Áprilisban benyújtjuk a számlát

A Népszabadság és a Magyar Hírlap bátrak voltak. Bátran újraközölték az iszlám hívőket sértő karikatúrákat. A szerkesztőség tagjai minden bizonnyal elégedetten mosolyogtak: „Igen, megcsináltuk!” Pedig megtehették volna, hogy szerkesztőségi vezércikkben vállalják döntésük teljes politikai és anyagi felelősségét, mellékelve egyúttal egy levelezési címet is, ahová az esetleges bojkott miatt kárt szenvedett hazai vállalatok a kárigényeiket benyújthatják. A bátorság valahol itt kezdődne…
A balliberális oldal (a kormány, a holdudvara és a sajtója) négyéves ámokfutásának ez csupán jelentéktelen, ámde mégis nagyon jellemző intermezzója: valódi felelősségvállalás nincs, a számlát pedig más fizeti.
A „más által fizetett számlák” és a „kormány” szavak hallatán a legtöbben az ország eladósítására asszociálnak. Nem véletlenül. A kormány ugyanis szinte mindent, az autópálya-építésektől az egyetemi beruházásokig, kizárólag hitelből épít. Sőt, az intézmények működési költségeinek fedezéséhez és a nyugdíjak kifizetéséhez is egyre inkább hitelek formájában teremti elő a forrásokat. Olyan eladósodási pályára állították az országot, amely szakértők egybehangzó véleménye szerint még középtávon sem fenntartható. Ráadásul a hitelek ellenértékeként senki sem látja a beruházásoktól és a támogatásoktól pezsgő gazdaságot, a virágzó, építkező önkormányzatokat, a korszerűsített, minőségi oktatási, illetve egészségügyi rendszert, a kutatás-fejlesztés növekedését vagy akár a megerősödött szociális-gondoskodó államot. Pénz paradox módon a korábbinál mindenhová kevesebb jut…
Hiteltelenné vált kabinet
Az eladósodásunk részletes közgazdasági boncolgatása helyett koncentráljunk néhány, a témához szorosan kapcsolódó, de voltaképpen inkább Fricz Tamás fogalommá vált, Egy következmények nélküli ország cikksorozatába illő botrányos dologra.
Az elmúlt négy év egyikében sem sikerült olyan költségvetést összeállítani, amelynek a hiánya akár csak megközelítette volna az eredetileg tervezettet. Sem Gyurcsány, sem elődje, Medgyessy nem vállalta ezért a felelősséget. (Igaz, több pénzügyminiszter is távozni kényszerült, azonban ez inkább csak a felelősség áthárítását szolgálta.) Az Európai Uniónak benyújtott konvergencia- és egyéb programjaink vállalásait rendre nem teljesítjük. Olyannyira hiteltelenné vált a kormány, hogy a választások előtt új programot már nem is kérnek tőle. Felelősség? Az nincsen, csak vállrángatás…
Különös módon az elmúlt négy év legjellegzetesebb figurái (Medgyessy, Gyurcsány és Kóka) sűrűn hivatkoznak arra, hogy ők a versenyszférából jöttek, s az ott szokásos professzionális menedzselés és hatékonyság hívei. (Szemben ugye a „mucsai” Orbánnal…) Igen ám, de ilyen minősíthetetlen színvonalon nemhogy egy bankot vagy egy timföldgyárat, hanem még egy trafikot sem lehetne igazgatni. A több ezer milliárd költségvetésű – Kóka szavaival – Magyarország Rt.-t viszont igen? Hogy is van ez?
Költségvetés-készítő képtelenség
A GDP-arányos eladósodottságunknak az Európai Unió által megkövetelt határa alatt tartásáért a kormány előszeretettel alkalmazza a PPP-programokat (Public Privat Partnership). Magánvállalkozókkal veteti fel a hitelt, velük készítteti el a beruházásokat, majd tőlük bérli (lízingeli) vissza azokat, évtizedekre előre megterhelve és kényszerpályára állítva az ország büdzséjét. Ez a trükk rendkívül megdrágít minden építkezést, hiszen az államnál (ami ugyanúgy eladósodik, csak éppen közvetett módon) a magánbefektető jóval drágábban jut hitelhez, s a kozmetikázás érdekében közbeiktatott tőkés csoport esetenként több évtizedes profitja is beépül az árba. Az autópálya-építéseknél ez a fortély nem jött be, az unió a költségeket az állam adósságnövekedéséhez sorolta. A kormány százmilliárdos nagyságrendű pénzeket dobott ki az ablakon. Egy cég esetén ezt hűtlen kezelésnek is hívhatják, ami már büntetőjogi kategória. Esetünkben mi történt? Volt felelős? Volt következmény? „Természetesen” nem…
A makrogazdasági mutatók romlása miatt sorra érkeznek a nagy nemzetközi hitelminősítők leminősítései. Ez nem csupán presztízskérdés, tudniillik minél alacsonyabb szintű a besorolásunk, annál nagyobb kamatot kell fizetni a hiteleinkért. Egy-egy ilyen leminősítés szintén sokmilliárdos kártételt jelent. Van ezért felelős? Nincs. Az már csak a hab a tortán, hogy miközben a választások előtt kiárusítást rendeznek a minisztériumi ingatlanokból, s többek között még a Sulinet-hálózatot is dobra akarják verni, addig a sajtó Orbán Viktor padlásbeépítésén rágódik. Churchill mára közhellyé vált mondása szerint a demokrácia rossz rendszer, ám jobbat még nem találtak ki. Rendben van, sir Churchill – no de ennyire?
