A mezőgazdaság stratégiai ágazat

Kutatók, gazdaságpolitikusok gyakran (s tegyük hozzá: helytelenül) a nemzeti össztermékhez való hozzájárulás mértékére alapozva legyintenek az agrárium jelentőségére: ma már nem stratégiai ágazat a mezőgazdaság. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy az árak, amelyeken a GDP-t s az egyes ágazatok termelését számba vesszük, messze nem fejezik ki az adott terület hosszú távú jelentőségét. A piac a pillanatnyi helyzetet tükrözi, az árak nem képesek egyetlen indikátorként magukba foglalni a jelen és a jövő összes egyensúlyi faktorát. Emellett, éppen a mezőgazdaság területén, az árszabályozás jelentősen el is térítheti a statisztikai számbavételnél alkalmazott árakat a stratégiai piaci áraktól.
A szocialista gazdálkodás idején a mezőgazdasági termelői árakat tudatosan lenyomták, hogy a parasztság kizsákmányolásával forrást teremtsenek az erőltetett iparosításhoz. A fogyasztói árak alacsony szintje később is jól jött a nominális bérek alacsonyan tartásához. Az árollón keresztül történő jövedelemátcsoportosítás a parasztság gyenge érdekérvényesítő képessége miatt a voluntarista gazdaságpolitika biztos eszköze volt.
Az 1956-os forradalom után azonban stratégiai kérdéssé vált a lakosság ellátása, illetve ennek bizonyos ösztönzése. A parasztság életszínvonalának némi javulása részben a kedvezőbb áralakulás eredménye volt. Stratégiai jelleget kölcsönzött az ágazatnak a külkereskedelemben játszott szerepe is. Magyarország volt az egyetlen KGST-ország, melynek mezőgazdasága exportképes volt, amellett, hogy biztosította a belső ellátást. Mind a tőkés, mind a szocialista exportban fontos devizaszerző szerepe volt az ágazatnak. A nyolcvanas évek olaj-, gabona- és húsbarterei, csereüzletei még hangsúlyozottabbá tették az ágazat fontosságát. E termékek kemény termékek voltak, hiszen a folyékony aranyat, az olajat lehetett megszerezni érte.
Fontos eredmény volt, hogy a jövedelmi helyzet összhangba hozta a gazdálkodó egységek érdekeit az országos érdekkel. Ebben az is szerepet játszott, hogy szerencsés együttműködés alakult ki a kis- és nagygazdaságok között, a háztáji és a termelőszövetkezet között. A rendszerváltás előtti években kiépültek a melléküzemágak is, melyek az egész éves foglalkoztatást biztosították. Amellett, hogy kiegészítő jövedelmet hoztak, sokszor nem is keveset. Ily módon bizonyos értelemben megvalósult egy spontán vidékfejlesztés, a szocializmus minden korlátja ellenére. Az ötvenes évek drasztikus elvándorlása lelassult, sőt megállt. A foglalkoztatásban a mezőgazdaság szerepe a rendszerváltás előtt tizenhat százalékot tett ki.
1990 az ágazat szempontjából rendkívül nagy megrázkódtatást hozott. Összeomlott a korábbi struktúra, a kis- és nagyvállalati, a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari kapcsolatrendszer. Elvesztettük hagyományos exportpiacainkat is, és nem igazán voltunk jó helyzetben újakat szerezni. Márpedig a teljes magyar export több mint hetven százaléka az Európai Unióba irányul. Az unióban azonban az agrártámogatások évtizedek óta védik a saját mezőgazdasági piacukat, oda betörni rendkívül nehéz. Ez meggyengítette a magyar agrárágazat pozícióját is, annak ellenére, hogy termelési adottságaink messze az EU-átlag fölött vannak. A csatlakozás után is diszkriminált terület maradt a korábbi tagországok agráriumához képest a mezőgazdaság, hiszen más az újonnan csatlakozókra megállapított támogatási mérték. Így 2004 után sem vált számunkra sokkal elérhetőbbé az EU piaca, mint korábban.
Exportunkban az agrárium súlya 1990-ben (Kapronczai István számításai) 26 százalékot tett ki. Ez az érték a rendszerváltozás után folyamatosan csökkent. 2002-ben 7,8 százalékot, 2004-ben pedig a KSH-zsebkönyv adatai már csak hat százalékot mutatnak. Növekedett ugyan folyó áron az agrárexport, de növekedési üteme lényegesen elmaradt az összexport adataitól. A markáns részarányváltozás 1997-tel kezdődött. Ennek nyilvánvaló oka nem az agrárium, hanem a más szektorok exporttevékenységének ugrásszerű megnövekedése volt. E jelenségnek akár örülhetnénk is, hiszen a mezőgazdaság hányadának csökkenése a termelésben és az exportban akkor nem olyan nagy gond, ha azt más területek dinamikus fejlődése kompenzálja. Mint azonban várható volt, nem csupán az export növekedett, hanem (felzárkózó gazdaságról lévén szó) a magyar gazdaság importja is. Az összforgalom egyenlege pedig negatív, mint ahogy a rendszerváltás évének kivételével évtizedek óta a külkereskedelem mindig is passzívumot mutatott.
