Az Európai Unió kétarcúsága

A neoliberális dogma szerint a világgazdaság tágulásával kifejlődött globalizmus az emberiséget új kihívások elé állítja, amelyekre csak az összefogás adhat választ: a népességrobbanás, a világélelmezési válság, a nyomor, a terrorizmus stb. csak közösen, regionális és nemzetközi erőkkel kezelhető. A drámai változás úgymond, illúzióvá teszi a nemzetállamot. Nem csak alkalmatlansága miatt (önmaga erőtlen és súlytalan a feladatokhoz), de főleg azért, mert intézményi léte és elavult funkciói gátolják az egységes nemzetközi cselekvést. Miért idézzük ezt a köztudatba sulykolt, hamis tételt, ha annak már leleplezése is jórészt közhelyszerű? Több oldalról bizonyított, hogy a fenti globális folyamat mozgatója a nemzetek fölé nőtt tőkeerő, amely uralmát nem korlátozza a gazdaságra, hanem azt a politikai állam birtoklásával terjeszti ki az egész társadalomra. A valóság feltárása a nemzetállam mai megmérettetésénél sem tekinthet el a torzító tükrözés – a hamis ideológia – és az intézményi lét egymást tagadásától. Mi a helyzet e téren az Európai Unióban?
Az önálló államiság klasszikus (vesztfáliai) fogalma három együttes ismérvet ötvöz: a saját terület, a népesség és a főhatalom létét. Az utóbbi az EU egyik tagállamát sem jellemzi, hiszen azt az unióra mint szövetséges államra ruházták át. Ugyanez van a szuverenitás másik döntő eleménél, az államterület feletti önrendelkezésnél is? Távolról sem. Bár meghökkentő, de az EU 25 tagállama – a közösségi jog által szentesített – kétféle, merőben ellentétes tartalmú államjogi státusba tartozik: sarkítva a szuverének, másrészt az önrendelkezéstől megfosztottak közé.
Az egyik csoport – a régi tizenötök és Málta – megőrizte államterületi integritását az unióval szemben úgy, hogy tulajdonviszonyaiból kizárta a közösségi beavatkozást, jogilag az EU joghatóságát. (Lásd a Római Szerződés – RSZ – 295. cikkét: a szerződés (RSZ) nem érinti a tagállamokban fennálló tulajdoni rendet.) A másik tömb az új belépőkből áll, akiknél viszont az EU kizárta önrendelkezésüket a saját államukat alkotó területre (földre). Magyarország is ide tartozik. Csatlakozása egyik feltétele lett, hogy – rövid átmeneti idő után – lemondjon a saját területét alkotó földről való önrendelkezéséről.
Alkotmányosan e lemondást az uniós jog két intézménye szavatolja. Egyik az elsőbbségi doktrína: a közösségi jog a tagállami jog felett áll, azt a tagállam feltétlenül köteles végrehajtani, érvényét nem vitathatja, értelmezésére is csak az Európai Bíróság jogosult. Másik az uniós jognak az új tagállam földterületére irányadó szabálya. Ez a kiterjesztő jogértelmezésből ered: jogilag a (bármely rendeltetésű) föld tőkének minősül, így tulajdona és használata osztja annak jogi sorsát. Mivel az EU legfőbb vívmánya a tőke szabad mozgása, amely alkotmányosan is maga alá rendeli a többit (az áruk, a szolgáltatások és a személyek szabad mozgását), a földre az RSZ 56–57. cikkeit kell alkalmazni. Ezért nemcsak a tőke, hanem a föld szabad áramlásának (mobilitásának) bármely korlátozása is tilos mind a tagállamok, mind más országok viszonyában.
Mi a kétféle jogalap – az RSZ 295. és 56. cikk – döntő különbsége a régi és új tagállamok földjének sorsában? A tizenötök és Málta önrendelkezését az RSZ nem csorbítja: uniós külföldinek csak a nemzeti elbánást kell megadniuk. A belső jog így csaknem kizárja a külföldi földtulajdonszerzést, mert az agrár üzemszabályozás szigorú feltételeket szab a gazdálkodónak. (Letelepedettség, személyes földművelés, szakképzettség, birtokmaximum stb.) A nemzeti önrendelkezést őrző birtokpolitika évtizedek óta sikeres: a tizenötök éves földforgalma a földalap egy százalékát sem éri el, amin belül a külföldi földszerzés elenyésző. Ellenben az RSZ 56. cikke nemcsak az állam területi önrendelkezését zárja ki, hanem – a nemzeti elbánáson túl – nemzetközi kiváltságot követel a tőkeszabadságnak. (Lásd az Európai Bizottság jogértelmezését: a tőke szabad áramlásának mind a diszkriminatív, mind a nem diszkriminatív korlátozása tilos.) Az intézmény egésze még hatályba sem lépett, de földviszonyaink másfél évtizedes története bizonyítja, hogy e rendezés a földtőke eredeti, külföldi elsajátítását szolgálja.
