A költségvetés karácsonyi ajándéka

Nem vagyunk egyformák. Arról a szóról, hogy egyház, sok embernek az évszázados iskolahálózat, a különböző szeretetintézmények, iszákosmentés, drogrehabilitáció jut eszébe. Akadnak, akiknek hízott, pedofil papok, a nép ellenségei és más effélék. A két asszociáció nem egyenrangú. Amíg az egyházak társadalmi szerepét az egyén rendszerint tapasztalati úton ismeri fel, a második álláspont kialakításához elegendő, ha belepillantunk a kormánybarát sajtóba, esetleg tiszteletünket tesszük Magyar Bálint valamelyik sajtótájékoztatóján.
A múlt pénteki demonstráció utóélete is pontos látlelete mindannak, amit manapság kormánykörökben gondolnak katolikusokról, reformátusokról, evangélikusokról és zsidókról. Mindenekelőtt feltűnő, hogy az oktatási normatíva megvonásáról folyó viták helyett csak és kizárólag arról értesülhettünk, hogy a szervezők gyermekeket is elcibáltak a tüntetésre, ami balliberális szépérzékkel mérve – ahogyan mondani szokás – kiverte a biztosítékot. Nem számított, hogy a szervezők több ízben is rámutattak a részvétel önkéntességére, s hogy mindeddig egyetlen konkrét esetben sem bizonyosodott be a „kényszerítés” mítosza.
Ha ma Magyarországon tízezer keresztyén él alkotmányos jogaival, és előre bejelentett, törvényes, békés demonstrációt tart Budapesten – amelyet mellesleg a kendermagosoktól a homoszexuálisokig mindenki megtehet és meg is tesz ebben az országban –, egyes sajtómunkatársak számára mintha csak az lenne a fontos, hogy valamifajta fogást találjanak a szervezőkön. A félretájékoztatás eredményeként aztán elterjed a közbeszédben, hogy „a papok négyéves gyermekeket is kivezényeltek” – értsd ezalatt: néhány gyerek felült az apja nyakába, miért maradjon otthon, ha az egész család eljött –, de elsikkad a lényeg: a kormány egyházellenes intézkedései. Arról persze senki nem beszél, hogy a gyülekezési jog megkérdőjelezése akkor is elfogadhatatlan, ha éppenséggel történelmi egyházakhoz tartozó emberek népesítenek be egy budapesti közterületet. Különösen visszatetsző ilyet hallani magukat liberálisoknak nevező politikusok szájából.
És most lássuk magát a kiváltó okot, az elmúlt tizenöt esztendő legszégyenteljesebb egyház-politikai intézkedésének a lényegét, amely egységes fellépésre késztette a történelmi egyházakat. Valamifajta sajátos humorérzékre vall, hogy a költségvetési szavazásban végül – írd és mondd – egy forinttal emelték az egyházi kiegészítést. Ezek után ne csodálkozzunk, ha a reformátusok az Alkotmánybírósághoz fordulnak, és a rendszerváltozás óta első ízben a nemzetközi közvélemény segítségét kérik. A katolikusok hasonló lépést fontolgatnak, az evangélikusok a törvényesség mércéjét emlegetik, a zsidók is kétségeiknek adnak hangot.
Miközben a balliberális kormány nyíltan semmibe veszi az egyházakat, azt gondolhatnánk, hogy ha valakitől elvesznek valamit, az mégsem kozmetikázható sikertörténetté. Magyar Bálinték azonban még erre a bravúrra is képesek. Miközben a négy történelmi egyház szociális és közoktatási intézményeinek működését közvetlen veszély fenyegeti, Magyar Bálint minisztériuma nem átallotta a következő nyilatkozatot kibocsátani: „Amit az önkormányzatok kapnak, azt az egyházak is megkapják, sőt az egyházak az állami normatíván felül megkapják azt a pénzt is, amelyet az önkormányzatok az oktatásra átlagosan költenek.”
