt külföldi szakember is a tagja volt, akiknek függetlenségét utólag fölösleges firtatni, mert szavuk a számarányból következően korlátozott érvényű lehetett.
Voltak azonban más rejtélyes jelenségek is az ítélkezés körül. Például az, hogy az első fordulót értékelő megbeszélés jegyzőkönyvét – vagy amit annak neveztek – húsz évre titkosították, mintha a magyar atombomba előállításának tervét akarnák megóvni a Securitate ügynökeinek kíváncsi tekinteteitől. A második forduló zárásához közeledvén pedig különös metamorfózison esett át az ítészek szerepe. Zsűriből tanácsadó testületté minősíttettek vissza úgy, hogy feladatuk nem rangsor felállítására, hanem pusztán a személyes vélemények kifejtésére korlátozódott volna. A zuhanyhíradó szerint a lezajlott kisebbfajta palotaforradalomnak része volt abban, hogy a testület visszakapta (?) jogosítványait, hivatkozási alapul szolgálva aztán a kormány döntéséhez.
Némi gyomorrontást okozhatott a zsűrinek a több ezer oldalnyi pályázati anyag megemésztése is. Az első forduló után például olyan szempontok teljesítését kérték számon Debrecen pályázatán, amelyek nem voltak benne a kiírásban. A második fordulóban viszont olyan programot (Művészetek Palotája) illettek kifogással, ami nem is szerepelt a város pályázatában.
A váratlan hirtelenséggel bekövetkezett eredményhirdetésen a kulturális miniszter rezzenéstelen arccal jelentette be, hogy szakmai alapon szakmai döntés született, a politika nem játszott szerepet az ítéletben. Kétségtelen, senkinek nincs alapja kétségbe vonni, hogy a létező zsűri tizennégy tagjából tíz Pécs pályázatára szavazott. Abban sem lehetünk biztosak, hogy egy más összetételű testület nem ugyanilyen eredményre jutott volna. Azt az állítást sem áll módunkban cáfolni, hogy a kormány egyhangú megkönnyebbüléssel tette magáévá a zsűri ajánlását. Azt pedig végképp nem tudjuk megítélni, mi történik, ha történetesen Debrecen pályázatát hozza ki legjobbnak a magas bírálóbizottság.
Arra azonban kíváncsiak volnánk, milyen következtetésre jutnának Brüsszelben, ha a magyar bírálótestület összetételét a németével hasonlítanák össze. Vannak, akik szívesen olvasnák az értekezést a „függetlenség” fogalmának (nyugat) európai értelmezéséről a „független” magyar sajtóban…
A győztes mindenkit visz. A kulturális tárca e jelszó meghirdetésével igyekezett a vigasz nektárját csöpögtetni a versenyben alulmaradó városok bögréjébe, utalva a pályázatírás közösségszervező, ötletgeneráló, kulturális koncepciót és stratégiát eredményező hatására. Ami tagadhatatlanul bekövetkezett – kérdés, hogy milyen áron.
A városok többsége – ha lassan is, de – megmozdult, sok elképzelés felszínre került, rejtett energiák szabadultak fel; a pályázat alkalmat teremtett arra, hogy a versenyzők kulturális szempontból újragondolják helyzetüket, lehetőségeiket, meghatározzák fejlesztési irányaikat. Kulturális koncepció azonban rendes körülmények között néhány millió forintért készíthető, nem szükséges hozzá városlakók százait bevonni, tanulmányok tucatjait előállítani, önreklámra és városmarketingre tízmilliókat költeni, az idő rövidsége miatt szükségképpen kapkodó, nem mindig gazdaságos módon.
Azzal mindenki tisztában van, hogy az ilyen nagyságrendű pályázatok jelentős anyagi és szellemi ráfordítást igényelnek. A nagy-britanniai címért folyó versengésre Newcastle 1,5 millió, Norwich városa 20 ezer fontot költött. Liverpool lett a győztes. A Norwichiak nem voltak csalódottak: ésszerű befektetésként könyvelték el a kiadást, mert sejtették, hogy nincs nyerési esélyük, viszont bekerültek a kultúra angliai városai közé. És egy pillanatig nem kérdőjelezték meg az angliai pályázat korrektségét, tisztaságát.