A tőkeszabadságnak az idegen állam földjére is kiterjesztett, feltétlen elsőbbséget és uralmat szavatoló igénye a közösségi jogon belül durva jogfosztás az EU új tagjai terhére. Emellett szöges ellentétben áll a külföldi tulajdonszerzés nemzetközi gyakorlatával. Ennek mindhárom modelljét az állam szuverenitása határozza meg. Ahol az teljes, a föld csak az államé (a koronáé) lehet (így a brit, a holland, az izraeli jogban), míg a földpiac igényeit a tartós vagy örök (haszon)bérlet elégíti ki. Máshol a föld forgalomképes, de csak az állampolgárok javára. (Így az USA-ban Alabama, Iowa, Minnesota, Missouri kizárja a külföldi földtulajdont, Indiana és Nebraska pedig azt csak öt évre engedélyezi. A kanadai Alberta és Manitoba azt kilenc hektárra korlátozza.) A másik modellnél az állam a szuverenitása önérdekű korlátozásával él: földpiacát nem zárja el a külföldiektől, de azok csak a szigorú kölcsönösség és viszonosság esetén vehetnek földet, ha ugyanezt a vevő állama is szavatolja az idegen állampolgárnak. (A jogállamok zöme és az EU tizenötök.) A harmadik modellnél már nincs állami szuverenitás: az formális, vagy megszűnt, helyette a tőkeérdekek az államot a külföldi földtulajdonszerzés korlátlan biztosítására kényszerítik. A világban e modell a régi és új gyarmatokra jellemző.
Mivel jár – címszavakban – a magyar földre az állam önrendelkezésének megszüntetése? Létfeltételeinknél a közérdek megsemmisítésével. Nincs többé közhatalom, amely tehetne a nagybirtokrendszer visszaszorítása, a vidék és az életminőség megőrzése, a drámai népességfogyás megállítása, a – globális éghajlatváltozással járó – milliós tömegű, idegen beözönlés kezelése, a földvesztés okozta kulturális és társadalmi bomlás megelőzése, a magyarság etnikai felmorzsolásának fékezése érdekében. Olyan jövőkép ez, amely rövid történelmi távon belül is felszámolja nemzeti megmaradásunk esélyeit.
Az EU kétarcúsága, a centrum és a periféria tőkeérdekeknek alávetett szembeállítása, a keleti térséget sújtó kettős mérce, így mezőgazdaságuk elsorvasztása, gazdáik másod- vagy negyedrendű polgárként kezelése stb. már a keletiek közös sorsa, amely azonban túlélhető. Nem így a földkérdés. Az EU – hallgatólag, polgárait meg sem kérdezve – a kétféle jogalapot, a földre az állam önrendelkezését, másfelől annak kizárását a birodalom tartópillérének szánta. Jogilag ez szilárd, végleges és átlátható alapállás: a tizenötök földjüknél nem vetik magukat alá az RSZ 56. cikkének, mert a rendezésnek nincs visszamenő hatálya, amúgy is az EU beavatkozását földviszonyaikból alkotmányosan kizárták. Emellett minden állam egyénileg szerződik az unióval (lásd a 2004-ben belépett, parányi Málta szuverenitása megőrzését), így a tizenötöknek semmi közük hozzá, hogy a keleti belépők lemondtak szuverenitásukról. A kettősség azonban a földügyben a jogegyenlőség feladását és az alapérdekek olyan ütközését intézményesíti, amit az EU rendszere – megfelelő kiigazítások nélkül – még középtávon sem viselhet el. Hogy is jöhetne szóba – legalább együttélési minimumként – a szolidaritás, az együtt, egymásért lejáratott szólama, miközben az EU gazdag országai (amelyek közül 1945 előtt néhány a világ gyarmatbirodalmának 80 százalékát uralta) megőrzik földjükre a nemzetállami szuverenitást, hogy tőkéseik az attól megfosztott, gazdaságilag tönkretett keleti tagállamokat – földjük megszerzésével is – gyarmati sorba taszítsák?
Ha 2006 a hazai politikában a változások éve lesz, úgy a társadalmi cselekvésnek elsőként itt, a föld- és génügyben kell intézményi megoldást találni. A politikai döntéshozót pedig annak nemzeti érdekű érvényesítésére kényszeríteni.

A szerző az MTA doktora, tanszékvezető egyetemi docens