Baróti Lajos emlékére

Amíg csodálatos egyéniségeddel itt voltál velünk, addig is nehezen állt rá a szám arra, hogy tegezzelek. Te, drága Lajos bácsi, azonban köteleztél erre. Amíg világklaszszis játékosaid sokszor csak nyugdíjaskorukban ihatták meg veled a pertut, vagy még akkor sem, addig nekünk, barátságoddal kitüntetett edzőkollégáidnak nem tűrted el a magázást. Azt mondtad, nem állsz szóba velem többé, ha nem tegezlek vissza.
Pedig mestere voltál mindannyiunknak. Te már edző és „Lajos bácsi” voltál akkor is, amikor Puskás Ferenc és társai viselték a magyar válogatott mezét, edzője voltál már Illovszky Rudolfnak, Bozsik Józsefnek, Hidegkuti Nándornak, Szilágyi Gyulának is, de nálad lett évtizedek múltán világbajnoki résztvevő Nyilasi Tibor, Kereki Zoltán vagy Törőcsik András is. Döbbenetes ívű pályafutás a tiéd, a szegedi stadiontól a világ minden nagy arénájáig, kezdve onnan, hogy egy válogatottban játszhattál a múlt század első felének óriásaival, dr. Sárosi Györggyel vagy Zsengellér Gyulával, egészen odáig, hogy a Benfica csapatát tőled vette át Sven-Göran Eriksson, korunk sztáredzője.
Az általad világhírűvé lett Barót község Háromszék vármegyében, Erdélyben még Magyarország része volt, amikor ott megszülettél. Még élt József Attila és Juhász Gyula, akinek bérlete is volt a meccseitekre, amikor már profi labdarúgó voltál Szegeden. Még Horthy Miklós volt a magyar hadsereg főparancsnoka, amikor már képzett katonatiszt voltál. A középkorú szurkolók még emlékeztek Orth György és Schlosser Imre játékára, amikor Te főiskolai világbajnokságot nyertél játékosként. Jogászhallgatóként, majd katonatisztként eszedbe sem jutott, hogy futballedző leszel, pedig olyannyira az lettél, hogy immár örökre Te maradsz a magyar edzők példaképe. Nincs még egy magyar kapitány, aki hozzád hasonlóan 117 meccsen ült volna a válogatott kispadján.
A rideg felsorolás nem érzékelteti az eredmények mögött rejlő, roppant mennyiségű munkát, reménykedést, szorongást, büszkeséget és azt a megszámlálhatatlan emberi kapcsolatot, gesztust, köteléket, amely téged, a már nevének említésével is tekintélyt parancsoló Baróti Lajost ezer szállal kötött a magyar és a nemzetközi labdarúgáshoz.
Ha létezik futballcsalád, márpedig létezik, akkor Te, drága Lajos bácsi, ott mindannyiunk számára a szigorú, de emberi, ősz családfő vagy. Hány és hány világklasszis játékos tekint második édesapjának, de hány és hány, olykor arra kevésbé érdemes játékost tekintettél Te kedves gyermekednek!
A profi futball darálós, olykor csontkemény világában másodpercenként kellett milliók által lélegzet-visszafojtva figyelt döntéseket hoznod, érdekeket sértened, mégis alig-alig akad olyasvalaki, aki haraggal gondolna rád, drága Lajos bácsi, annál több azoknak a száma, akik múlhatatlan hálával emlegetik a neved.
Mint már mondtam, eredményeid, csapataid, játékosaid felületes felsorolása is felfoghatatlanul gazdag lista, lehetetlen átlátni, átérezni, hogy mi mindent takar, mégis elképzelhetetlen ebben a percben nem megemlíteni, hogy a Vasas első bajnokcsapatának edzője voltál, hogy a magyar futball egyetlen Európa-bajnoki érmének Te voltál a kovácsa, hogy irányításoddal jutottunk a negyeddöntőbe egy csodálatos csapattal a chilei világbajnokságon, hogy generációs élményként a vezérleteddel győztük le a brazilokat az angliai vb-n, hogy veled állt talpra és jutott ki Argentínába a válogatott, hogy irányításod alatt állt az európai ranglista élén is a magyar csapat, miközben a korábbi és későbbi Európa- és világbajnokok közül legyőzted Németországot, Angliát, Franciaországot, Olaszországot, Brazíliát, Argentínát, Hollandiát, Dániát, Csehszlovákiát és Görögországot. Hogy egy korszakos sztárcsapatot raktál össze Újpesten három bajnoki címmel és egy Vásárvárosok Kupája-ezüsttel, hogy amikor nagy nehezen kiengedtek a Téged folyamatosan ostromló külföldre, akkor osztrák kupát nyertél egy kieső csapattal, portugál bajnok és kupagyőztes voltál a Benficával, szövetségi kapitány lehettél Peruban, hogy fegyelmezni tudtál, és örökre a rajongóddá tettél olyan zseniket és vagányokat, mint Sándor Károly, Grosics Gyula, Mészöly Kálmán, Albert Flórián, Törőcsik András, Nyilasi Tibor, Fazekas László, Váradi Béla, Zámbó Sándor, Farkas János, Sipos Ferenc, Dunai Antal, Mátrai Sándor, Bene Ferenc és a sor itt is hosszan-hosszan lenne folytatható.
