Polgárház és narancshéjillat

Tudták, hogy egy Fedotovja van Gyurcsánynak? A művészet kiskönyvtára sorozatból. Próbáltam nyomára bukkanni, ki lehet ez a Fedotov. Három évtizede foglalkozom irodalommal, de hát semmi az. Gyurcsány megint lefőzött. Hordtam ki a lexikonjaimat a nappaliba. A nagy Fedotovról sehol egy árva címszó. Angolul se. Egészen elkeseredtem. Ki lehet ez a rejtélyes ember? A tizenhét kötetes Világirodalmi lexikon egyáltalán nem ismer semmilyen Fedotovot. (Átszerkeszteni!)
Gyurcsány áll szemben Verebessel, kezében az apósától örökölt Fedotov-kötettel. Szemek, szemüvegek művileg bepárásodva.
Így kezdődött az interjú. A médianépszínmű. Zene nélküli posztmodern operett a regnáló miniszterelnökről.
Nézi a gyanútlan tévénéző a Gyurcsányék otthonát, az erődre emlékeztető magas terméskő falak közti hosszú följárót, a tágas nappalit az impozáns vitrinnel, benne csillogó ezüst- és porcelántárgyakkal, a süppedő szőnyeget, a csillárokat, az egész berendezést a pompa és gazdagság ezer rafinált bizonyítékával. Nézi, és eltűnődik. Vajon honnan vannak ezek a gyönyörű fotelok, szép ívű faragásaikkal? Kinek a lakásában voltak eredetileg? Hol nyugszik a régi tulaj? Békésen adta-e át lelkét az Úrnak?
Verebes, aki önként fejére tette a csörgősipkát, megszólal: „Az ember azt hinné, hogy ön egy palotában lakik.” Nézzük a palotát, hallgatjuk Verebest, aki nem átallja hozzátenni, hogy számos barátja hasonló körülmények között él.
Sokak elméjét megzavarják a nem mindennapi gazdagság kézzelfogható bizonyítékai. Nem tudom, kérték-e rá Verebest, hogy legyen szíves, bagatellizálja picinyt a Szemlőhegy utcai ház meghökkentő gazdagságát, vagy pedig magától vállalkozott a nemes feladatra. Mindenesetre nem ártana megkérdeznie egy becsüst, mire taksálja a faragott támlás fotelokat vagy a hatalmas ingaórát. Mondjon már egy szolid nyolcjegyű számot a berendezés értékére.
A nézőnek ugyanis, Verebessel ellentétben, az volt a határozott benyomása, hogy a felesége által „mélyszegénységből” kiemelkedettnek nevezett Gyurcsány Ferenc nem csak azt a „Művészet kiskönyvtára” Fedotov-könyvet örökölte meg az apóstól.
És még mindig nem tudjuk, ki volt ez a Fedotov. Állt a magyarok miniszterelnöke kezében egy igazi Fedotov-kötettel, és elsuttogott egy évszámot. Talán az támpont lehet. Mit is mondott? 1762-t? Az nem lehet. 1862-t? Nekem van egy sebészeti kézikönyvem az 1800-as évekből. Meg van egy Ady-kötetem, 1912-es kiadás, szép, szecessziós címlappal. De attól az évszámtól, amit Gyurcsány maga elé suttogott, meghűlt az ereimben a vér. Azt mondta: a könyvecske 1962-ből való. Mit mondhatnék erre? Elbújhatnak mellette a kumráni tekercsek. Egy 1962-es könyv! Tisztára történelem. Egy őspéldány. Hogyhogy nem a Nemzeti Múzeumban van ez a Fedotov-kötet?
Rámentem az internetre, juszt is megkeresem Fedotovot. Hosszas keresgélés után találtam egy udmurt költőt, akit Fedotovnak hívnak. Őt simogatta volna meg bőrbe kötve Gyurcsány?
Az udmurt költőkhöz is ért. Döbbenetes.
Karácsony alkalmából ellátogattunk tehát a televízió segítségével Proccékhoz. Mr. Procc a pápai proletárasszonnyal („anyámkatus”) behozatta a kávét. Anyámkatus ügyesen az asztalra helyezte a tálcát. Menye, Dobrev Klára elégedett tekintettel nyugtázta az idős asszony serénykedését. Amúgy, ő lévén a háziasszony, a kávé behozatala vagy a személyzet, vagy az ő dolga lett volna, ha mondjuk rendes polgári nevelésben részesül. Talán erre ő is rájött egy pillanatra, amikor behozta a süteményes tálcát, de aztán visszaült férje fényébe, és a továbbiakban megint csak a szegény pápai proletárasszonyt láttuk sétálni a nehéz tálcával, amelyen az üdítősdobozok voltak.
Így van ez azoknál, akik nem polgárok, csak polgárházban laknak.
