A kórházak megállíthatatlan eladósodása

Egészségügyi alapkérdés, hogy milyen mechanizmusok teremtik meg annak lehetőségét, hogy kizárólag a beteg érdekében működjenek a különféle intézmények. Nyilván cseppet sem másodlagos kérdés a gazdaságosság, az orvosok sokoldalú motiváltsága, de ebből a szempontból nézve is mindennél meghatározóbb az előbbi. Mert mégiscsak a beteg érdekében működő egészségügyi szervezetről van szó, aminek célja a betegségek diagnosztizálása, orvosi kezelése és gyógyítása. Így a kórházak és szakrendelő intézetek tevékenysége értelmezhetetlen a betegklientúra nélkül. Ennél persze többről van szó. Még ha nem is olyan mértékű változtatásról, mint amelyik a legújabb kormánykoncepció alapján az egész ellátórendszer irányítására profitérdekelt cégeket kíván bevonni.
Mert egyre kritikusabb a helyzet. Míg tavaly decemberben a kórházak teljes adósságállománya csaknem harmincmilliárd forint volt, addig mára ugyan némileg csökkent ez az adósság, de szemmel láthatóan mégis nőtt az adós kórházak száma. Részben az ágazat tarthatatlan alulfinanszírozottsága következtében vált egyértelművé, hogy több mint százharminc kórház közül három év alatt hatvanra emelkedett az ezerféle nyomásnak kitett gyógyító intézmények száma. Legtöbbször elbocsátásokkal sikerült a tartozást csökkenteni, miközben többféle kiadáscsökkentési praktika létezik. Többek között egyes kórházak az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak a valós helyzet helyett a magasabb összeggel támogatott ellátást jelentik.
A legfontosabb kérdés (nyilván a korábbi intézkedések végig nem gondolt következményeként) a finanszírozás, amelynek átalakítását a teljes kórházcsőd bekövetkeztéig legfeljebb két-három évig odázhatják még el. Persze addig érdekes az egészségügy, ameddig nincs vele különösebb költségvetési vagy más probléma. Bármilyen privatizáció – így az önkormányzati – lényege is az, hogy az egészségügy kikerül egy olyan profitorientált szervezet kezébe, mely úgy működteti, hogy a gazdaságosságnak megfeleljen. A hatalmi erőtérből nézve a koncepció világos. Aki ezt meg tudja csinálni, politikai tőkét nyer, és teljesít egy feladatot. A betegérdekek csak legfeljebb másodlagos elemként jelennek meg. Tegyük rögtön hozzá, hogy az egészségügy valóban olyan feneketlen hordónak látszik, amelybe bármennyi pénzt is fektetnek, sohasem lesz elegendő. Mert például az OEP finanszírozóként máig nem tudott sem megfelelően működő, sem konkrétan tervezhető rendszert létrehozni. A folyton erősödő gyógyszerlobbi ugyanúgy kezelhetetlen számára, mint az egyéb beszállítók. Jóllehet igaz az, hogy elvileg a rendelkezésre álló pénzek gyógyítási célú, költséghatékony felhasználását kellene biztosítani, ez azonban bizonyos pontokon rendszerint ellentmond az intézményi és orvosi munkának. Az adott, szűk pénzügyi keretek között elvileg ugyanis azokat a támogatásokat kellene előnyben részesíteni, amelyekkel a legnagyobb egészségjavulás vagy -megőrzés érhető el. Ám egy betegnek a legkevésbé sem megnyugtató döntés az, hogy azért kell rosszabb ellátást kapnia, drágábban megvennie a gyógyszert, mert valaki más meggyógyítása költséghatékonyabb, vagyis nagyobb egészségjavulás érhető el ott, mint nála.
Mindezek ellenére az a paradox helyzet áll elő, hogy a kórházak a korábbi évekhez képest is jóval kevesebbet kapnak, mint amennyit jogosan elszámolhatnának. Csaknem hétszázmilliárdot kellene szétosztani a kórházaknak, miközben a pénz már teljességgel elfogyott. Ráadásul arról sem feledkezhetünk el, hogy az OEP mindmáig egy átlagösszeget fizet az adott betegcsoport után, függetlenül attól, hogy maga a konkrét eset mennyire volt súlyos, és mennyi vizsgálatot kellett elvégezi. A kórházak akut válságához ugyanígy hozzájárul, hogy az amortizáció megállításához meg kellene emelni a fekvő-, illetve járóbeteg-ellátás színvonalát. Hogy az elavult műszerek cseréje elvégezhető legyen, évente 150 milliárd forintra lenne szükség. Vagyis egészében az egészségügy támogatási oldaláról a reform elkerülhetetlen. Amíg nem látják a befektetők az amortizáció naprakész megoldását, és nincs meg a tőkemegtérülés valós lehetősége, aligha aktivizálják magukat.
Ugyanakkor amióta az egészségügyi ellátás finanszírozását áthelyezték a társadalombiztosításba, ezzel a lépéssel magának a biztosításnak távlatilag (és már az eltelt időben is érzékelhető) robbanásszerűen dráguló kiadási tétellel kell számolnia. Aligha véletlenszerűen a társadalombiztosítás gyenge érdekérvényesítő képességű fogyasztóival (a nyugdíjasokkal, a betegekkel, a gyermekes családokkal) szemben rendre megjelennek az erős külföldi lobbik. Azt is mondhatnánk, hogy ahogyan a kórházak eladósodnak, közben az érdekérvényesítés markánsan átrendeződik. A valódi ok részben a pénzhiány, részben a társadalombiztosításra átruházott állami költségvetési feladatok túlsúlya. Csakhogy az egészségügy katasztrofálisabbá váló helyzetében nemcsak az eladósodott kórházak jelentenek gondot, hanem a fokozatosan értéküket vesztő szociális ellátások is. S hiába jelennek meg a színvonaljavítás jegyében a magánbiztosítás „panaceáját” sürgető hangos csoportok, a társadalombiztosítás terén a feszültségek és az indulatok megszaporodásával kell számolnunk.

A szerző szociológus