Egyház a modern világban

A Római Kúria munkatársainak tartott szokásos év végi kihallgatás során XVI. Benedek pápa a 2005-ös esztendő kiemelkedő, mély üzeneteket hordozó eseményeit értékelte. Ezek között szerepelt természetesen II. János Pál halála, a kölni ifjúsági világnap és az októberi püspöki szinódus. Érdekes módon azonban a pápa felhasználta az alkalmat, hogy lezárásának 40. évfordulója kapcsán hosszan elemezze a II. vatikáni zsinat hatásait.
Már megválasztása előtt sokan aggatták Ratzingerre a konzervatív jelzőt, szemére vetve, hogy bár a zsinat idején az újítók közé tartozott, később erősen konzervatív fordulatot vett. Vatikáni hivatalának jellege is erősítette ezt a képet, hiszen a Hittani Kongregációnak az a feladata, hogy a hit „hitelessége” felett őrködjön. Pápai székbe emelkedésekor felerősödtek a hangok, miszerint nemhogy egy III. vatikáni zsinatot nem fog tartani, de visszakanyarodik az I. vatikáni zsinat szelleméhez. Pedig Joseph Ratzinger személyében a II. vatikáni zsinatot meghatározó generáció utolsó nagy formátumú személyisége került a katolikus egyház élére.
Ha a zsinatot nem túlzás egyfajta forradalomként értékelni, azt is el kell ismerni, hogy mint az ilyenkor elő szokott fordulni, a forradalom túllépett elindítóinak szándékain. Néha nem kívánt következményei is lettek, ugyanis voltak, akik túllőttek a célon, azaz a zsinati atyák szándékain messze túlmutató változtatásokba fogtak az egyházban. Ennek tudható be, hogy a hatvanas-hetvenes években a nyugati országok katolicizmusa hatalmas válságon ment keresztül: drámaian esett a papi és szerzetesi hivatást választók létszáma, sok volt a pályaelhagyó pap, a liturgikus reformmal sok értékes elemet is kisöpörtek a szertartásokból, mint „középkori maradványt”. Ezzel szemben a kommunista diktatúra által elnyomott egyházakban a zsinati tanítás teljes megvalósításának kezdete a kilencvenes évekig váratott magára. Megint más volt az Európán kívüli világ hozzáállása, ahol a kereszténység változtatható elemeit kellett az ottani hagyományos kultúrákhoz igazítani az örök tartalom minél teljesebb elfogadása érdekében.
Erre jött II. János Pál, akinek egyház-politikai programja nem volt más, mint a zsinat határozatait végrehajtani, szellemiségét átültetni az egyház gyakorlatába. Akik nagyon „elszaladtak” a reformokkal, azok Wojtyla pápaságát egyenesen reakciósnak bélyegezték. Az ő szemszögükből valóban úgy is tűnhetett, hiszen a pápa a nagy változások által kiváltott kilengéseket kívánta korrigálni. Amikor a kilencvenes években Carlo Maria Martini milánói bíboros említést tett arról, elérkezett volna az ideje egy III. vatikáni zsinatnak, a szentatya határozottan kijelentette, hogy előbb még a második eredményeit kellene gyakorlatba ültetni. Még végrendeletében is kitért a kérdésre: „Meggyőződésem, hogy az új nemzedékek még sokáig meríthetnek azokból a kincsekből, amelyeket a XX. századnak e zsinata ajándékozott nekünk… Rá kívánom bízni ezt a nagy örökséget mindazokra, akik most és a jövőben arra kapnak meghívást, hogy azt megvalósítsák.”
Joseph Ratzingernek a II. János Pál-i életműben meghatározó szerepe van, előde megnyilatkozásai nagyrészt az ő gondolatait is tükrözik. Már pápaként ezért is fogalmazhatta meg a lengyel televíziónak adott interjújában: „Lényegi és személyes küldetésemnek tekintem, hogy ne sok új dokumentumot bocsássak ki, hanem azon legyek, hogy ezeket a dokumentumokat (tudniillik elődje tanítását – É. M. A.) befogadják, mert azok hatalmas kincset alkotnak, a II. vatikáni zsinat hiteles értelmezését adják.” Nagyon fontos, amit ezzel kapcsolatban II. János Pálról mond: ő a zsinat embere volt, értette annak szellemét és betűjét, és tanításával „értésünkre adja, mi az, amit a zsinat akart, és mi az, amit nem akart”. Karácsonykor XVI. Benedek egyenesen az őt hallgató vatikáni vezetőknek és tisztviselőknek szegezte a kérdést: „Mi lett a zsinat eredménye? Helyesen fogadták-e be tanítását?” Szerinte a zsinat recepciója, azaz befogadása és megvalósítása meglehetősen nehezen zajlott, mert két ellentétes értelmezési mód vitázott egymással. Az egyik a korábbi időszakhoz képest törésként értékelte a zsinatot, a másik annak folyamatos reform voltát hangsúlyozta. Az első „zavart támasztott”, a másik „csendben, de egyre láthatóbb módon gyümölcsöt hozott, és hoz ma is”.