Te nem az edzők között voltál a legjobb pedagógus és a tanárok között a legjobb edző, ahogyan „leleményesen” mondani szokás. Te, drága Lajos bácsi, a tanárok között voltál a legjobb tanár és az edzők között a legjobb edző.
Megtehetted volna, hogy saját, minden utánad jövőnél fényesebb sikereidre hivatkozva lesajnálod a magyar labdarúgás későbbi nemzedékeit. De sohasem tettél ilyet. Nálad nagyobb szurkolója a magyar futballnak még a legnehezebb helyzetében sem akadt. Ismertél minden játékost, teszteltél minden csapatot és kollégát még a legutóbbi hónapokban is. A magyar edzői kar nevében mondhatom, hogy tanácsod sohasem volt bántó, mindig szelíden, jó szándékkal segítettél, hallatlan értékű szakmai esszenciákat osztva meg velünk (máig őrzöm és használom azt a négyoldalnyi kezed írását, amelyet egyszer kérésemre papírra vetettél a legfontosabb intelmeiddel), és nem ismertél akadályt, ha a magyar labdarúgás jövőjéről volt szó. Kilencvenéves korodig személyesen nézted meg a válogatott meccseit, és az első szóra ugrottál, ha a fiatalokról volt szó, ha a Bozsik-programhoz volt szükség a szavadra, a kiállásodra, a jelenlétedre.
És tetted mindezt azzal a múlt század eleji tartással, amely nagyon hiányzik a mai világból. Ahogyan mondtad, csak a futball érdekelt, soha nem politizáltál, nem voltál soha párttag vagy elvtárs, és elegánsan magadban dolgoztad fel mindazt a keserűséget, amely könnyen megroppanhatott volna, de amelyről mi, a csodálóid és tanítványaid nem is tudtunk. Hogy a háború után B listára kerültél, hogy a Vasas ’57-es bajnoki címéért azt kellett kérned a hatalomtól, engedjék ki egyetemi professzor bátyádat a politikai foglyok börtönéből, hogy Nagy Imre kivégzésének napjaiban, ellentüntetések közepette kellett szilárdan állanod a morálisan összecsuklott válogatott kapitányi hídján Svédországban, hogy Te, drága Lajos bácsi, a legendásan erős dohányos egyetlen pillanat alatt örökre letetted a cigarettát, mert a játékosaid legyőzték a Szovjetuniót, hogy az UEFA technikai bizottságából itthonról, politikai okokból hívtak vissza… Mi mindezt csak most, utólag tudtuk meg, soha nem kérkedtél ilyesmivel, ahogyan a családodat sem traktáltad soha a futball problémáival. Nagy edzőként mindig kiálltál a játékosaidért, a pofonok idején az első sorban álltál büszkén, méltósággal, a sikerek idején a sztárjaidat ünnepeltetted. Mert azt tanultad, hogy jobb adni, mint kapni, s hogy nincs annál szebb, mint az életünket adni a barátainkért. Te az életedet mindenestül odaadtad szűk családodnak és a magyar futballcsaládnak, az Európai Labdarúgó-szövetség fair play életműdíjjal ismerte el hatalmas művedet.
Karácsony előestéjén, amikor közös hitünk szerint a Megváltó születésére készültünk, csendben, elegánsan elmentél. 92 évesen, mint az édesapád. Hogy másnap a szereteted mindannyiunk szívében, otthonában újjászülethessen.
Igen, drága Lajos bácsi, ha rettentő nehéz is, különösen most, de visszategezlek, mert azt ígérted, hogy ha így teszek, legközelebb is szóba állsz velem.
Hát szervusz, Lajos bátyám, Isten veled.

A szerző az FTC vezetőedzője