A kommunizmus kísértete

Az Európai Parlament határozatban ítélte el a kommunista diktatúrát. Vajon elment a józan eszük, hogy kísértetekkel kezdtek hadakozni? Hiszen hiába, hogy egykor a világ pártfunkcionáriusai egyesültek, a kommunizmus túlhaladottá vált, és ma már a mozgalmi dal refrénje helyesen így hangzana, ha hangzana: „a tőkéseké a jövő”.
Döglött oroszlánt rugdosni
Nem csoda, hogy Magyarországon az elítélő határozat híre nem keltett túl nagy feltűnést. Nálunk nincsenek gulágtagadók; ahhoz ugyanis, hogy tagadjunk valamit, tudnunk kell, hogy mi az. A Story magazin és társai pedig bizonyára ritkán kapják fel a gulágsztorikat. Az öregek számára a kommunizmus mélyre temetett emlék, a fiatalok számára pedig obskúrus ócskaság: kalucsni, kamásli, komcsi. Ma már a politikusok sem hánytorgatják föl egymásnak, hacsak nem akarnak szavazatot veszíteni. A kommunistákat már csak az ügynökbulival kapcsolatban emlegetik. Az csuda jó hecc; valakit mindig kikészítenek, de jól teszik, mert nyilván ő csinálta a balhét anno, most meg van, aki a komcsikra keni. Meg hallani valami kótyagosról is, aki a legjobbkor keresztelte át a pártját komcsira, hogy egyből fejjel mehessen a kemény ejrópai falnak.
Komolyra fordítva a szót: minden gondolkodó ember tisztában van vele, hogy a kommunizmus döglött oroszlán. El tudjuk képzelni Gyurcsányt, amint éppen kisajátítja a kisajátítókat, vagy Thürmert, amint „Fegyverbe, fegyverbe!” felkiáltással újjászervezi a Munkásőrséget? Ma, amikor a világ antikommunista vezető hatalmai újra és újra megmutatják, hogy milyen jól kijönnek a kommunista alomból kinőtt kapitalistákkal? Most ébredt fel Európa, hogy elítélje a kommunizmust?
Magyarországon a kommunizmus rég elvesztette csáberejét. A Szent István-terv erről így szól: „…a 60-as évek végére (…) olyan közhangulat alakult ki, amelyben a kommunista hit felmorzsolódott. Egyre kevesebb ember merte volna köznevetség tárgyává tenni magát azzal, hogy az ünnepélyes alkalmakkor még mindig rituálisan ismételgetett kommunista krédót komolyan vegye, vagy hogy magát kommunistának mondja.” Azóta a kommunisták végképp felszívódtak.
Honunkban a kommunizmus ma már éppúgy nem jelent semmi veszélyt, mint a fasizmus, a rasszizmus vagy az antiszemitizmus. És Európa mégis a múltban turkál. Még elrontják a nosztalgiánkat!
Turkálni a múltban
Igen, ez az. Kevesen élnek már azok közül, akik átélték a csengőfrászt. Mi sem tudjuk már, milyen volt, nemhogy az azóta felcseperedett nemzedékek. Emlékeink megfakultak. Író legyen a talpán, aki ma korhűen meg tudna írni egy ötvenes, hatvanas, hetvenes vagy nyolcvanas évekbeli vezércikket vagy egy április 4-i, november 7-i beszédet.
Mégis, néha azon kapjuk magunkat, hogy gátlásaink a régiek. A Kádár-rendszerben megtanultuk, hogy mily becses az irhánk, és hogy érett fővel szótlanul kibírjuk, ha nem vagyunk szabadok. Ma is sokszor oktalanul behúzzuk csápjainkat, mások meg kötekedő mellébeszéléssel ellensúlyozzák gátlásaikat. Az ember nap mint nap látja, hogy jóravaló emberek, akiknek megvan a magukhoz való eszük, a köz dolgaiban ostobaságokban és hazug téveszmékben hisznek. Az egész ország tévelygőn és elvakultan ágál. Mitől és miért?
