A média-közszolgálatiság európai példái

Genf a nemzetközi szervezetek városa, gondosan tervezett negyedeiben hemzsegnek az európai intézmények irodái. Beton-üveg székházak meredeznek a főútvonalak mentén, homlokzatukon nagy nevekkel: ENSZ, vöröskereszt és mások. A város határában, szabványos parkban helyezkedik el az EBU, a European Broadcasting Union, az európai közszolgálati rádiók és televíziók szövetségének épületegyüttese. A szervezetet a nagyközönség Eurovisionként ismeri. Évi táncdalversenye folyamatos siker, erre büszkék is, de a valóságban egy nagy múltú, gigantikus média-összefogásról van szó, amelynek teljes jogú tagjai a magyar közszolgálati intézmények (a Duna TV kivételével).
A Magyar Televízió vezetése és az MTV-t felügyelő kuratórium elnöksége decemberben tett látogatást az európai médiaszervezetben. A küldöttséget a legmagasabb szinten fogadták, csúcsmenedzserek tartottak beszámolókat.
Röviden a következő derült ki: a Magyar Televízió nem vesz részt a közös alkotómunkában. Néhány kivételtől eltekintve egyszerűen nincs kapcsolata a hazai tévének az EBU-val a műsorkészítésben, a koprodukciókban, a programcserékben és a technikai együttműködésben. Kimaradunk az innovációból, a médiakonvergencia kihívásaira válaszokat kereső kutatásokból. Minden közös európai műsorfolyamról csak a híradásokban hallunk, sem kezdeményezői, sem résztvevői nem vagyunk a közös műveltségre épülő, a kontinentális kultúrkincset feldolgozó, intelligens szériáknak.
Miről is maradunk le? Nézzünk néhány példát, egy vastag dossziéból idézek: a már említett dalfesztiválra évek óta nem küldünk magyar énekest, a 2006-os athéni versenyre sem. A méltán híres rajzfilmstúdióink nem kapcsolódnak be az animációs együttműködésbe, csak néhány cím ízelítőül: Klumpies a kisgyerekeknek, Pitt and Kantrop a nagyobbaknak, Tom az ifjúságnak. A történelem természetesen nagy hangsúlyt kap, egymást követik a grandiózus tévéfilm-feldolgozások: elkészült a Mária Terézia életét látványosan bemutató sorozat, a felvételeket Bécsben, Prágában, Frankfurtban és Pozsonyban forgatták. Már bemutatták a Vöröskereszt alapítójának, Henry Dunant-nak életfilmjét, s áldoztak egy kétrészes mozit az orosz származású genfi hölgynek, Isabelle-nek, aki a múlt század elején környezetvédőnek állt, és az algériai sivatag természeti és humán értékeit igyekezett felmérni és ismertté tenni. Külön kell szólni a dokumentumfilmekről. Négyszer hatvan percben forgatták az Európai férfi nyomában című sorozatot, melynek bevezetője szerint a szerzők a „teremtés koronáját” mint veszélyeztetett fajtát mutatják be. Az egyes epizódok címe: A férfi szerelme, A férfi mint apa, A magányos férfi, A férfibűnök. Tabu címmel hatdarabos kollekció mutatja be a különcnek tűnő, speciális európai szokásokat. Háromszor negyvenöt perc számol be az agykutatás modern műhelyeiről.
A legfájóbb talán, hogy az élő körkapcsolásos műsorokból is hiányzunk. Nagy esemény lesz például ebben az esztendőben a Mozart-év. A komponista születésének kétszázötvenedik évfordulóján 24 órás élő Mozart-műsorfolyamot szerveznek, a 2000-es jubileumi Bach-programhoz hasonlóan. Ide kapcsolódik a fiatal muzsikusok versenye, amit most Bécsben rendeznek a Mozart-év részeként. Először szervezik meg a fiatal táncosok vetélkedőjét a nagy európai operaházak vezetőinek bevonásával.
Az ókori világ hét csodájának parafrázisaként a mai világ hét tüneményét mutatják be az angol televíziósok a közreműködő országok művészeivel, tudósaival közösen. A City Folk az európai nagyvárosok betelepülőinek, menekültjeinek szubkultúráját térképezi fel, szembenézve a megapoliszok demográfiai realitásával. Ez a néhány, éppen csak példaként említett és a teljes kínálatot messze nem tartalmazó műsorcím is jól mutatja, hogy az európai közszolgálati médiumok szövetsége képes alternatívákat állítani a nemzeti televíziók vezetői elé. Koncepcióban, felfogásban, ötletgazdagságban egyaránt. Az itthon folyó közszolgálati televíziózás körüli vitákban érdemes lenne megfontolni: talán többet segítene a közmédiumok funkciójának megfogalmazásában és kiformálásában a nemzetközi szervezetekben való aktív magyar részvétel, az alkotó együttműködés más televíziókkal. Úgy vélem, drágán megrendelt tanulmányok (éppen százhúszmillióért készít valamely kollektíva egy sokadik médiatörvény-tervezetet az ORTT megbízásából) helyett a nemzetközi együttműködést kellene szorgalmazni, különösen akkor, ha megvannak hozzá a kimunkált keretek, a jogi és szervezeti feltételek.
A kérdés csak az: alkalmas lehet-e, képesnek mutatkozik-e a Magyar Televízió mai vezetése a nemzetközi tendenciák és kulturális koprodukciók kihívásainak megfelelni? Találkozhatunk-e rövidesen az európai közös műsorfolyamokkal a hazai nemzeti televízió csatornáin?

A szerző informatikus