Voltak – folytatta értékelését a pápa –, akik szerint a zsinat csak a kezdet lett volna, ők az ott elfogadott szövegeket kompromisszumok eredményének tartották, és betűjük helyett azok „szellemét” tartották követendőnek. A zsinatot egyfajta alkotmányozó gyűlésnek tekintették, miközben – figyelmeztet – az egyház alkotmánya Istentől van, a püspökök annak csupán kezelői. Ezzel szemben a reformer értelmezési mód szerint a zsinat feladata az volt – XXIII. János szavaival –, hogy az örök és változatlan tanítást, a hitletéteményt korunk igényeinek megfelelő módon mutassa be. Az új megfogalmazás azonban csak úgy születhet meg – emlékeztetett XVI. Benedek –, hogyha azt megelőzi a hit elmélyültebb megértése. A megértés pedig megkívánja annak életre váltását.
Vittorio Messori, aki több mint húsz éve Beszélgetés a hitről címmel adott ki Ratzingerrel interjúkötetet, most úgy kommentálta a pápa szavait, hogy az a haladó vagy reakciós kategóriákkal szemben egy reformer hozzáállása. Állítólag Ratzinger egyik kedvenc egyházhasonlata a lombos fa: gondozni kell, hogy zöldelljen, de tudatában kell lenni, hogy az életerőt a gyökereiből meríti. XVI. Benedek is így utasítja el a „gyökerek” levágását, azaz a zsinat töréspontként való értelmezését, és helyezi előtérbe a reformer értelmezést, miszerint az egyház változatlan alapokon nyugvó, folyamatosan változó valóság. Mostani beszédében ugyanakkor elismerte, a zsinatot követően támadt némi zűrzavar, de az alapelvek ekkor is érintetlenül maradtak.
A zsinat egyik fő feladata volt, hogy meghatározza az egyház és a modern világ új kapcsolatát, ugyanakkor XVI. Benedek szerint nem pontos az a megfogalmazás, hogy az nyitást jelentett a világ felé. Az egyház és a modern kor kapcsolatai „problematikusan indultak” – fogalmazott a pápa. Az egyház hite a radikális liberalizmussal és a fejlődő természettudományoknak az egész valóság értelmezését kisajátító törekvésével találta szemben magát, amely fölöslegessé akarta tenni Isten létezésének kérdését. Ezek a modernizmus éles elítélését váltották ki a XIX. század egyházából. Így például IX. Pius pápa határozott nemet mondott az Itáliát egyesítő politikusok által hangoztatott „szabad egyház a szabad államban” elvére is, elsősorban azért, mert mint kiderült, azt úgy értelmezték, hogy az egyházat „megszabadították” a működését lehetővé tevő tulajdonának nagy részétől. Érdekes párhuzamként ma XVI. Benedek hasonlóképpen utasítja el ezt a liberális elvet, amit most úgy értelmeznek hangoztatói, hogy az „államtól szabad” egyház egyben „szabad legyen” társadalmi befolyásától, vagyis attól a közegtől, amelyhez küldetése szól.
Idővel kiderült – folytatta értékelését a pápa –, hogy állam és egyház kapcsolatának van más modellje is, mint ami a francia forradalomban született: Amerika megmutatta, létezhet olyan modern világi állam, amely nem közömbös az értékekkel szemben, és a „kereszténység által megnyitott forrásokból” meríti erkölcsiségét. A közben kibontakozó keresztény társadalmi tanítás működő alternatívát képes nyújtani a liberális és a marxista államelméletekhez képest. A természettudományok pedig kezdték belátni saját határaikat, amelyek nem teszik lehetővé, hogy a valóság kizárólagos értelmezői legyenek. Az egyház és a tudomány világa így – nem először a történelemben – ismét fokozatosan nyitni kezdett egymás felé.
Ennek megfelelően a II. vatikáni zsinatnak végül három alapvető kérdéskörre kellett feleletet találnia. Újragondolni a hit és a modern tudományok kapcsolatát, új módon meghatározni az egyház és a modern állam viszonyát, s végül újrafogalmazni a keresztény hit és a többi világvallás – köztük első helyen a zsidóság – kapcsolatát.
Ez utóbbi a vallásszabadság témájához tartozik, amelyről a zsinat Nostra aetate címmel külön határozatot hozott. Azt szokták hangoztatni, az egyház ekkor „végre elismerte” az embereknek ezen alapvető jogát. Benedek pápa azonban figyelmeztet, ha a vallásszabadságot úgy értelmezzük, hogy az ember képtelen megtalálni az igazságot, akkor az a relativizmusba fullad. Ezt pedig nem fogadhatja el az, aki hisz abban, hogy Isten igazsága megismerhető. A vallásszabadság jelentősége a pápa szerint az, hogy az igazságot nem szabad kívülről rákényszeríteni az emberre, azt benső meggyőződésből kell magáévá tennie. Nem újdonság ez az egyház hozzáállásában, hiszen az őskeresztények a vértanúságot a vallásszabadságért is vállalták, amikor nem voltak hajlandók a római államvallásnak engedelmeskedve a császárt imádni.
Örök igazságok a mai ember számára értelmezhető módon. Ez XVI. Benedek szerint is a II. vatikáni zsinat eredménye, aminek megvalósításán továbbra is dolgoznia kell. A modern világgal való párbeszéd nem jelenti azt – figyelmeztette ugyanakkor munkatársait a pápa –, hogy eltűntek volna az ellentétek az egyház és a világ között, hiszen az emberi esendőség változatlan, az egyház pedig továbbra is botránykő a világ szemében.

A szerző Vatikán-szakértő