Az internetkorszak hajnalán az első netnemzedék elemzői úgy gondolták, hogy a digitális társadalmi evolúció természetes módon, szerves fejlődésen keresztül bontakozik majd ki, hiszen az információs csatornák, globális és lokális szinten egyaránt, minden állampolgár előtt nyitva állnak. Az ingyenes böngészők – mint az Explorer és a Netscape megjelenése – ezt a meggyőződést még tovább erősítették. A keresőgépek – Yahoo, AltaVista – megalkotása és robbanásszerű elterjedése tovább fokozta a várakozásokat, a számítógép-használók számára megdönthetetlen bizonyossággá vált, hogy az információs források rövidesen korlátozás nélkül elérhetők lesznek, s néhány év elteltével szabadon kutathatunk a könyvtárak vagy társadalmi intézmények rendszereiben. A netoptimizmust tovább erősítette, hogy kialakult az on-line ügyintézés: előzőleg futurisztikusnak tűnt, mára valósággá vált, hogy megszokott otthoni környezetünkből szervezhetjük eddig személyes megjelenést kívánó ügyes-bajos dolgainkat, mint a bankba járást, a szolgáltatások megrendelését, a nyomtatványok beszerzését és továbbítását.
Néhány év után azonban hamar kiderült: a haladás irányítását – az eszközökhöz és a tudásbázisokhoz való hozzáférés egyre erősödő privilegizációja miatt – fokozatosan az állam és szervezetei veszik át. A közigazgatás erőteljes ösztönzésével és támogatásával kezdődnek el vagy éppen szakadnak meg a folyamatok. A közintézmények, a mindenkori kormányok védnökségével, de mindenképp zuhatagszerűen ömlő költségvetési pénzeivel döntően befolyásolják a hatékony információcsere és elektronikus szolgáltatások kiépítését, az új megoldások beindítását. Az állami szervezetek – bár a progresszivitás nem éppen hagyományos jellemzőjük – az információs társadalom fő hajtóerejévé váltak és válnak világszerte.
Az európai infokommunikációs nemzeti sikertörténetek (Izland, Észtország, Finnország) is azt bizonyítják, hogy intenzív kormányzati beavatkozás és inspiráció nélkül az említett országok nem válhattak volna – kicsinységük ellenére sem – a hálózati elektronikus világ legstabilabb láncszemeivé.
Hazánkban is kormányzati megaprojektek indultak be még az ezredforduló előtt. Talán a legismertebb a Sulinet, de a nagy áttörést az Orbán-kormány tartalomfejlesztési intézkedései hozták. Az újonnan felállított szervezet, az Informatikai Kormánybiztosság intenzív támogatási politikája nyomán a szoftvertervezők a számítógépes polgárt állították a középpontba, számára terveztek és indítottak be digitális szolgáltatásokat.
Ez az informatikai idea meg is jelent és végighúzódott a 2001-es keltezésű Nemzeti információs társadalom stratégia (NITS) gondolatmenetében. Egyszerűen fogalmazva: a polgári kormány szándéka az volt, hogy építse és szélesítse az információs sztrádát, de talán még ennél is fontosabbnak tartotta: az általa duzzasztott információs tengerbe már ne csak szörfölni járjanak az emberek, hanem hajózni is, sőt célba is érjenek. A hálózatot tehát nem multimédiás szórakoztatásnak, anyagilag jól eleresztett fiatalok és kivételezett szüleik exkluzív eszközének tekintette, hanem a társadalmi nyitottság és esélyteremtés instrumentumának.
Mindennek a rövid összefoglalónak az az apropója, hogy november elsejétől vált hatályossá a tavaly elfogadott közigazgatási eljárási törvény. A jogszabály sok szempontból és gyökeresen alakítja át a hivatalok munkáját, új elemei között talán a legfontosabb – témánk szempontjából ez a döntő –, hogy lehetővé, sőt egyéni állampolgári kezdeményezésre kötelezővé teszi az on-line ügyintézést. Ez nemcsak tájékoztatást vagy e-mailes kapcsolattartást jelent, hanem teljes értékű elektronikus tranzakciót: mondjuk hiteles okmányok kikérését, kérelmek beadását – például építési engedély – és elbírálását, időpontok foglalását.
Az állami szféra tehát ismét döntő impulzust adott az informatikai fejlődés felgyorsításához. A kérdés persze az, hogy fel van-e készülve, helyesebben: fel van-e készítve a magyar hálózati társadalom az elektronikus önkormányzatiság elfogadására, vitathatatlan előnyeinek kihasználására.
A válasz szomorú nem. Érthetetlen, hogy miközben a jelenlegi kormányzat fenékig üríti a kaszszát, ha valamilyen új jelmondat bevezetéséről van szó, ugyanakkor szinte semmilyen tájékoztatást nem nyújt az új közigazgatási eljárási törvény életbe lépéséről, az ebből következő állampolgári kedvezményekről. Az elektronikus ügyintézésről pedig mintha teljesen elfeledkeztek volna, pedig lehet, hogy ez az új technika legalább akkora változásokat hoz a közigazgatásban, mint az írásbeliség kialakulása és rögzülése a középkori magyar államéletben. Azt hiszem, pátosz nélkül, itt még egyszer meg kell ismételnem: a törvény informatikai jelentősége abban áll, hogy az on-line adminisztráció megteremtése lehetővé teszi az állampolgár számára az ügyintézés neutralizálását, vagyis a tradicionálisan egyensúlytalan viszony helyett partneri kapcsolatba kerülhetnek a közigazgatási eljárások résztvevői.
