A giccsember

Giccs az, ami és aki mindenkinek tetszeni akar úgy, hogy nincs értékes (értékelvű) tartalma. Az önmagában még nem baj, ha egy politikus minél több embernek akar tetszeni, hiszen ez is a szakma egyik jellegzetessége a tömegdemokráciában. A baj ott kezdődik, ha ez a törekvés a gátlástalansággal lesz egyenlő. Azzal, hogy a hatalomért való lihegésben nincs mérték s érték. Részben mert műveletlen is valaki, részben pedig azért, mivel saját magán és csoportérdekein túl semmi iránt nem érdeklődik.
Bizonyára ráismertek a pillanatnyi magyarországi miniszterelnökre, aki sok erkölcsi mélypont után bele tudott rondítani az etikai magasiskolát jelentő Kölcsey-életműbe is. A haza minden előtt való emlegetése egy olyan embertől, aki a hazafiságot egyébként magyarkodásnak tartja, elképesztő pimaszság. A giccset éppen az ilyen látszólag semmibe kerülő, olcsó hatásvadászat teremti. Ugyanúgy, mint a gázóra előtt fogvacogva szomorkodó mama képe.
A giccset és a giccsembert soha nem érdekli az igazság, csupán a látszat. Megtéveszt, mert ürességénél fogva mindig a felszínen úszik, mert azt hiszi, az a siker. Ha tegeződni lehet Tonyval, ha idétlenkedhetünk „bőrrákunkkal”, mintha egy lennénk a sok millióból, miközben vagyonunk százezrekkel nő naponta. A fiatalosság giccses felhasználása persze az ízléstelenség tömegdemokrata tünete – de ebben eltűnik az a maradék méltóság is, amelyet egyébként igényelne a giccsember. Egy fenékkel nem lehet két lovat megülni, s ahogyan a giccsnek sincs méltósága, mert a tömeg ízléstelenségére játszik, úgy nincs méltósága annak az embernek sem, akinek nincs értékrendje. Gyurcsány Ferencnek pedig nincs ilyen.
Hiszen jogosan tehető fel a kérdés: mitől szociáldemokrata ő? Mitől magyar, túl azon, hogy ezen a nyelven beszél legjobban? S mitől demokrata ő, a demokrácia mibenlétéről időnként kioktató csúcsdemokrata, a proletárdiktatúra volt hivatalos képviselője? Igaz, a liberális szabadpiaci felfogás szerint mindenki az (lehet), aminek mondja magát. De akkor miért nem vallja Gyurcsány magát neoliberálisnak? Hiszen ő valóban ennek a gátlástalan giccs-szabadságnak a híve. Vagyona következtében logikusan.
Valószínűleg itt rejtőzik giccsemberi mivoltának legmélyebb gyökere. Az értéktelen Kádár-korban a hatalom révén, az értéktelen korlátlan piacelvűségű mában a vagyona révén (a régi kapcsolati tőkékkel) ágál egy ember, akinek önmagán kívül valószínűleg alig fontos valami. A giccs is azért nem művészet, mert a látszat mögött nincs semmi. Gyurcsány is csak nyüzsög, szerepel, beszél – azt hiszem, szörnyen érezné magát, ha véletlenül csend lenne körülötte. Mert a giccs is harsány, kiáll az utcasarokra, tülköltet maga előtt, s időnként még ájtatos is tud lenni. Játszik minden hullámhosszon.
Elképesztő, hogy egy zömében nehéz sorsú országban egy olyan ember idétlenkedik, akinek az igazodásban rejlik a lényege. Egyszer az erősekhez dörgölődzik, máskor a tömegnek játszik, alkalmankénti hatásvadászatai – ripacsként – az érzelmekre hangoltak. De valójában mindig megbukik (öregecskedő feleségek, villája előtt talált gyermek, terrorista szaúdiak, Megváltó a zsinagógában, éhséglázadás stb.), mert semmi sem az övé. Az már mentálhigiénés probléma, hogy szilárdan hiszi azt, hogy neki mindig igaza van. Úgy tűnik, egy Kádár-kor által mélyen megbetegített ország jelentős része mégis vevő erre a színjátékra.
A giccs a könnyűség/könnyedség útja, „a végén kapunk segélyt” elv régi római tempója. A giccs játék a legmélyebb emberi igénnyel, a reménységgel. Mégiscsak értjük a lényeget, amely nem bonyolult, s kevés is elég hozzá. Gyurcsány és csapata a szellem és lélek alagsoraiban bolyong. Mint a giccs is, amely az életről hazudik. Azt, hogy van saját erőfeszítés nélküli megoldás, ha beállunk a sorba, s nem az örökkévalót keressük. A gyurcsányizmus a kádárizmus redukált formája, a kötelezettségek nélküli propaganda felpörgetett őrülete: itt már jövő sincs, csak annak ígérete, hiszen a hatalom már csak egy perverz kelléke az anyagilag független privát életnek.

A szerző történész, egyetemi docens