Családtámogatás régen és most

Csak az elmúlt két napban nagyon sarkos, egyoldalú, elsősorban a politikai szimpátia által vezérelt mondatokat hallhattunk Kárpáti Zsuzsától (MSZP) a Hír Tv-ben és Bolgár Györgytől az ATV-ben a családtámogatás átalakításának végtelenül pozitív voltáról. Hadd mondjam el, hogy néz ki a kérdés saját tapasztalat alapján, belülről.
A családi adókedvezményt főképp a filozófiája miatt szerettem. Felnőttnek érzem magam, ha azt közlik velem: te az öt gyermeked nevelésével éppúgy hozzájárulsz az ország építéséhez, mint más az adóforintjaival. Akkor viszont kiskorúnak, ha azt hallom: terhet raksz a többiekre, mert a társadalom áldoz rád és a gyermekeidre mások adóforintjaiból. Márpedig nekem, aki életem legnagyobb részét úgy éltem le, hogy kiskorúságban próbált a hatalom tartani, egyik legfontosabb vágyam egy olyan ország, ahol nagykorú lehetek, ahol gyermekeim értéket jelentenek.
Megkaptam a papírt: az öt gyermekemre a decemberi nyolcvankilencezer helyett kilencvenezer lesz a támogatás januártól. Ha figyelembe vesszük a tizenharmadik havi családi pótlék megszűnését is, akkor nálunk havonta kb. kétezerrel csökken a gyereknevelés elismerése. Bár eszeveszett túlmunkáink mellett is mi vagyunk tantestületünk legkopottabb tagjai (vádolható-e valaki szociális érzéketlenséggel, ha rabszolgamunkája közben elsősorban a hasonló végzettségű, hasonló munkakörű társai életszínvonalával hasonlítgatja a sajátját?), belátjuk, hogy a magunkfajta, jelenleg egykeresős, sokgyermekes tanárburzsujkulák-családok ennyi megszorítást megérdemelnek. Ha a rezsim úgy kívánja, még egy kicsit el is szégyelljük magunkat az eddigiekért.
A számok konkrétan: 1998 elején, Horn Gyula országlása idején 23 600 Ft volt az (akkor még) négy gyermekre jutó családtámogatás. Ha hajlandó voltam néhány órát segélyért lökdösődni a tanácsháza magasföldszintjén (életem egyik legmegalázóbb helyzetében), akkor még valami segély is jött mellé.
Ehhez képest 2000-ben már havi 63 600 Ft-ra voltam jogosult. Persze ehhez dolgoznom kellett, sőt pluszmunka után néznem, de végre azt éreztem (életemben talán először), hogy vagyok valaki ennek az országnak a szemében is, érdemes dolgozni – és persze utána is mentem a pluszmunkának. Ami négy gyermekre 63 600, az öt gyermekre 79 500, már 2000-ben. Ha mindez 2006 januárjára 90 000-re nőtt, akkor képet kapunk az elmúlt négy év teljesítményéről, munka- és nagycsaládbarátságáról.
Azt mondja a jelenlegi miniszterelnök: a most felváltott rendszer „megfosztotta” a szegényeket ennyi meg ennyi összegtől. De vajon a „megfosztani” ugyanazt jelenti, mint a „nem elérni”? Nem lenne pontosabb megfogalmazás, hogy az tudta igénybe venni a lehetőséget, aki utánajárt a munkának? Vajon nekem mennyit kellet tanulnom, mennyit kellett dolgoznom azért, hogy elérhessek erre a – luxusnak igen nehezen beállítható – szintre? Analóg megfogalmazással: vajon mindegyik, nálam három és fél milliárddal gazdagabb emberről elmondható-e például az, hogy három és fél milliárdtól megfosztott engem? Nem arról lehet inkább szó, hogy egyikük-másikuk éppen három és fél milliárdnyival tehetségesebb, hasznosabb, okosabb, jellemesebb, társadalmilag értékesebb nálam? (Ha így van, becsületszóra nem sajnálom tőlük.)
Érv persze az is, hogy az adókedvezmény tőlem függ, a segély szempontjából viszont minden gyermek egyenlő, és itt a gyerek a fontos. De akkor legyünk következetesek! Amikor az iskoláztatási segélyt visszaalakították családi pótlékká, és nem tették függővé a gyermek iskolába járatásától, akkor kinek az érdeke volt fontos? A gyereké vagy a gyerekével nem megfelelő módon, felelőtlenül bánó szülőé?
Azt mondják, végtelenül együtt érző arccal, hogy a családi adókedvezmény „perverz módon” a „gazdagoknak” kedvez. De akkor ebben a ciklusban miért vezettek be olyan adókedvezményt, amely tényleg perverz? Például volt olyan időszak, amikor a Sulinet keretében érdemesebb volt új nyomtatót venni, ha kifogyott a tinta, mert az egész nyomtatót egy az egyben leírhattuk az adóból, a tintapatront viszont nem. Nyilván ezt sem vehették igénybe a jövedelemmel nem rendelkezők, na meg valószínűleg nem túl sokat lendített a legszegényebbek sorsán az se, ha ki is tudták cserélni a lassú processzorukat gyorsabbra.
De mi is a különbség a kétfajta adókedvezmény között? Én két fontos eltérést látok. Egyrészt a családi kedvezmény valamiféle értékteremtést honorált, a Sulinet viszont a fogyasztást. Másrészt amíg a családi kedvezmény szétterült az egész gazdaságban, igazán nem volt ellenőrizhető, hol költik el, a sulinetes adókedvezmények néhány jól meghatározott cégnél kötöttek ki – lehetőséget adva állami pénzek magánzsebbe terelésére. Talán ebből a két ellentétpárból is kiolvasható a két kormány közötti filozófiai különbség.
Medgyessy Péter azt találta mondani az Orbán Viktorral folytatott vitájában, hogy a „gazdag” háromgyerekesek nyolcvanezer forintot kapnak (érdekes módon a szegény családok egy gyerekre járó támogatását állítva ezzel szembe). Persze érthető, nagy volt a tét: a Tisztaság, a Becsület, a Haladás, a Jóság, a Tehetség, a Szeretet, az Egyetlen Igazság visszaállítja-e a demokráciát, vagy marad a szörnyűséges, még az egyetemi kollégiumban is szalmán alvó, Fodor Gábor intellektuális mozizásai idején kolbászt zabáló „felcsúti cigánygyerek” rémuralma. A nemes cél eléréséhez szükség lehetett az évtizedek alatt megnyomorított és (szándékosan?) szegénységben tartott, a művészfilmekre szintén nem járó százezrek irigységvoksaira is. Csakhogy. Ha a Medgyessy által három gyerekre számított akkori nyolcvanezret felszorozzuk öt gyerekre, akkor 133 ezret kellene kapnunk. De mi történhetett négy év alatt, ha mindez mára 90 ezerre apadt?
Ha viszont a hajdani miniszterelnök-jelölt úr ezen számadata (és még mi minden…) csak blöff volt, akkor az Orbán-kormány után hogyan állt helyre a demokrácia?

A szerző pedagógus, nagycsaládos