A gázvita és ami mögötte van

Ha egy mondatban kívánjuk összefoglalni az orosz–ukrán gázvita tanulságait, akkor elmondható: az elmúlt napokban Moszkva immár mindenki számára érthetően jelezte a FÁK országaiban meglévő hatalmi igényeit. Az önbizalmában megnövekedett Oroszország már nem kíván mindent megengedni a Nyugatnak. A kilencvenes éveket Moszkva a kiszolgáltatottság korszakaként élte meg, amikor a mindig is ambivalens érzelmekkel figyelt Nyugat – előbb a NATO, majd az EU – nemcsak az egykori szovjet hatalmi övezet országaira, hanem a Szovjetunió területére is kiterjesztette hatalmát. Ekkor a súlyos gazdasági és pénzügyi problémákkal küzdő Moszkva néhány hangos, de inkább szánakozást, mint félelmet kiváltó nyilatkozaton túl nem volt képes befolyásának folyamatos olvadását megakadályozni. Azóta – részben a magas energiaáraknak köszönhetően – újra megtelt az államkassza, így a moszkvai vezetés immár érzékelhetően öntudatosabban utasítja vissza a maradék hatalmi szférájának megrendítésére tett nyugati kísérleteket. Moszkva ekként értékelte a vereségével zárult kijevi narancsos forradalmat, a grúziai változásokat, valamint az egyik utolsó európai szövetségesének megmaradt fehérorosz diktátor, Alekszander Lukasenko megbuktatására tett egyre intenzívebbé váló kísérleteket.
Válaszul döntően a közép-ázsiai amerikai befolyás ellensúlyozására aktivizálták a Sanghaji Együttműködési Szervezetet, egy orosz és kínai vezetés alatt álló politikai és katonai erőközpontot. Az orosz félelmeket alátámasztani látszik a Washington közvetett támogatását élvező Demokratikus Választás Közössége nevű regionális szövetség, mely a nyugati orientációjú posztszovjet államokat foglalja magába. Ezzel a szervezettel kívánják a Moszkva által dominált FÁK csoportját véglegesen meggyengíteni, és az oroszok által biztosra vett harmadik NATO-bővítési fordulót előkészíteni. A szervezet egyik meghatározó célja, hogy Moszkva befolyását csökkentve Oroszországot megkerülő, alternatív energiaszállítási rendszert hozzon létre. (Nem véletlen, hogy a gázimportjukat száz százalékban Oroszországból fedező, ezzel Moszkvától függő balti államok a kezdeményezés lelkes hívei.)
Az orosz válasz az ukrán függetlenedés megtorlására nem lehetett más, mint az egyetlen hatékony moszkvai fegyver bevetése, a gázcsapok elzárása. (Ha túlzottan merész következtetés is lenne az igen bonyolult Hodorkovszkij-ügyet a mostani gázháború előjátékának tekinteni, az azonban bizonyosra vehető, hogy a történtekből Moszkva levonta a következtetést: komoly nyugati reakciókkal aligha kell számolnia.) Ráadásul az unió amúgy sem túlzott beavatkozási kedvét tovább csökkentette, hogy a WTO-tárgyalásokon éppen Brüsszel követelte Moszkvától, hogy energiahordozó-exportjában a FÁK államain belül is térjen át a világpiaci árakra. Nem tekinthető az sem véletlennek, hogy az Oroszország legfontosabb nyugat-európai partnerének számító Németország kancellárjának a – Moszkvával különösen szívélyes kapcsolatokat ápoló Gerhard Schrödernek – távozása előtt megállapodott egy a két országot közvetlenül összekapcsoló balti-tengeri vezeték felépítéséről. (Ma a német gázfogyasztás 35 százaléka érkezik Oroszországból. Ezentúl jelentős, 55 százalékos még az orosz részesedés az osztrák gázimportból. Így érthető, ha az orosz–ukrán gázvitában közvetítő kereskedő cégként bekapcsolt RoszUkrEnergót felerészben az osztrák Raiffeisen Bank birtokolja.) S az sem véletlen, hogy e lépés ellen a két legfontosabb tranzitállam – Lengyelország és Ukrajna – protestált a leghangosabban.