Kutakodni közérdek
„Az egykori nemzeti fő bűnök közül egyedül a kommunista diktatúra bűneit nem lehet még a múlt kihűlt emlékei közé sorolni” – olvashatjuk a Szent István-tervben. A kommunizmus szította osztálygyűlölet emlékeképpen itt van még a politikai gyűlölet; és a gyűlölet gyűlöletet szül. A fasizmus-, rasszimus-, antiszemitizmus-vád előrángatására a választási hadjárat során ezúttal is számíthatunk, mert mindig vannak, akik bedőlnek ennek. (Mire újraolvastam a kéziratot, ez már be is következett.) Azokat is a kommunista múlt kísérti, akik a gyűlöletüket az egyházakon töltik ki.
A kommunista tanok a XX. század számos nagy gondolkodóját, művészét és emberszerető idealistáját rabul ejtették. Az emberiség javáról elmélkedő embert – különösen, akinek az ész fontosabb, mint a tapasztalat – szinte ellenállhatatlanul kísértette meg a kommunizmus. Elhitette vele a társadalomnak a dolgok általi meghatározottságát, és elfogadtatta vele az ebből levezetett e világi üdvtant. Aki pedig ezt elfogadta, annak kézenfekvő volt, hogy az amúgy is vérben gázoló világban az üdv eljöttét célszerű egy kis erőszakkal siettetni. Ez az aprócska hamisság eredendően jó szándékú emberek tömegeit sodorta magával, és tette bűnrészessé. Mert az erőszak erőszakot szül, és az öncélú erőszak százmillió áldozatot szedett. És ebben a számban nincsenek benne a második világháborúban elhullott milliók, pedig a világháború – a Molotov–Ribbentrop-paktum és a háború eleje árulkodik róla – nem kis részben a kommunista szovjet állam hódító háborúja is volt.
A kommunista rendszer – a másik totális diktatúrához, a nemzetiszocializmushoz hasonlóan – merev társadalmat hozott létre, amelybe az egyén vagy beilleszkedik, tehát bűnös lesz, vagy elpusztul, áldozattá válik. Kétségtelen, hogy az 1963 utáni felpuhult kádárizmus alatt a bűnös és az áldozat szerepe egyre inkább összemosódott. Az ember egyszerre lehetett ez is, az is, sőt növekvő eséllyel és némi ravaszsággal egyik se. Számos ember jóhiszeműen szolgálta a rendszert, mert így megnőtt előtte a cselekvési tér, és mert más, mint a „létező szocializmus”, elképzelhetetlennek tűnt számára.
De aki egyszer belekeveredett, azt természetesen ma is befolyásolja a szocialista rendszerben elsajátított torz gondolkodásmód és erkölcs, s így lappang és öröklődik tovább a hétköznapi kommunizmus.
A magunkkal vonszolt múltban kutakodni közérdek. Így ismerjük meg végre nemzedékek kálváriáját, így áshatunk le napjaink feszítő ellentéteinek gyökereiig, hogy feldolgozhassuk a nyomasztó örökséget. Ezúton szabadulhatunk meg a magyar népi meghunyászkodástól, a társadalmi depressziótól. Ez kell ahhoz, hogy felvértezzük magunkat minden világmegváltó ideológia ellen, hogy egyszer s mindenkorra ellenálljunk az akarnok társadalomtervezés csábításának. Hogy végre adjuk fel a bénító fatalizmust, a történelmi szükségszerűség tévtanával megideologizált renyheséget, és ismerjük fel, hogy sorsunk végső soron rajtunk áll vagy bukik. Hogy a belső ellenségeskedés ne teperje maga alá demokráciánkat.
Múltunkat azért is tisztán kell látnunk, hogy el tudjunk igazodni a jelen és a jövő hasonló helyzeteiben, hogy az ország jó oldalra állhasson napjaink világkonfliktusaiban. Hogy ne sodródjunk bele vallásháborúkba, hogy a rég óhajtott európai egyesülés ne torkolljék nemzetünk feletti idegen uralomba. Értenünk kell magunkat, ha azt akarjuk, hogy a külvilág is megértsen bennünket, hogy eloszlathassuk a nyugati hatalmaknak a világháborúk és a ’68-as balos naivitás táplálta előítéleteit.
Tessék választani!