Amikor azonban egy kormány nem tudja – vagy nem akarja – szavatolni a pályázat szakmaiságát, célszerűbb, ha maga választja ki a címre jelölt szereplőt. Ezzel sok fölösleges fáradságtól, költségtől kíméli meg önmagát és az érintetteket. (A 11 magyar város több száz millió forintot költött a pályázat elkészítésére. A fejlemények ismeretében bizonyára többen gondolják úgy, hogy jobb helyre is kerülhettek volna ezek az összegek.)
Rendezőelv nem egy akad. Lehet például azt választani, hogy egy gazdag kulturális örökséggel, fejlett infrastruktúrával, előnyös földrajzi fekvéssel rendelkező városé legyen a cím. És lehet amellett érvelni, hogy az erőltetett iparosítás hátrányaitól szenvedő, funkcióját vesztett település kapja meg a felzárkózás lehetőségét. Egyik logikai menet érvényessége sem vitatható. Ki kérdőjelezi meg azt, hogy Pécs érdemes a címre? És ki vonja kétségbe, hogy Miskolc rászorul a fejlesztésre?
A kormányzati kommunikáció súlyt fektetett annak hangoztatására, hogy a második fordulóba bejutott városok pályamunkáinak lényeges programpontjai bekerülnek a Nemzeti fejlesztési tervbe. Örülünk annak, hogy Debrecen felvetése meghallgatásra talált. A szakminiszter sok milliárd forintról beszél, de a kormány eddig még arról sem nyilatkozott, hogy a kiemelt város milyen támogatásban részesül. Figyelembe véve a jövő tavasszal következő országgyűlési választásokat és az államadósság mértékét, nem állíthatjuk, hogy irigylésre méltó helyzetben van a nyertes város. A vesztesek sem kívánhatnak mást, mint hogy sikerrel járjon vállalkozásuk, és 2010. december 31-én kedvezően – s ne a támogatásért vívandó csörtékben elvérezve – zárják a most kezdődő öt esztendő mérlegét.
Kulturális főváros – kulturált vidék
Amikor kedves vendég távozik tőlünk, űr marad utána a lakásban. Most másfajta ürességet érzünk. Miközben a benevezett városok erejük megfeszítésével dolgoztak pályázatukon, azt kellett érzékelniük, hogy elkötelezettségük tárgya, az Európa kulturális fővárosa cím nem vált ügygyé Magyarországon. Nem folyt róla elég sok és elég tartalmas beszéd, nem kapott kellő figyelmet, hírverést, súlyt ez a téma. A versenyző városok úgy érezhetik, hogy rendszerváltozás óta először adódó, nagy lehetőséget szalasztott el az ország. Olyan ritka alkalmat, amely esélyt kínált (volna) a közöny és apátia lerázására, a politikai érdekkülönbségek – legalább átmeneti – meghaladására, a városok igazi, lokálpatrióta, a közös cél által motivált összefogására. Nemes, jóízű versengésre, amelynek végén konszenzus övezi a legjobb pályázatot benyújtó, legalkalmasabb jelölt kiválasztását.
Hol van létjogosultsága az idealizmusnak, ha nem éppen a kultúra és a művészetek világában?
Vonzó város Pécs, pannon karakterével, mediterrán hangulatával, a szocializmus alatt szépen gyarapodó múzeumaival, és mint olvassuk, a Balkán kapuja is közel van. Ha azonban a tárgyilagos szemlélő elvonatkoztat a jelenlegi belpolitikai viszonyoktól, és a decentralizáció, valamint a regionális fejlesztés szükségleteit veszi figyelembe, akkor nem mondhat mást: a cím elnyerése a keleti országrészben fekvő városok (Debrecen, Miskolc) előtt nyithatta volna tágabbra a felzárkózás kapuját.
„A zsűri indoklása szerint Pécs pályázata volt a legkoncepciózusabb. A terv egy európai mintákat követő városi kulturális politika kereteit vázolja föl” – emeli ki a tudósítás.
Vajh, akad-e ország az Európai Unióban, amelyik azért részesül osztályfőnöki dicséretben, mert a saját kulturális örökségének ápolása helyett „európai minták” átvételével veszi ki részét a közös kontinentális életből?
Meglehet, az a budapesti lakos, aki a szupermarketekben biohúsra vadászik, nincs tudatában annak, hogy a szürke marha a Hortobágy őshonos állata.

A szerző Debrecen alpolgármestere