Adósságcsapda és államcsőd

A diagnózis még jó is lehet, de a beteg belepusztulhat a javasolt terápiába. Röviden így lehetne öszszefoglalni a Bokros Lajos által megfogalmazott neoliberális reformok várható következményeit. Nemzetközi fórumok figyelmeztetései, mértékadó ügynökségek romló minősítése érte az országot a költségvetés aggasztó hiánya miatt. Ezért kérte meg a Magyar Nemzet újságírója Bokros Lajost, a Horn-kormány egykori pénzügyminiszterét, hogy fejtse ki véleményét az államháztartás reformjának szükségességéről (2005. november 14.). Az interjú fő erénye a szókimondás, mert az egykori miniszter legalább nem beszél dübörgő gazdaságról, amit nálunk legfeljebb az itt megtelepedett multinacionális vállalatok hoznak létre, köszönhetően a hazai alacsony bérszínvonalnak és az adózási könnyítéseknek. Ebből ugyan az államháztartásnak vajmi kevés haszna van, viszont a regnáló politikusoknak ez jó alkalmat ad a dicsekvésre. Az egésztől az embernek a kisegér jut az eszébe, amikor együtt kel át a hídon a nagy elefánttal, és büszkén mondja neki: hallod, hogy dübörgünk?
Bokros diagnózisával aligha lehet vitatkozni, amikor kijelenti: „…komoly és átfogó szerkezeti reformokra van szükség. Magyarország nem bírja el, hogy 3-4 százalékos növekedés mellett évi 6-7 százalékos legyen a hiány.” A megoldást az államháztartás hiányának látványos csökkentésében és az állam újraelosztó tevékenységének radikális leszorításában látja. Ezek az elképzelések is helyesek lehetnek, de hiányzik két fontos tényező számbavétele. A kiadási oldalon növekvő mértékben hordozzuk az óriásira duzzadt adósságszolgálat terheit, melynek eredete a rendszerváltást kikényszerítő adósságcsapda volt. Másrészről a térdre kényszerített, egymással versenyben álló volt szocialista gazdaságok a működő tőke megnyeréséért folytatott harcban olyan egyenlőtlen feltételek mellett fogadták be a multinacionális tőkét, hogy annak profittermelő képességét nem terhelik a munkaerő újra-előállítási költségei, magyarán szólva: a multiknak az adókönnyítések miatt csak minimális mértékben kell hozzájárulni a szükséges egészségügyi és oktatási költségekhez, ami ily módon az állam és önkormányzatok terhe marad.
Lássuk akkor a Bokros által javasolt terápiát! Bokros ódzkodik a lefaragás szótól, mert nem tartja helyesnek az oktatási és gyógyítási kiadások lefaragását, csak átcsoportosításról beszél: a költségvetés kevesebbet, az állampolgárok többet áldozzanak ezekre a célokra! Ez megoldható lenne, ha az állami elvonások csökkentése a szükséges mértékben növelné az állampolgárok jövedelmét. Ilyen mértékű adócsökkentés viszont nem képzelhető el, mert jelenleg az ország adósságszolgálati terhei a személyi jövedelemadó egészét elemésztik. Az áfa további csökkentése sem realitás a jelentős deficit miatt. Végeredményben tehát jelentősen növekednének a lakosság terhei.
Bokros a társadalmi igazságosságot is emlegeti reformelképzeléseivel kapcsolatban, mert az állampolgárok a gyógyításra, a felsőoktatásra fordított kiadásaik fejében nagyobb választási szabadságot kapnának, és javulna a közszolgáltatás színvonala. A jelenleg alulfizetett orvosok esélyeit úgy látja, hogy a jó orvos akár tízszer többet is kereshet majd, a rosszak pedig munkanélküliek lesznek. Ki határozza meg azonban, hogy ki a jó és a rossz orvos? A liberális modellben nyilván a piac. Azok a kórházak, azok az orvosok, akik a fizetőképes elit gyógyításával foglalkoznak, lehetőséget kapnának a fejlesztésre, és luxusellátásban részesíthetnék pácienseiket, de mi lesz azokkal a rendelőkkel, orvosokkal, akik a szegényebb vidékeken működnek, és ott próbálják legjobb tehetségük szerint ellátni a betegeket? A Központi Statisztikai Hivatal által frissen elkészített statisztikai felmérés szerint óriásira nőtt a leszakadás az ország gazdagabb és szegényebb települései között. Az átlagos jövedelem egyes jól menő Pest környéki településen hatvanszor nagyobb, mint a legszegényebb szabolcsi vagy baranyai falvakban; a munkanélküliségi mutatókban a szakadék még nagyobb: az arány már elérheti a százat is. Nem nehéz előre látni, hogy a leszakadó régióban dolgozó orvosok lesznek a rosszak, akik majd gyarapítják a munkanélküliek táborát, vagy ha tudnak, elmenekülnek a prosperáló városokba. De mi lesz a szegény települések betegellátásával? Ez a kérdés már kívül esik a nagy ívű reformelképzeléseken.
Hasonló lenne a helyzet az oktatás területén is, ha a minőségi képzés csak a tehetősek kiváltsága lenne, míg a szegény rétegek nem juthatnának be a fizetős oktatási intézményekbe. Ez lezárná az utat a szegény települések fiataljai előtt, és biztosítaná, hogy az elit önmagát termelje újjá. Gondolt azonban Bokros azokra is, akik nem rendelkeznek majd piacképes szaktudással: nekik ajánlja az önkormányzatok által szervezett közmunkákat.
Bokrosnak radikális elképzelése van a nyugdíjreformról is, hogy ne politikai populizmus, parlamenti szócsaták döntsenek az emelés mértékéről. Legyen mindenkinek egyéni számlája! Akinek állandó, jó jövedelme van, megtakarításaival hizlalhatja egyéni számláját, és biztosíthatja jólétét a nyugdíjas korban is, a többiek, a mostani és jövőbeni kisnyugdíjasok, meg vessenek magukra, miért nem takarékoskodtak jobban. Ezt kívánja a társadalmi igazságosság is.
Az interjú nem érinthette a repülőtéri privatizáció kérdését, mert az csak később lett a politikai ütközetek színtere, de Bokros véleménye nem lehet kétséges, hiszen csomagjának egyik fontos követelménye volt, hogy a privatizációs bevételeket csak az államadósság törlesztésére szabad fordítani. A törlesztésre költött milliárdok azonban csak átmenetileg enyhítik a költségvetés helyzetét. Az állami költségvetés olyan, mint a lyukas hordó, hiába töltik fel bevételekkel, mert a tátongó lyukakon minden elfolyik. A legnagyobb lyuk az adósságszolgálati teher, ehhez járul az előnytelen gazdasági szerkezet miatt kialakuló jelentős külkereskedelmi deficit. Először a lyukakat kellene betömni, mozgósítani a társadalmi erőtartalékokat a gazdasági szerkezetváltásra, aminek nélkülözhetetlen eleme a jobb szakképzés, az egészségesebb társadalom. Eladhatjuk hazánk összes gyárát, összes erőművét, az utolsó darab földet is, ha a forrásokat csak az adósság törlesztésére fordítjuk a gazdaság versenyképességének javítása és a hazai tőke felvirágoztatása helyett, akkor az adósság csapdájából sohasem fogunk kijutni. Végül csak egy lehetőség marad: vállalni a krízist, a nagy megrázkódtatást a bejelentett államcsőd miatt. Vagy hagyni, amíg a csőd fokozatosan maga alá temeti a nemzetgazdaságot.

A szerző egyetemi tanár