Feltűnő az is, hogy miközben a kormány csúsztat, és félinformációkkal traktálja a közvéleményt, semmilyen szinten nem akad felelőse a történteknek. Magyar Bálint jó ideje mást sem tesz, mint elhárítja az ügyre vonatkozó újságírói kérdéseket. Minisztériumában még középszinten sem igen kezelik az ügyet, osztályvezetők kezében futnak össze a szálak, akiknek a szerepe leginkább a különböző petíciók átvételére szorítkozik. A mai egyház-politikai viszonyokat jól példázza Arató Gergely politikai államtitkár személye. Ő alighanem csak akkor látott templomot belülről, amikor az Ifjú Szocialisták Mozgalmának ügyvivőjeként, alelnökeként vagy országos elnökeként esetleg belopózott mise vagy istentisztelet közben, hogy politizálnak-e a szószéken. Az a tény, hogy a holokauszt áldozatain élcelődő Zuschlag társaságában mutatkozó, s a minősíthetetlen, antiszemita kirohanást a helyszínen vissza nem utasító Aratónak döntő szava lehet például a zsidó felekezetnek juttatandó pénzek odaítéléséről, önmagában is jelzi a kormány erkölcsi színvonalát. Ha pedig belegondolunk abba, hogy a rákospalotai MSZP-alapszervezeti titkárból államtitkárrá avanzsált Arató tárgyal az esztergomi érsekkel, a református és evangélikus püspökökkel és a zsidó hitközségi vezetőkkel, az ember arcát szégyenpír önti el.
A legújabb keletű egyházellenesség legelsősorban azért döbbenti meg a jóérzésű embereket, mert a rendszerváltozás ihletett pillanatában azt gondolhattuk: örökre magunk mögött hagytuk a kádári antiklerikális rikácsolást. Bizonyos papok, lelkészek visszajelzéséből azonban úgy tetszik, mintha a hatalom az egykori Állami Egyházügyi Hivatal módszereit, az üzengetés és a falazás módszerét tekintené követendőnek az őszinte párbeszéd helyett.
1989-ben aligha gondoltuk volna, hogy plurális demokráciában akadnak olyan pártok, amelyek a történelmi egyházak elleni hangulatkeltéssel igyekeznek mozgósítani szimpatizánsaikat. Élen jár ebben a Szabad Demokraták Szövetsége, amely felszólítja a keresztyén híveket, hogy tartsák el egyházaikat. Ez az ötlet nagyszerűen hasznosítható olyan országban, ahol a szerves fejlődés évtizedei alatt semmi sem zavarta meg az egyházak társadalmi szerepének formálódását. Magyarországon azonban államosítások, börtönbe zárt és kivégzett papok, feloszlatott rendek és kisajátított földbirtokok jelezték a kommunisták egyház-politikai elképzeléseit. Ilyen előzmények után – még ha az egyházak időközben viszsza is kapták tulajdonuk egy részét – meglehetősen farizeus szándékot jelez, ha valaki perselypénzből finanszírozná az egyházi intézményeket. Erről komoly emberek között nem is lehet szó, mint ahogyan arról sem, hogy az állam és az egyház szétválasztása még nem ment végbe Magyarországon. Az SZDSZ mindezeket deklaráltan hirdeti, és egyáltalán nem mentő körülmény, hogy nyilvánvalóan a választások előtt szavazatokat próbál gyűjteni az effajta felvetések iránt fogékony közegben.
Ha tehát mindenfajta érzelmi elfogódottság, rajongás vagy ellenszenv nélkül véleményt kell alkotni a kormány egyház-politikai stílusáról és gyakorlatáról, legalábbis elégtelennek kell neveznünk a mostani állapotokat. Pénzt elvenni az egyházaktól éppen olyan cselekedet, mintha a Pető Intézetnek vagy a gyengén látóknak üzenne hadat a Gyurcsány-kabinet. Az egyházak tevékenységének döntő hányada ugyanis karitatív jellegű, a mostani intézkedéssel kórházak, iskolák, missziók munkáját lehetetlenítik el. Magától értetődően politikai meggyőződéstől, hitbéli felfogástól független eseménysorról van szó, hiszen senki sem örvendezhet az esélyegyenlőtlenség diadalra juttatásán. Akarom mondani, kísérletén, mert Magyar Bálintra, Arató Gergelyre és barátaira feltehetően senki sem emlékszik már, amikor a pannonhalmi bencések, a debreceni reformátusok és a többiek végzik szent küldetésüket, azaz magyarságra, emberségre oktatják utódainkat.