Megsemmisítő csapás

Vannak még e honban merész, nagyot álmodó, a kockázatvállalástól sem visszariadó üzletemberek, akik tudják, a sikeres kisvállalkozások is dübörögtetik a gazdaságot, s a nagyokkal vállvetve ők is tolják az ország szekerét. Nekik nem falra hányt borsó, pusztába kiáltó szó, hamvába holt kampányszózat a kormány bátorságra biztató programja, hanem megvalósítandó cél, de a célhoz vezető eszköz is egyben. Ilyen modern felfogású, korszerű szemléletű vállalkozó az aszódi illetőségű K. Mihály is, aki felismerte, hogy a madárinfluenza körül kavart hisztéria miatt a friss baromfihúsnak nincs piaca, ezért megpróbálkozott a romlottal. Sajnos, mint oly sok újító elmének, úttörő géniusznak, neki is meg nem értés, rideg elutasítás, kisszerű közfelháborodás jutott osztályrészül. Csepeli telephelyén lefoglalták a féltő gondossággal kiválogatott 73,5 tonna romlott húst, ellene pedig büntetőeljárást indítottak. Jogállamban élünk, a bíróságon majd előadhatja védekezését, teszem fel azt állíthatja, hogy a romlott húst kizárólag vegetáriánusoknak kívánta eladni, akik úgysem eszik meg, így semmilyen bajt nem okozott volna.
K. Mihály sorsát már a törvény szabja a továbbiakban, viszont itt maradt 73,5 tonnányi csirke- meg pulykahús, méghozzá a legbüdösebb fajtából. Az irdatlan mennyiségű húsnemű már arra sem alkalmas, hogy a szociálisan érzékeny párt a lejárt szavatosságú tészta mellé kiossza, mert romlott húsra még a legszegényebbek sem szorulnak rá. Amióta uniós szabványok meg előírások dívnak, már tápot vagy trágyát sem készíthetnek belőle, a mindent elnyelő keleti piacokat meg az MDF-kormány tönkrezúzta, így egyetlen lehetőség maradt: a rothadó húst meg kell semmisíteni. Könnyű ezt mondani, ám illenék azt is figyelembe venni, hogy hivatalos adatok szerint a megsemmisítés ötmillió forinttal terheli meg az amúgy is kongó államkasszát. S ezen a ponton bősz számításokba kezdünk: hogy a bánatba kerülhet ez a művelet ötmillió forintba? Nyilván lesz majd illetékes cég, amely kiszámlázza ezt az ötmilliót a megfelelő kifizetőhelynek, efelől nincsenek kétségeink, ám akárhogy osztunk-szorzunk, maga az akció szállítással, anyag- és munkaerő-szükséglettel, áfával és járulékkal együtt sem emészthet fel félmilliónál többet. Na jó, legyen egymillió, de akkor néhányan már luxusprofithoz jutnak. De akkor is, mire megy el a fennmaradó négymillió?
A válasz nem is olyan bonyolult. A mi avítt, begyepesedett, konzervatív gondolkodásunk a régi reflexek alapján működik. Mi úgy gondoljuk, hogy a romlott húst belapátolják valami kohóba, s elégetik, azzal kész. De ez leegyszerűsített, primitív gazdasági szemléletet tükröz, csak a végeredményre koncentrál, s figyelmen kívül hagyja napjaink esélyteremtő államának ökonómiai követelményeit. Mert 73,5 tonna büdös baromfihús megsemmisítése egy tudományos, gazdasági, politikai projekt, aminek nem lehet csak úgy nekiesni, mint jobboldal a rendszerváltásnak. Először is előkészítő tanulmányokra van szükség. Egy történetire „A romlott hús megsemmisítésének technológiája a pattintott kőkorszaktól a pártállami alvadt struktúrákig” címmel, amiből nyomon követhető, hogy a romlott húst már a történelem hajnalán is elégették, elásták, esetleg más módszerrel tüntették el. Aztán szükség van uniós szakemberre is, aki rövid, de velős értekezésében áttekintést nyújt a romlott hús ellen folytatott EU-normák szerinti küzdelem aktuális kérdéseiről. Persze kell egy hatástanulmány is a romlott áru megsemmisítésének környezetvédelemre, államháztartásra, közéletre gyakorolt várható hatásairól is, különös tekintettel a közelgő választásokra. Ezen elméleti megalapozás után lehet kiírni a közbeszerzési (esetünkben közmegsemmisítési) pályázatot, amelyet (tisztes javadalmazásért) négyfős szakbizottság és (hazafias buzgalomból) 12 tagú társadalmi zsűri bírál el. A tender vesztesei megfellebbezik a döntést, ami azzal jár, hogy újabb szakértőket kell kirendelni. A történeti tanulmányt kiegészíttetik azon fejezettel, hogy a tapasztalatok szerint a piacgazdaságban vagy a tervgazdaságban hatékonyabb-e a romlotthús-megsemmisítés. Közben egy szocialista képviselő saját (közpénzből finanszírozott) szakértői gárdájának információira hivatkozva interpellációt intéz a mezőgazdasági, a környezetvédelmi, a gazdasági és az esélyegyenlőségi miniszterhez, „Miért romlik gyorsabban a baromfihús, ha a Fidesz van ellenzékben?” címmel. A pénzügyminiszter kénytelen lesz az állami vésztartalékból további 10 (100) millió forintot kiutalni a húsmegsemmisítési projektre, mert a kormány felvilágosító kampányt indít a lakosság felvilágosítása céljából „Az ellenzéknek már nem csak a munka, a hús is büdös” szlogennel, márpedig a hirdetés, mint tudjuk, drága mulatság. Ugyanakkor megéri, mert a választópolgárok ismét értesülhetnek arról az axiómáról, miszerint a Fidesz tehet mindenről. Ha minden jól megy, K. Mihály elnyeri az „Év vállalkozója” címet, a romlotthús-megsemmisítési bizniszt meg bevezetik a tőzsdére.
A lenyakazott baromfik közben tovább büdösödnek. Mindenki teszi a dolgát.