Még ki sem hűlt a 168 Órában a szegény pápai asszonyról kanyarított giccsnovella, s már megint a szívünk szakad meg. Az egyszerű nép lánya elmondta, hogy bizony eleinte oltogatta a villanyt a fia meg a menye után, aztán abbahagyta. Mr. és Mrs. Procc összemosolyogtak, magyarán csöndben kiröhögték a mamát. Oltogasson. Mit számít. Jól jön nekik ez a kis oltogatás, sok idős MSZP-s szavazatát hozhatja a konyhára „anyámkatus” villanyoltogatása.
„Ahol most ülünk, ez egy meglehetősen hagyományos, klasszikus, a huszadik század elején épült polgárház” – mutatta be Mr. Procc önnön otthonába tévedt, a magyart már alig törő idegenvezetőként a saját lakását. Talán azt akarta sejtetni, hogy aki benne él, az polgár. (És huszadik századi. Apró Antalról, a ház néhai lakójáról, Kádár János elv- és harcostársáról, Gyurcsány feleségének nagyapjáról, aki szovjet tankokkal jött be ’56-ban miellenünk – úgyhogy minden joga megvolt arra, hogy valakinek a polgárházában éljen –, egy szó sem esett. Hogy, hogy nem, Dobrev Klára édesanyja, Piroska asszony sem lett meginvitálva, hogy saját házában családtagnak érezhesse magát. Tiszta ötvenes évek: csak a proletár anya szalonképes, a nagypolgári életvitelű, nómenklatúrás Apró Piroskát pedig rejtegetni kell.)
Verebesnek sikerült alulmúlnia magát. Nem kérdezett ő az anyóstársról, Apró Piroskáról semmit se. Másról érdeklődött. „Hol ült Blair?” – tette föl halálmegvető bátorsággal a legizgalmasabb újságírói kérdést Gyurcsánynak. „Ott” – mutatott a házigazda Klára asszony foteljére. „Fantasztikus” – rebegte Verebes egy tizenéves külvárosi lány megilletődöttségével. Fokozni ezt már nem lehetett. Verebes legföljebb még azt kérdezhette volna meg: „A saját fenekével ült Tony Blair abban a fotelban?” De onnan aztán hogyan tovább? A halálmegvető bátorságnak is megvannak a maga határai.
„Ahogyan az én ellenzékem beállít engem, az nagyon közel van ahhoz, hogy én egy hétpróbás gazember lennék” – hallottuk a lefegyverző kormányfői szavakat. Utoljára XIV. Lajos beszélt így egyes szám első személyben az ő ellenzékéről. (Eddig botorul azt hittük, hogy a parlamentben a kormánynak van ellenzéke.)
Verebes többször el akart ájulni attól a puritánságtól, amely a Szemlőhegy úton meglepte őt. Például kiderült, hogy Gyurcsány egyedül, szatyorral jár vásárolni a rózsadombi üzletbe. Mialatt ő ájuldozott, a nézőt eléggé megviselték a mesterkélt párbeszédek és a gyalázatosan rossz fogalmazású mondatok. Ebben a karácsonyi életképben minden kiagyalt volt és mesterkélt. Szegény gyerekek: az egyik jojózott (neki azt mondták, játsszon csöndben), a másik pedig a süppedő szőnyegen hasztalan kísérletezett a görkorcsolyázással (neki azt mondták, a házból nem mehetsz ki, és a görkorit nem veheted le, amíg kameráznak a bácsik), és néha megemelt egy nyilván karácsonyi ajándék focilabdát. Roppant életszerű volt.
Verebes ezalatt, a szakma szégyenére, fennhangon tűnődött azon, hogy „akik a szocializmusban a politikában vagy az apparátusban részt vettek, azoknak ki kellett esztergálni (sic!) egyfajta közlekedésmódot (sic!)”. Megpróbálom lefordítani magyarra: ez körülbelül azt jelentette, hogy „ebben a tetves országban csak azok tudnak jól kommunikálni, akik a Kádár-rendszerben közel voltak a tűzhöz”.
Egyfolytában verhetetlen megfogalmazásokkal és kétségbevonhatatlan állításokkal bombáztak minket. Klára asszony rögvest ki is esztergálta magából a következő mondatot: „én nagyon kedvesen köszönök mindenkinek az utcán, és ők is kedvesen köszönnek”, aztán még ezt is: „nekem is nagyon tetszik a Feri a tévén keresztül, amikor úgy beszél, mint mindenki más”. Később arról panaszkodott, hogy a csúnya sajtó bántotta a férjét, úgy állította be a mélyszegénység két élő tanúját, Ferit és Katust, „mintha a Katusnak nem lenne elég pénze a gázóra leolvasására” (sic!). Egy ember akkor beszél ennyire összevissza, ha csak szerepelni akar, mondandója viszont egy gramm sincs.
De nem csak Klára asszony remekelt, Ferinek is lenyűgöző elszólásai voltak. Kedvencem a következő: „ha megnézem magamat akkor, amikor szenvedélyesen beszélek a parlamentben.” Azt is megtudtuk a miniszterelnökség mibenlétéről szőtt hosszas fejtegetéséből, hogy „nem baj az, ha az ember nem bolondul bele ebbe, és pontosan érzi, hogy nem istenkirály”.
