A GDP megtévesztő fétise

Divatos dolog ma a hazai közbeszédben a GDP-ről sokszor és hosszasan beszélni, a gazdaság fejlődését szinte egyedül ezen keresztül szemléltetni. A GDP éves százalékos növekedése alapján könnyen levonják a következtetést, hogy ha nálunk kétszer akkora a növekedési ütem, mint az Európai Unió korábbi 15 tagállamában, akkor nincs baj, mert fokozatosan behozzuk lemaradásunkat. Ám a GDP-vel való ilyen okoskodás rendkívül félrevezető.
A GDP mint mutatószám azt jelenti, hogy a Magyarországon megtermelt termék- és szolgáltatástömeg az adott évben mennyit ér, függetlenül attól, hogy azt hazai vagy külföldi tulajdonú cégek termelték. Ha ezt elosztjuk a lélekszámmal, megkapjuk az egy főre jutó értéket. A GDP-be számított termékek és szolgáltatások piacra kerülnek, ezt kül- és belföldön értékesítik. Az árbevételekből elsődleges jövedelmek képződnek a vállalkozásoknál és a munkavállalóknál. Ezt jövedelem-újraelosztás követi, ennek során mind a vállalkozók, mind a munkavállalók adókat és járulékokat fizetnek. Az elsődleges és másodlagos jövedelemelosztás után alakul ki az ország gazdasági állapotát sokkal jobban tükröző nemzeti jövedelem (GNI) és annak egy főre jutó értéke. Az olyan országokban, mint hazánk, ahol a külföldi tőke aktív, és a nagybefektetők (ők szinte mind külföldiek) adókedvezményeket kaptak, érthető módon a GDP-ből keletkező jövedelmekből is nagyobb arányban részesülnek, szemben azokkal, akiknek nincs adókedvezményük. Azok a vállalkozások, akik tevékenységében az export és az import nagy szerepet játszik, és külkereskedelmi üzletkötéseiket nagyobbrészt saját, más országokban lévő egységeikkel létesítik, még az az előnyük is meg van, hogy eldöntsék, melyik országban vagy éppen adómentes övezetben képezzék a nyereséget, és hová koncentrálják a költségeiket. Az ésszerű vállalati magatartás azt diktálja, hogy a költségeket oda kell koncentrálni, ahol magasak az adók, míg a nyereségnek az alacsony adót vagy adómentességeket biztosító országokban a helye. A cég egészét tekintve ez a racionális viselkedés. Az értékesítés, az elsődleges jövedelmek keletkezése és újraelosztása után az országban maradó jövedelem, ami jelentőséggel bír, s jelzi a fejlettséget, és nem a GDP.
Világos statisztikák hiányában az ígéretesen gyarapodó GDP és a jórészt homályban tartott GNI közötti különbségről csak néhány makrogazdasági szám árulkodik. A javarészt külföldi tulajdonú és a magyar export 80-90 százalékát bonyolító nagy exportcégek adózás utáni jövedelme nem vastagít hazai pénztárcákat, hanem osztalékként külföldi részvényesekhez kerül, vagy részvényeik árfolyam-növekményeként ugyancsak ők könyvelhetik el. Az ilyen típusú jövedelmek éves nagyságrendje túllépi az ezermilliárd forintos összeghatárt. Erre vonatkozó statisztikákban nem bővelkedünk. Ugyancsak kis köze van a GNI bővüléséhez a felhalmozott államadósság után fizetett kamatoknak, pedig ezek éves nagyságrendje is mintegy ezermilliárd forint. Finanszírozását növekvő mértékben külföldiek által nyújtott kölcsönök fedezik. A teljes éves szja-befizetéseket elnyeli az államadósság kamata. A lényeget tekintve teljesen mindegy, hogy a finanszírozás idegen pénznemben vagy forintban történik. Mi több, stabil forint mellett a jelenlegi magas forintkamatszint kedvezőbb egy külföldi befektetőnek, mint az euró vagy a dollár. A külföldi tulajdonú exportcégek jövedelmein és az államadósság külföldi finanszírozásán tehát valószínűsíthető mintegy kétezermilliárd, ami része a GDP-nek, de soha nem válik nemzeti jövedelemmé. A fenti két tételnél is kevesebb számszaki kapaszkodó adódik annak meghatározására, hogy a külföldi egységeikkel külkereskedő export-import cégek gazdasági racionalitásoktól vezéreltetve mennyi adó előtti jövedelmet terelnek át a magas adószinten működő magyar vállalkozásokból alacsonyabb adószintű vállalkozásokba vagy adóparadicsomokba. Bár a pontos számokat nem ismerjük, több száz milliárd forint profit maximálási célzatú adó előtti jövedelemtranszfer valószínűsíthető. Ha a fenti három tételt összevetjük a húszezermilliárd forint körüli GDP-értékkel, annak 10-15 százaléka bizonyosan nem válik nemzeti jövedelemmé. A polgári kormány idején a javaslat az volt, hogy a GDP-növekmény százalékának fele legyen a zsinórmérték, amivel a nemzeti jövedelem legfontosabb komponense, a bér növelhető anélkül, hogy a gazdaság egyensúlya felborulna. A száznapos programokkal az egyensúly borulása bekövetkezett, de a visszatérés a mai napig várat magára.
A külföldi tulajdonú exportvállalkozások adó utáni nyereségének duplázódása, valamint az inflációt meszsze meghaladó nominális kamatszint egyaránt azt jelzik, hogy a 2002-es kétszer száz napos búcsút a mai napig böjt követte. 2003-ban a felpörgő infláció és a gyorsan növekvő exportőrprofitok, valamint szép GDP-növekedés mellett GNI-csökkenés volt. Ezt jelezte a reálbérek statisztikailag kimutatott esése. A várakozásoktól elmaradó GDP-növekményen belül a nemzeti jövedelem dinamikus emelkedése továbbra sem jellemző. Talán ezért nem találkozunk ezt kimutatható statisztikával. A kormány a GDP-növekedés alapján beszél kirobbanó gazdaságról, míg a hazai vállalkozók és bérből élők stagnáló és tavaly csökkenő reálértékű jövedelmük miatt lehangoltak. A jó terápia az egy főre jutó nemzeti jövedelem maximálását tartja követendő célnak. Olyan gazdaságpolitikát kínál, amiből ez következik. Ehhez azonban a nemzeti jövedelem alakulását a figyelem központjába kell állítani, ahogy ezt teszik azok az országok, ahol aktív a külföldi tőke (pl. Írország, Izrael). Ehelyett nálunk változatlanul kirobbanó gazdasági sikerről beszélnek. Ez a siker azonban nem a magyar polgároké.