A válság szót oly sokan használják okkal, ok nélkül, hogy napjainkban senki sem ijed meg túlságosan, ha bejelentik: az élet valamely területén válság van. Elvégre válságban van a költségvetés, a gazdaság, a kultúra, a közélet, a demokrácia, a tudomány, a család, a vallás, jóformán minden. Ehhez idővel hozzáedződik az ember, s ha a valóság még érzékletesebb leírására törekszünk, akkor talán erőteljesebb kifejezéseket kell használnunk, amelyek hatni képesek ránk. Talán a katasztrófa, összeomlás, pusztulás szavak alkalmasabbak mindennapjaink leírására? Vagy azoknak lenne igazuk, akik szerint mindez játék a szavakkal, illetve az óriási mennyiségű információáradat vezet a szavak inflációjához, s a valóság nem is olyan sötét, mint amilyennek tűnik? Jómagam a jeles történésszel, John Lukáccsal értek egyet, aki szerint korfordulóhoz értünk: az újkor az, ami a haláltusáját vívja, s már talán benne is vagyunk egy másik korszakban. Az újkor intézményei, szokásai, erkölcsei pedig megállíthatatlanul elenyésznek, illetve átalakulnak.
Bárhogy is legyen, ami az oktatást illeti, a válság jelei mégiscsak szembeszökők. Az iskolák helye, szerepe, működése radikális átalakuláson megy keresztül. A haladás irányát alig-alig látni, egyelőre csupán a bomlás folyamatait lehet érzékelni. Azt viszont erőteljesen.
A régi poroszos fegyelem a tanórákon és általában az iskolákban immár fenntarthatatlan. A tanárok, akár beismerik, akár nem, általában vért izzadnak, hogy valamiféle rendet teremtsenek a diákok között. A nemzet napszámosainak tekintélye, társadalmi presztízse hanyatlik; ennek jó részben persze a megalázóan alacsony fizetés az oka, de az is, hogy a szülők sok esetben joggal kifogásolják egyes pedagógusok szakmai és nevelési hibáit. A tananyag meghatározása körül is teljes a zűrzavar: senki sem tudja pontosan, mit is kellene tanítani. Egyesek szerint a diákokat az életre kell felkészíteni, ezért a világban hasznosítható, gyakorlati ismeretekkel szeretnék a gyerekeket felvértezni. Mások viszont a humán tudományok elsődlegességére esküsznek. Vita folyik arról is, mennyi tényanyagot tanítsanak az iskolákban, illetve hogy inkább a lexikális ismeretekre, vagy az összefüggések, a készségek fejlesztésére helyezzék-e a hangsúlyt. Az egymást követő oktatási kormányzatok ez utóbbi mellett teszik le a garast, ám, mint gyakorló pedagógus jelentem, eddig teljesen eredménytelen a magolás ellen indított harc. A pedagógusok többsége még mindig iszonyatos adathalmazt akar a gyerekek fejébe tömni.
Azt sem igen tudja senki, kell-e nevelni a gyerekeket, vagy csak oktatni kell őket. Ha a nevelés is az iskola feladata, akkor melyek lennének azok az értékek, amelyeket az ifjúság lelkébe el kellene ültetni? Teljesen akadémikus kérdés, mert erről halvány fogalma sincs senkinek. Hasonlóképp jó lenne tudni, mire gondolnak a politikusok akkor, amikor az élethosszig tartó tanulásról beszélnek? Hogyan fogják az emberek a százezrekbe, sőt milliókba kerülő új szakképesítést, netán új diplomát megszerezni? Jó lenne továbbá végre egyszer eldönteni azt is, hogy a tömegoktatás vagy az elitoktatás irányába haladunk. Persze meglehet, ezt a kérdést a pénz brutálisan megválaszolta: vannak ugyanis a jól felszerelt magániskolák, és kiemelten kezelnek néhány nagy hírű, tekintélyes tanintézményt. A „plebs” gyermekeit azonban betuszkolják a lepusztult önkormányzati iskolákba, ahol a túlhajszolt, fáradt, tanácstalan pedagógusok őrizetére bízzák őket. Valami majd csak lesz velük. Érdemes lenne azért „az oktatás stratégiai ágazat” című bohózat előadóit egyszer már végre tetemre hívni.
Mindenesetre eldöntendő kérdés, hogy érvényes-e még Széchenyi tétele, miszerint kiművelt emberfők teszik egy nemzet nagyságát. A hatalom mai birtokosai talán úgy gondolják, a fogyasztói társadalom működéséhez nincsen szükség sok művelt emberre, s ezért építik le az oktatást. Hiszen a tanulatlan ember könnyebben konzumidiótává idomítható. Ha így van, akkor miért akarják visszaadni az érettségi tekintélyét, s miért akarnak minden fiatalnak érettségit a kezébe adni? Vagy ez is csak színjáték? Egyébként is jó lenne észrevenni, hogy az érettségizettek számát növelni és a matúra színvonalát emelni egyszerre nem lehet. A két törekvés ugyanis ellentétes egymással, hiszen minél több érettségi bizonyítvány van forgalomban, annak az értéke egyre kisebb. (Manapság körülbelül 140 ezer forintot ér a „szabadpiacon”, ennyiért lehet gond nélkül megvenni.) Az oktatás irányítói ilyen alapvető összefüggéseket miért nem értenek meg? Tényleg szüksége van mondjuk egy tűzoltónak vagy egy pénztárosnak érettségi bizonyítványra?