A választási jelszavak eddig kínosan kerülik az ideológiát. Nincs kommunistázás, és a fasisztázás ma nem több mint egyszerű pocskondiázás. Háttérbe szorul a közéleti tisztaság kérdése, és alig halljuk még a kimeríthetetlen mennyiségben tartalékolt korrupciós vádakat is. De a pozitív csengésű mondanivalók is tompán, meszsziről konganak. A Fidesz leszállt volna az erkölcsi magaslatról? Berekedt volna az öntudatos polgár is, a nemzet sikerének megtestesítője? Kifáradt volna a 2004. december 5-i bűnbeesést ostorozó kéz is? A kampány persze megtervezett menetrend szerint folyik, és könnyen meglehet, hogy csak a kellő pillanatra várnak, hogy kijátsszák ezeket az adukat. A kommunistázást leginkább további ügynökdossziék támaszthatják föl. Ez természetesen a szocialisták érdeke, hiszen a D–209-es ügy és a további leleplezések megmutatták, hogy a választók az ügynökvilág egykori létén már nem tudnak felháborodni; azon sokkal inkább, ha a túloldaliak közül lepleződik le valaki. Az ideológiai szélcsendet érezvén semmiképp ne higgyük azonban, hogy itt van már a „normális Magyarország”. Már csak azért sem, mert ami most az ideológiai címkézés helyére lépett, az egy cseppet sem vidítóbb.
A kocsmáros nem hitelez tovább
Az elvek helyét annak megvitatása foglalta el, hogy jobban élünk-e vagy rosszabbul. Ha nem tisztázzuk, milyen értelemben, ez a vita kitarthat akár a 2010-es választásokig is. Aztán ezredszer is tisztázni kell, hogy ki lopta el kinek a 19 000 forintját, és ki vásárolt ezen az áron hány kiló nyugdíjast. Fontos, de lehangoló számba venni, hogy ki hány ígéretét szegte meg. Hogy a gázár emelkedéséről kell-e akkor beszélnünk, ha rendeletileg felvitték az árat, és a kisfogyasztó kárpótlására szánt keret kiapadóban van. Hogy őrült ellenzéki ötlet-e az áram árának csökkentése, avagy a kormány lelkéből lelkedzett örömhír. Siralmas, de valóban meg kell vitatni nemcsak azt, hogy melyik kormány mennyi autópályát épített, de meg kell küzdeni minden eltulajdonított dicsőségdarabkáért is. És sulykolni kell, hogy melyik autópálya mennyibe került, és miből lesz kifizetve. Napjaink fontos kérdésévé vált, hogy az n-edik vagy az n+1-edik havi nyugdíjjal kezdődik-e a könnyelmű ígérgetés. Nem kétséges, ezeket a csetepatékat meg kell vívni.
De mivel lehet érzékeltetni, hogy az ország a tönk szélén táncol, ha a bőrünkön még mindig nem érezzük? Hogyan lehet sugallni a legfontosabbat, ha az ellenfél nem hajlandó tudomást venni róla: azt, hogy a mulatságnak befellegzett, mert a kocsmáros a választások után nem hitelez tovább? Aki nem vállalja a rossz hír hozójának hálátlan szerepét, az bűnrészessé válhat; ha vállalja, akkor pedig esetleg belebukik.
Ami tehát az eszmék helyére lépett, az mélyen a politikai erők szellemi színvonala alatt van. A koalíció a látszateredmények kedvéért leplezi, micsoda iszonyú adósságba rántotta az országot. A Fidesz pedig a látszat szerint éppúgy fittyet hány az elveknek, mint ellenfele, hiszen a meghódítandó ingadozó néprétegek csak a pénzből értenek. Ha tehát győzni akar, akkor ígérnie kell, mégpedig pénzt, pénzt és pénzt. Itt szól bele a kommunista múlt a mai dolgainkba, hiszen ez a népi materializmus a hétköznapi kommunizmus öröksége. Az állami gondoskodás a szocializmusban arra szolgált, hogy a nép minden aktivitását leszerelje, nehogy a magánboldogulás az osztályviszonyokat „újratermelje”. Az eszme elszállt, de régmúlt sült galamb illata bódít szerelmesen. Mi pedig bódultan csúszunk vissza abba a gödörbe, amelyből, azt hittük, végleg kikecmeregtünk.
A kommunizmusnak a kísértete is mérgez. Tiporjátok el a gyalázatost!

A szerző fizikus, akadémikus