Másrészt az is vitathatatlan volt, hogy a Szovjetunió szétesése óta nem sikerült hosszú távú megoldást találni a kiegyenlítetlen ukrán gázszámlák, valamint a tranzitdíjak problémájára. A nyugatra futó három tranzit gázvezeték illegális megcsapolása nemcsak számos ukrán oligarcha vagyonát alapozta meg, de több kelet-közép-európai üzletember dollármillióit is gyarapította. S most, hogy már Moszkva úgy érezte, nem kell tekintettel lennie a szövetségesének számító Kijev érzékenységére, elérkezettnek látta az időt, hogy a két állam kapcsolatát pénzügyi értelemben is új alapokra helyezze. Mondván, ha annyira a NATO-ba, az EU-ba vágytok, akkor fizessétek meg ennek az árát a 230 dolláros gázárban.
Ha lettek volna még valakinek kétségei a gázháború politikai töltetével kapcsolatban, akkor ezeket eloszlatták a minszki diktátor, az idén újraválasztásáért ismét ringbe szálló Lukasenko szavai. Aki keresetlenül kimondta, miközben Minszk jövőre is csak 47 dollárt fizet 1000 köbméter földgázért, addig az orosz áremelési követelés Ukrajna amerikai orientációja okán, valamint a kijevi politikusok Moszkvával szembeni barátságtalan lépései miatt történt.
Számos nyugati elemző arra is felhívja a figyelmet, hogy a gázárvita csak részben volt orosz–ukrán összecsapás, a történetben legalább ilyen fontos szerepet játszott a közelgő választások miatti ukrajnai összecsapás is. Hiszen a narancsos forradalomban megbuktatott Kucsma-rezsim édesgyermekének számító RoszUkrEnergo közvetítőként történt bekapcsolása a 2004-ben vesztes Janukovics pártjának, valamint a mögöttük álló oligarchák pozíciónyerését jelenti. Ráadásul RoszUkrEnergo 50 százalékos tulajdonlásán keresztül a Kreml bármikor kierőszakolhatja a megállapodás további megváltoztatását, ha a március 26-ra kiírt választásokat követően megalakuló új ukrán kormánnyal elégedetlen lesz.
Az EU tehetetlenségét nyilvánvalóvá tevő orosz–ukrán gázvita lezárását követően a brüsszeli folyosókon a leggyakrabban az volt hallható, hogy ez egy olyan lecke, melyből az uniónak tanulnia kell. Annál is inkább, mert a baltiak, a finnek és a szlovákok száz- százalékos függőségén túl az orosz gázexport meghatározó jelentőséggel bír 80 százalékával Görögország, 73-mal Csehország, 72-vel Magyarország ellátásában. Ezentúl 50 százalékot meghaladó az orosz részesedés Ausztria, Lengyelország és Szlovénia gázfelhasználásában is. A Gazprom eljárása ékesen bizonyította annak a tételnek a téves mivoltát, miszerint az energiahordozókat exportáló államok elemi érdeke kivitelük és az ellátási biztonság fenntartása. Ezért erre az importőr államoknak, így az EU tagjainak sem kell túlzott figyelmet fordítaniuk. Új és immáron fizetőképes vásárlók megjelenése (Kína és India) azonban azt jelenti, hogy az eddigi kínálati piac egyre inkább keresletivé válik, ahol a fogyasztóknak kell törniük magukat az exportőr államok kegyeiért.
Kérdéses, hogy a közös politikákra egyre kevesebb forrást szánó unió valóban kész lesz-e tanulni ebből a leckéből, és az eddig csak szóban hangoztatott energiapolitikai függetlenségéért valódi erőfeszítéseket tenni. Hiszen a Föld legfontosabb szénhidrogénmezői instabilitásukról ismert régiókban helyezkednek el (Közép-Ázsia, Perzsa-öböl, Indonézia), így az északi-tengeri készletek kimerülésével az energiafelhasználás hatékonyságának növelésén túl Európa másként nem csökkentheti függőségét.

A szerző történész