A negatív kampány és a tisztességes politika

A nemzeti-konzervatív oldalnak nem megy a mocskolódás. Az még menne, hogy dokumentáltan bizonyítja a posztkommunista gazemberségeket, de úgy szemrebbenés nélkül hazudni, mint a volt KISZ-führerek, pártapparátcsikok és haladó újságírók, nos, úgy nem tud a jobboldal. Nem tud, mert komolyan veszi önmagát. S komolyan veszi azt, hogy hazudni (kegyes hazugság) legfeljebb végszükség esetén szabad. Az a kormány, amely ma Magyarországot a 2002-es orbitális hazugságok alapján politikailag vezeti, más anyagból van gyúrva. Őket nem érdekli a logika, nem érdekli az erkölcs, nem érdekli az, hogy értelmes emberek még emlékeznek arra, mit mondtak éppen tegnap. Ez a népség mosolyogva mond mást, értelmezi a saját zsebe szerint azt, hogy mit mondott az egyébként istenített Európa. Ez a vircsaft nem zavartatja magát semmitől. Amíg privatizálni (zömmel lopni) lehet, addig tart az élet, egyébként meg hízelgünk a kádári emlékezetű kisembernek, aki még ma is uralkodó osztálynak hiszi magát.
A hazugság a politikában persze más mérce szerint ítélendő meg, mint a magánéletben. De amikor egy politika alapjává a hazugság válhat, nos, akkor nagy baj van. Az azt jelzi, hogy egy nemzet, egy társadalom válságban van. Akkor arról van szó, hogy széles tömegek még a saját érdekeiket sem értik. Most, amikor a miniszterelnök szemfényvesztő és álságos szlogenjei, valamint fegyverhordozóinak a valósággal köszönő viszonyban sem lévő kijelentései dübörögnek, baj van Magyarországon. Ők jelentik a bajt, s azok, akik egykor a kádárizmus tudatos és öntudatlan (teljesítmény nélküli – ez mindkét csoportra vonatkozik) haszonélvezői voltak. Ők azok, akik mindig mások munkájából és teljesítményeiből élnek. Saját teljesítményük az erősek, pénzesek kiszolgálása, s az a propaganda, amely az agyak félrevezetésére specializálódott. Ez mindenképpen sok pénzt hoz, és vonzza a gyenge jellemeket. Hiszen (ál)presztízst teremt, jólétet eredményez. Szegény liberalizmus, szegény szociáldemokrácia! Az alapító atyák aligha hitték, hogy igazságnak hitt eszméikből a maiak fognak nagy hasznot húzni. Oda jutott a világ, hogy Kossuthtal és Deákkal kell védeni a szabadelvűség tisztességes történelmi örökségét a zsebre dolgozó mai „liberálisok” ellen.
Deákék lejáratása még csak elviselhető lenne: egy emlékezetét vesztett társadalom közegében „régi dolgok” ők. De a Nyugaton sikeresen konzervatívvá, közvetlen érdekvédővé lett szociáldemokrácia mai perverz használata tragikus. Nézzünk egy gyanús ügyletekkel meggazdagodott milliárdost érdekvédelmi szociáldemokratának? Azt az embert, akinek fogalma sincs a szegény emberek érdekvédelméről? Ennek a kormánynak a szocializmus egyetlen máig érvényes eszméjéhez, a szolidaritáshoz sincs semmi köze.
Populizmusról beszélnek a „szocialisták” kijelölt szócsövei, de közben fogalmuk sincs arról, hogy ők csupán egy erős érdekcsoport manipulátorai. Mit adhatnak a gazdagok a szegényeknek? Segélyt. Ez az ő megoldásuk. Nem a munka, nem az önálló egzisztencia, ha az szegényes is. Nem, ők függésben élő tömeget akarnak. Médiatársadalmat, amely bámul, csodál, szavaz, s eldönt értelmetlen dolgokat.
A neoliberalizmus demokráciája az, hogy döntésre terjeszti elő a lényegtelen ügyeket. Az ő opciójuk az ostoba tömeg, amely az iskolából tudás nélkül jön ki. Nem bukhattak, s nem kellett tanulniuk. Tévét nézni azonban tudnak, és magukat normának tekintik, noha a zsigeri működésen túl nem jutottak. Csodálatos demokrácia ez. A materializmus bukás előtti orgiája, amely az embert sikeresen redukálta. Ez az új ember egyenlő az ösztön vezérelte állattal. Minden lehetne, csak épp primitív szükségleteire sem telik a segélyből.
Humanizmusról és demokráciáról fecsegnek azok, akik már a kádárizmus idején cinikusan csak magukra gondoltak. Lenézték és lenézik azt a szocializmust, amelyen élősködtek és élősködnek. S vadul támadják azt a világot, ahol rend és érték van – hiszen az ő egójuk nem tűr korlátozást. Van-e fontosabb, mint egy „liberális” – vadkenderrel, nőkkel, autókkal vagy anélkül? A nyugatrómai birodalom tivornyázó, élvező virtustánca ismétlődik a szakadék szélén. Az életet viszik zsákutcába az önzés korlátlanságával.
S ha valaki szót emel ez ellen, az emberiség (humanizmus, modernség és demokrácia) ellenségévé válik, s számíthat Kende Péter „leleplező” könyvére. Egy szerzőre, aki azt hiszi, hogy ő a világ mércéje. Meg a Nap-TV, meg a Magyar Narancs, meg más egyéb (mondjuk Hócipő és Heti Hetes), a mások nyomorúságai felett lebegő cinikus alakok eldöntik, hogy minden jó úgy, ahogyan van. Ők jól vannak, tehát a világ is jól van. A veszélyesek azok, akik ezt a beosztást nem tekintik rendben lévőnek. Elvileg mindenki lehetne olyan, mint ők – miért nem elég a szabadság?
Félre kell állítani tehát mindenkit, aki szerint egy szűk érdekkör boldogulása nem célja a történelemnek és a politikának. S azt is, aki azt hiszi, hogy a demokrácia nem szabad diktátuma keveseknek (régi szóval a plutokráciának). Ez az erőszakos társaság a mocskos kampányon kívül másban nem reménykedhet, hiszen tisztességesen számba vehető érvei nincsenek.

A szerző történész, egyetemi docens