A demokráciák a közvélemény kontrolljának meglétére épülnek. A választópolgárok – elvben – szavazataikkal büntetik a rossz munkát végző politikusokat. Igen ám, de mára kiderült: nem szükséges, hogy egy erőszakos hatalom lefogja a szavazni nyúló kezeket; elegendő, ha a média hazug propagandáknak teret adva az agyakat tompítja el. Az eredmény ugyanaz: a közvélemény demokratikus kontrollja megszűnik.
Érdemes eljátszani a gondolattal – bár a világ demokratikus joggyakorlatában egyelőre nem szokás –, hogy mennyivel egészségesebb lenne a demokratikus működésünk, ha a jog (vagy az alkotmány) a törvény erejével kényszerítené valamiféle korlátok közé a mindenkori kormányok károkozását. Például ha egy kormány képtelen bizonyos pontossággal – gyurcsányi frazeológiával – „megcsinálni” egy költségvetést, vagy ha a hiányt képtelen adott korlátok közé szorítani, akkor automatikusan megszűnhetne a kormány mandátuma. Bizonyára azon nyomban másképp állnának a munkához… Elvégre ez egy szolgálat, méghozzá az egyik legfontosabb. Nonszensz, hogy épp itt nincs gyakorlatilag semmiféle felelősségük a döntéshozóknak. (Aki az elképzelést ördögtől való utópiának véli, az gondoljon a törvényalkotásra: ott sem hozhatnak akármilyen jogszabályt, annak az alkotmányossági próbát is ki kell állnia, ellenkező esetben az Alkotmánybíróság megsemmisítheti.)
Katus mama pártpreferenciája
Az Állami Számvevőszék hiába tár fel sorozatban hiányosságokat (legutóbb Göncz Kinga minisztériumában), hiába figyelmeztet ezredszer is, hogy veszélyes, pazarló és megengedhetetlen folyamatokat talált (PPP-módszerek, munkakörök kiszervezése magáncégekbe stb.); mindez falra hányt borsó. Sem következménye, sem felelőse nincs egyiknek sem. Létezhetne egy, az Alkotmánybírósághoz hasonló, tekintélyes testület, amely ellenőrizné a kormány és a minisztériumok tevékenységét, s ha az nem ér el egy minimális színvonalat, akkor az illetékes mehetne vissza a civil szférába. Elvégre senkinél sincs eleve elrendelve, hogy miniszternek, főleg miniszterelnöknek kell lennie – szó szerint – bármi áron.
Van azonban a felelősségnek egy másik szintje is: a választóké. Az egész, magát demokratikusnak aposztrofáló világ szenved attól, hogy államaik irányítói, marketingszakemberek révén, érzelmekre ható primitív üzenetek (néha egyenesen szemenszedett hazugságok) által választódnak ki. Az emberi gyengeségre és butaságra építő reklámháborúk alapján. Ma már ott tartunk, hogy a demokratikusnak nevezett kiválasztási folyamatok a rátermett, a társadalomnak hosszú távon hasznot hozó vezetők pozícióba jutását nemhogy elősegítenék, hanem már-már egyenesen kizárják. Ez a belső rothadás lassan létében veszélyeztet nemzeteket; ebben a virtuális adok-kapokban olyan kardinális problémákkal, mint például a rohamos népességfogyás, érdemben senki sem foglalkozik.
Nem tudni, hogy a távoli jövőben az említett csapdahelyzetből lesz-e kiút, s ha igen, akkor mi lesz az. Mindenesetre nem lenne haszontalan, ha a szavazók valamennyire közvetlen módon is felelőséget viselnének a politikai döntéseikért. (Ma ez teljesen lehetetlen, miután a szavazás titkos.) Napjaink sok pitiáner vitája válna azonnal feleslegessé, ha mondjuk egy meghatározott költségvetési hiány feletti túlköltekezést az adott kormányt pozícióba jutató szavazók között osztanák fel, kézbesített csekkek formájában. (Talán még Katus mama pártpreferenciája is megrendülne…) Persze ez még a felvázolt fikciónkban sem történne meg, tudniillik a mindenkori kormány egyetlen fillérrel sem merné átlépni a limitet, ellenkező esetben saját szavazói zavarnák el.
A gondolatkísérlet egyelőre persze minden realitást nélkülöz, mégis érdemes eljátszani vele. Mert ma igen költséges „hobbija” sokaknak az „Orbán-gyűlölet”, legyenek azok jól fizetett médiazsoldosok vagy a tényekre fittyet hányó egyszerű szavazók. A számlát viszont közösen álljuk. És közösen fizetünk minden egyéb költséget is (lásd: közszolgálati televízió), de közösen szenvedjük el például Magyar Bálintnak az oktatási rendszerben elkövetett ámokfutását is: minden gyermekre rá vannak kényszerítve a „reformjai”, bármit gondoljanak is ugyanúgy adózó szüleik. Ugyan miért lenne ez természetes?
De térjünk vissza a realitások talajára. A Jankovits György elnök és a szocialista Csákabonyi Balázs alelnök vezette (a szocialisták székházában bejegyzett) Magyar Nyugdíjasok Egyesületeinek Országos Szövetsége nem támogatja a 14. havi nyugdíj bevezetését. Kijelentésüknek nyomatékot adhattak volna azzal a „bátor” és „felelős” kijelentéssel, hogy felkérik tagjaikat, szimpatizánsaikat: ballagjanak el a nyugdíjfolyósító intézetbe, és mondjanak le a 14. havi juttatásukról; vagy ha ez nem lehetséges, akkor utaltassák át jótékony célra. Ezzel máris elejét vehetnénk az erről folytatott további parttalan vitáknak, s mindenkinek teljesülhetnének a vágyai. Mindenki a saját, de csak a saját döntése következményeit viselné. Ugye, Jankovits úr?

A szerző PhD-hallgató