Nem elemezném most mélyebben, hogy vajon a jelek szerint ki bolondult bele abba, hogy ő miniszterelnök, aki, hála a technikának, felvételről utólag tízszer is megnézheti önmagát, amint szenvedélyesen beszél a parlamentben, de amúgy nem istenkirály.
Közeledett a búcsú pillanata, Verebes cihelődött. De még hátravolt egy miniszterelnöki, ám nem istenkirályi mondat a család közmondásos egyszerűségéről, melyet megmosolygás nélkül illett kibírni: „Teljesen normális családnak képzeljük magunkat” – mondta Gyurcsány. És érezhetően büszke volt erre a délibábos képzetre.
Láthattuk: az ideális pár mellett a felhőtlen gyermekkorukat élő csemeték jojóznak vagy görkoriznak a vitrin mellett a szőnyegen. A szegény pápai asszony arca, keze néha idegesen megrándult. „Mi az, hogy éhezek meg fázok! Ilyen baromságot” – mondta maga elé sallangtalanul. Megjegyzem, a kínos mesterkéltségek után ez a két mondat engem kifejezetten fölüdített.
Így zajlik az élet egy huszadik század elején épült polgárházban.
Mit mondhatok ezek után az Orbán családról? Egy csomó gyerek, egymás hegyén-hátán. Leültek a lépcsőkre, szorosan, hogy egy képben elférjenek a szüleikkel együtt. Jól elvoltak. Több szólamban, komoly muzikalitással előadták mindennapi életüket. Az asztalon tészta készül, tojással kenegetik be a tetejét. Flóra bámulja a tüzet a cserépkályhában. Róza csacsog, leveszi a lábáról a riportert, észrevétlenül és magától értődően átveszi a főszerepet. A nagyobbacska Sára mosolyogva pontosít inkább a külön megszólalások helyett, Gáspár hallgat, kamaszarcán már átdereng annak a valamikori fiatalembernek az arca, aki a Hősök terén beszélt. Apjával vált néhány szót a háttérben – férfi a férfival –, nem tudjuk, miről.
Orbán Viktor most éppen az edzőcipőjéről magyaráz, hogy ha új, akkor meg kell áztatni forró vízben. A riporter, Lakat T. Károly elemében van, focizásról megy a szó, mintha ott se lennénk. Ezért vagyunk ott, velük. A gyerekek közt, akik élik a maguk életét. Érezni véljük a süteményszagot, a családfő megkóstolja a nyers tésztát, beküld a szobába egy „ejnyé”-t, ha már nagy a ricsaj. Régi karácsonyok emlékét eleveníti föl, olajkályha lapján szárított narancshéj illata hozza vissza a gyerekkorát.
Gyerekeikről a szülők úgy beszélnek, mint teljesen önálló és különböző karakterekről. Mindegyik más, mindegyik másképpen kezelendő. Egy-egy pillanatban olyan bensőségességnek vagyunk tanúi, melyhez, hogy meglássuk, szinte nincs is jogunk. Aztán szó esik még a napi tizennégy pár zokniról, ami a mosásba kerül. Mert hogy mindenki sportol, és az egy pluszpár zokni fejenként.
„Ki a szigorúbb?” – kérdezi Lakat T. Károly. „Én!” „De én!” – adják egymásnak a szót a gyerekek, viccet gyártva maguknak, házi használatra, ahogyan talán máskor is. Nevetgélnek, a családfő szigort tettetve – mégiscsak itt a tévé – közbeszól: „De hát kettőnk közül!” Ja, hát akkor anya a szigorúbb. A „szigorú anya” elnézően mosolyog, szemüvegét igazítja. Bújnak hozzá a legkisebbek, Róza meg Flóra.
Később egy mulatságos méretű íróasztalt látunk, amely virágtartónak is kicsiny lenne. De az a kockás inges férfi, aki nevetve emeli föl róla az egyik paksamétát (címe: Győzelmi terv), már a munkáról beszél, ami még előtte van. Tavaszig még lesz idő elvégezni.
A nagycsoportos Róza nemrég megkérdezte a mamájától: „Te tudtad, hogy apa miniszterelnök volt?” „Róza, én tudtam” – volt a válasz…
Egy valódi, egy igazi családot láttunk. Egy színes, élettel teli otthont. A néző nem nézte, mi mennyibe kerülhetett. Eszébe sem jutott. Egy miniszterelnököt láttunk civilben, a családja körében. Egy valódi miniszterelnököt és egy valódi családot. Az az ember abban a kockás ingében talán soha meg se nézte magát, milyen az, amikor ő szenvedélyesen beszél a parlamentben. Miért nézte volna meg? Ő nem primadonna.
Ez a házaspár nem célozgatott sandán a politikai riválisra, nem tettek kígyó-megjegyzéseket, se együtt, se külön. Mással voltak elfoglalva. Mindenki tudta a dolgát.
Az ilyesmi nem szokott egy országnak sem a kárára válni.

A szerző irodalomtörténész, szerkesztő