A kérdések, megoldatlan problémák még hosszan sorolhatók. A különböző pedagógiai intézeteknek, a minisztériumnak, az oktatási bürokráciának pedig az lenne a dolga, hogy a válaszokat megtalálja. Erre azonban esély sincs. A múlt évi érettségi csődje megmutatta, mennyire szétesett és hozzá nem értő az oktatást irányító hivatalszervezet. Feltehetően ott sem a megfelelő emberek ülnek a megfelelő helyen; ráadásul aki egyszer a tanári pályáról szerencsésen elmenekült, és egy köztisztviselői poszton landol a minisztériumban vagy valamelyik pedagógiai szakszolgáltatónál, azt a székéből kirobbantani többé nem lehet.
Ugyanakkor ez a bürokrácia, hogy fontosságát bizonygassa, sajnos működik, s egyre csak termeli a képtelen és értelmetlen rendeleteket. Mostanában éppen a diákok és tanárok számára kiutalt személyi szám borzolja a kedélyeket, és fokozza az iskolák életében a zűrzavart. (Ez a személyi számos rendszer teljesen áttekinthetetlen, működtetése drága, a visszaéléseket pedig nem szűri ki. De a számítógépes program és a plasztiklapocskák legyártása bizonnyal jó kis hasznot hajtott valakiknek.) S hogy a káosz teljes legyen, az ellenőrizetlen magántőke egyre nagyobb szerephez jut az oktatás világában. Nemcsak magániskolák nyílnak, de például a pedagógus-továbbképzéseket is magáncégek bonyolítják – elképesztően alacsony színvonalon. Sőt, ma már tanterveket is írnak, s a rokoni és baráti kht.-k, kft.-k megvetették a lábukat a pedagógiai szolgáltatások zavaros világában is.
A kép, amely az oktatás világáról felvázolható, roppant lehangoló. Természetesen az iskolarendszer sem működhet megfelelően, ha a társadalom is súlyos bajokkal küzd. Társadalom és iskola ezer szállal kötődik egymáshoz; itt most csupán a legfontosabbra utalnék: arra a katasztrofális hatásra, amit a média fejt ki az ifjúságra. Egyfelől ebben a média vezérelte világban teljességgel reménytelen olvasásra nevelni a fiatalokat. Hogyan tudna Jókai megküzdeni Győzikével? Ehhez képest az új magyar érettségin a diákoknak szövegértési feladatokat adnak. Azonban nagyon gyermeteg szövegeket kell majd a tanulók elé tenni, hogy ne legyen tömeges bukás az érettségin. Másfelől a média félelmetes erkölcsromboló tevékenységének árnyékában reménytelen mindenfajta iskolai nevelés. A régebbi korokban a gyerek ugyanazt hallotta a szüleitől, a paptól, a tanítótól; ma ellenben mást mondanak a tévében, és mást mondanak a szerencsétlen tanárok az iskolában. De a média mennyivel látványosabban, tetszetősebben és hangosabban mondja a maga veszedelmes őrültségeit! Jómagam már régóta csodálkozom, miért is nem tüntetnek a pedagógusok a kereskedelmi televíziók székháza előtt. Mert amit egy jó tanár épít (éhbérért) a gyermek lelkében délelőtt, azt a média estére lerombolja (milliókért). Mit szólna mondjuk egy építész, ha nagy gonddal megalkotott tervrajzait minden reggel széttépve találná? Nem kellene vajon egyetértésre jutni a társadalomnak, beleértve az elszabadult sajtót is, a gyermekek nevelésének ügyében?
Pillanatnyilag úgy tűnik, a néhány kiemelt magas színvonalú elitiskola mellett olyan tanintézmények fognak a jövőben működni, amelyek fő funkciója a gyermekmegőrzés lesz. Elvégre a fiatalok mégsem csatangolhatnak az utcán. Nagy iskolai központok létesülnek majd, ahol a gyerekek eltöltik napjukat valahogyan. Sportolnak, számítógépeznek (feltéve persze, ha lesz elegendő tornaterem és számítógép), s azért valamit biztosan tanulnak is. És talán a tanárok sem kapnak idegbajt. Hiába, egy új kor küszöbén állunk.
A szerző tanár
origo.hu
Magyar Péternek csak a pénz számít: 240 milliót tett zsebre néhány év alatt