Úgy vélem, az elektronikus törvény körüli nagy hallgatás egyik magyarázata – talán túlságosan is nyilvánvalóan – az újtól való idegenkedés, az apparátusok reflexszerű ellenállása. A fő ok azonban inkább a kormányzati tanácstalanság, amely abban a kérdésben testesül meg: fennállnak-e a szükséges technikai feltételek a törvény végrehajtására? Készen állnak-e a szinte korlátlan adatdömping befogadására és feldolgozására az önkormányzat ok ügyfélszolgálatai? Ezekre az egyszerű kérdésekre nincsenek szakmailag igazolt válaszok.
Sok a kérdőjel, de van felkiáltójel is: a törvény kimondja, hogy az elektronikus ügyintézés mellett ugyanolyan értékű marad a hagyományos, tehát papíralapú ügykezelés. Csakhogy ennek érvényt is kell szerezni! A tapasztalat azt mutatja ugyanis, hogy ahol átállnak egy komputerizált irodára, ott rövidesen megváltozik a munkamenet, a régi eszközök eltűnnek, az azokat használó emberek pedig szép lassan kikopnak a kollektívából. A mailek és fájlok válnak az ügykezelés hordozóivá, s ha betéved egy papírra nyomtatott irat – még ha nem is postás hozta, hanem futár –, nem tudnak vele mit kezdeni. Pedig az önkormányzatoknál gyakran előfordul még levél, sőt kézzel írt kérelem, mi több, kockás papírra rótt folyamodvány is. A felnőtt társadalom nagyobbik fele még nem használ számítógépet, az ő jogaikat biztosítani kell, de nemcsak jogszabályi szinten, hanem a gyakorlatban is! A netről kiszorultak felkarolása döntő jelentőségű, mert fennáll a veszély, hogy az on-line kényszeredettségbe merevülő hivatalok nem a törvény által célzott nyitottságot, hanem a minden eddiginél zártabb, bürokratikus prüdériát fogják kitermelni.
A törvény informatikai előírásainak végrehajthatóságát nem csak a kormányzati bizonytalankodás fenyegeti. Az is rossz előjel, hogy szinte valamennyi előző internettörvény csak várakozásokat keltett, de valós eredményeket nem hozott. Az ez év nyarán elfogadott elektronikus információszabadság törvény paragrafusai sem hoztak áttörést, egyáltalán nincsenek jelei a hivatalok előírt ügyfélbarát tartalomszolgáltatásának, nem működik a közadatkereső adattárház. A 2004-ben óriási médiatámogatással áttuszkolt nemzeti audiovizuális archívum törvényből alig valósult meg valami, híre-hamva sincs a jogszabályi határidőre a tesztüzemnek.
A most debütáló közigazgatási eljárási törvény, illetve valamennyi már érvényben lévő, de ütemtervétől és feltételezett effektivitásától messze elmaradó információs jogszabály még további céldátumokat tartalmaz. Például a kistelepüléseknek csak 2008-ra kell produkálniuk az önkormányzatoknak előírt internetalapú tájékoztatási minimumot. A megyei jogú városoktól mindezt már év végére kívánják bekasszírozni.
Kétlem, hogy ilyen egyszerű és lineáris fejlődést lehetne prognosztizálni, nem ez jellemző a hálózati históriára. Persze jogszabályban rögzíteni ettől még lehet a kívánt lépcsőfokokat, de a tapasztalatok azt mutatják, az internet nem úgy és nem oda fejlődik, ahová szabályozó hajlamú hivatalnokai tervezik. Úgy gondolom, a hazai internet adminisztratív határidejeit nem valamiféle számonkérés, papírízű beszámoltatás alkalmaként kellene felfogni, sokkal inkább csöndesen figyelmeztető időpontnak: abban a korszakban élünk, amikor még próbálkozhatunk, és próbálkoznunk is kell, bár természetesen a hálózatnak, mint annyi más emberi alkotásnak, jelenleg senki sem tudja kiszámítani a jövőjét.
Az lenne az igazi esély, ha a jelenlegi kormány partner lenne ebben az útkeresésben. Erre nem sok reményt látok, a különböző minisztériumok és hivatalok felügyelete alatt működő, a szükségesnél jóval nagyobbra duzzasztott infopolitikai apparátusok aligha lesznek képesek a megújulásra: továbbra is a parlamenti előterjesztések gyártásában lesznek érdekeltek, a megalkotott törvények végrehajthatóságának vizsgálatára és persze magára a végrehajtásra nincs motivációjuk és erőforrásuk.
A szerző informatikus
origo.hu
Magyar Péternek csak a pénz számít: 240 milliót tett zsebre néhány év alatt