1990-ben a külkereskedelmi egyenleg, kivételes módon, 59 milliárd forintos aktívumot ért el. Ez úgy jött létre, hogy az agrárium hozott 104 milliárd forint többletet, ami fedezte és jócskán meghaladta az egyéb területek 45 milliárd forintnyi hiányát. A következő tíz-tizenkét évben az agrárium aktív egyenlege három és félszeresére nőtt, az egyéb területek passzív egyenlege viszont nagyságrenddel gyorsabban emelkedett, közel az 1990-es időszak harmincszorosára. A további rendszerváltó esztendőkben tehát nem volt elegendő az agrárszektor nettó exporttöbblete, hogy kompenzálja egyéb területeken az importtöbbletet.
Az agrárium növekedési trendje azonban megtörni látszik az EU-csatlakozás időpontjának közeledtével. 2003-ban már csak 300 milliárd, 2004-ben meg csupán 240 milliárd forint az ágazat külkereskedelmi többlete. A csatlakozást követően pedig erőteljesen megnőtt az agrárimport is. Az agrárbehozatal volumene a csatlakozás évében mintegy 24 százalékkal emelkedett. Hasonlóan alakultak a folyóáras adatok is. Azaz a rendszerváltáskor a mezőgazdaság elvesztette legfontosabb külpiacait, a csatlakozással pedig jó úton van ahhoz, hogy elveszítse a hazai piacát is. Mindennek ellenére azt mondhatjuk, hogy az ágazat szerepe a devizaszerzésben, a fizetési mérleg javításában még mindig kulcsfontosságú.
Lehet, hogy a GDP-termelésben és a foglalkoztatásban az agrárium szerepe lényegesen csökkent. Lehet, hogy a magyar gazdaság tevékenységének súlypontja is a szolgáltatási szektorra tevődik át. Ez minden fejlett országra jellemző, ebben az értelemben nem lógunk ki nagyon a sorból, nincs is mit keseregni rajta. Azt azonban nem volna szabad megengednie a magyar gazdaságpolitikának, hogy ezt a területet ne a fontosságának megfelelően kezelje. Az agrárium mindenképpen stratégiai ágazat, az említett fejlett országokban is. Az amerikai farmerek lobbiereje, az európai parasztok politikai súlya messze meghaladja azt, amit itthon tapasztalhatunk. Olyan agrárolló-alakulásért, amelyet mi tapasztalhatunk hazánkban, Nyugat-Európában már felviszik a tehenet a lifttel a mezőgazdasági miniszter előszobájába.
Az agrárolló a mezőgazdasági termékek termeléséhez fölhasznált ipari termékek, szolgáltatások árának változása, összehasonlítva a mezőgazdasági termékek árváltozásával. A nyolcvanas évek egészét tekintve az agrárolló átlagosan hat százalékkal nyílt a mezőgazdaság rovására. Ezt a mérsékelt hátrányt még csak el lehetett viselni hatékonysággal, szervezéssel, más ágazatokba való terjeszkedéssel. Azt azonban, ami a kilencvenes években bekövetkezett, semmiféle közgazdasági eszközzel nem lehet elviselhetővé tenni. 1990–91-ben az agrárolló nyílása a nyolcvanas évek átlagos nyílását több mint tízszeresen haladta meg: 65 százalékot ért el. Ezt a szintet tartotta kisebb-nagyobb ingadozásokkal 2001-ig, amikor a helyzet tovább romlott. 2002 és 2004 között a drasztikus változás immáron megközelíti a száz százalékot. Ezért érthető, hogy a gazdáknak 2005-ben pártállásra való tekintet nélkül elfogyott a türelmük.
A magyar mezőgazdaság már két rendszerváltást finanszírozott. A szocializmusra való áttérés a parasztság számlájára valósult meg, s a rendszerváltozás nagy vesztese is a mezőgazdaság. Végzetes hiba volt, hogy az élelmiszeripar privatizációjakor nem volt arra lehetőség, hogy a feldolgozóvertikum a termelők kezébe kerülhessen. Ily módon az élelmiszeriparban és kereskedelemben realizált profitból semmi nem csurog vissza a mindennek alapját képző mezőgazdasági termelésbe, a magyar gazdákhoz. Itt az ideje, hogy a magyar társadalom és legfőképpen a kormány végre rádöbbenjen: a mezőgazdaság mégiscsak stratégiai ágazat. A szó nem elég. Konszenzusos, hatékony, konkrét cselekvési programra van szükség.

A szerzők egyetemi oktatók