Bejött Kovácsék, Gyurcsányék és Eörsiék románozása

Másfél liter megsózott, forrásban lévő vízhez tégy egy kiló kukoricadarát, kavargasd az edényben nyújtófával addig, amíg a kukoricadara fel nem szívja a vizet. Ekkor a gömbölyűvé formálódott puliszkát egy széles deszkára tedd rá. Egy erős cérnaszállal vágj belőle egy-két centinél nem vastagabb lapkákat, szórjál közéjük bőségesen juhtúrót, és a lapkákat rakd egymásra. A még gőzölgő puliszkát vágd késsel nagyobb kockákra és lássál hozzá jó étvággyal. Gizellának, a siklódi székely asszonynak a receptje ez, amivel néhány napig a konyhánkba ismét bevezette a természetes, egyszerű, paraszti étrendet. A puliszkához még egy kis lilahagymát vágott, és a kandallóban fával megrakott lobogó tűz mellett különlegesen jó illat terjengett a lakásban.
Evés közben persze szóba kerültek az otthoniak is. Gizella csaknem húsz éve nem járt Magyarországon, és Siklódon sok minden történt azóta. Andriska, a fia hozta el „luxussal” (azaz autóval), aki évek óta itt dolgozik az építőiparban. A romániai rendszerváltozás után a kolhoz Siklódon is szétment, a földjeiket visszakapták az emberek. Gizelláék is hatalmas földdarabhoz jutottak: igaz, nem egyben kapták vissza volt tulajdonukat. A kaszálóhoz, a Nagy Kőig másfél kilométert kell a meredeken felgyalogolni. Így dolog idején, nyáron, nem könnyű a takarmány begyűjtése. András, a férje hajnaltól sötétedésig kaszál, ő pedig marokra gyűjti a szénát. Még szerencse, hogy a juhok legeltetésére a falu fogadott egy házaspárt, akik fent a lapos tetőn márciustól novemberig őrzik a juhokat. Van vagy hat kemény kutyájuk: szájpadlásuk feketesége jelzi veszélyességüket, érdemes őket messze elkerülni. De kellenek is a csahosok a csaknem négyszáz juh őrzésére, hiszen a medvék, a farkasok az erdőből gyakran betörnek a hodályba, és sokszor hetente el akarnak ragadni egy-egy bárányt a nyájból. Tehát megéri az a pénz, amit adnak a juhász famíliának, hiszen olyan finom ordát, nagy kerek juhsajtokat készítenek, amiért még a messzi városokból is eljönnek a kereskedők Siklódra. Mégis a legnagyobb könnyebbség, amikor nyáron, a betakarítás idejére egy-két hétre Andriska is hazajön Magyarországról és besegít. Hiába, András már közelít a nyolcvanhoz, s Gizella is jócskán túl van a hatvanon.
Ilyenkor, télen neki is jólesik elnyújtózkodni a padkán, a hátát nekidönteni a meleg cserépkályhának és mesélni. Nem véletlenül raktam meg jól a kályhát, amikor megtudtam, hogy érkezik a régen látott vendég, hiszen a radiátor melege egy hegyi embernek mit sem ér. Gizellából dőlt a szó: „Megölnek minket a vadállatok” – sóhajtott fel. „A medvék bejönnek a faluba, betörik a házunk kerítését, nemrég kiemelték a kukoricagóré ajtaját. Mindent megesznek. A farkasok novemberben egy kecskeollót és az anyját, a szoptatós kecskénket vitték el. A vaddisznók, az őzek, a szarvasok évről évre lelegelik a lucernást, a kukoricásban is rendet vágtak, a krumpliföldünkből kitúrták a pityókát. Rengeteg a nyúl és a róka, mindent megesznek és visznek. Nem tehetünk semmit. Ceausescu óta tilos vadászni rájuk, csapdát állítani sem lehet. Ha valaki megteszi, súlyos büntetéseket osztanak a románok. András próbált petárdákat durrogtatni, de az sem megy, mert attól a kutyák ijedtek meg, és hosszú ideig nem akarták elhajtani a vadat. Siklódon most az emberek váltva őrzik a falu határát az erdő felől. Tavaly a hórihorgas Sanyit ölelte magához a medve. Szerencséje volt, nem bántotta, csak lelökte a földre. Sanyi azóta dadog és remeg keze-lába. Múltkor is, a választás előtt ígérgettek az RMDSZ képviselői, hogy segítenek megoldani ezt a nagy problémát, majd Bukarestben elintézik. Amikor aztán bekerültek a kormányba, az urak a fülük botját sem mozgatják…”
Egy kis csönd ereszkedett a konyhára. Gizella levette a saját maga szőtte zöld-piros kendőjét a fejéről, még a vastag, zöld színű gyapjúkardigánjától is megszabadult. Majd így folytatta: „Tudod, Pista, amit írtál a pofonról egyszer, azt az újságkivágást rongyosra olvasták a faluban. Kézről kézre adták, mindenki tudni akarta, mi történt Andriskával Magyarországon, mikor egy rendőrkommandó kiszállt az építkezésre.” „Feketemunkásokat kerestek” – vetettem közbe. „Azért nem kellett volna pofon vágni a fiamat” – válaszolta összehúzott szájjal Gizella.
Úgy két éve írtam meg az esetet. A történet engem is felháborított. Öttagú rendőrkommandó szállt ki egy budai építkezésre igazoltatni. Harminc emberből négy erdélyinek nem volt munkavállalási engedélye. Ekkor mondta Andriska, hogy a szálláson hagyta a papírjait – ami egyébként igaz volt. Az egyik rendőr hatalmas pofont adott neki, mondván: „Koszos román, ne hazudj!” Azonnyomban mind a négy erdélyit berakták a rendőrkocsiba. Azért nem siettek annyira. Az építésvezető mobilján felhívatták a vállalkozót. Meg is érkezett hamarosan. Tudta, miről van szó. Hiszen hallott arról, hogy éjszakánként is jönnek ellenőrizni a rendőrök, és olyankor az erdélyi magyaroktól átlag tízezer forintos „helypénzt” szednek. A vállalkozó gondolta: most is erről van szó. Nem csalódott. Barátságosan invitálta őket a rögtönzött irodába, és negyedóra múlva még barátságosabban elbúcsúztak egymástól. A négy fogva tartott fiút elengedték. Hiába, több nyelven kell beszélni. Állítólag egy ilyen beszélgetés százezer forintba kerül. A rend őrei elmentek, de a pofon nyoma megmaradt: egy darabig Andriska arcán, és talán egy életre a lelkében.
Azóta sok minden megváltozott. Néhány hónapja Andriska magyar állampolgár lett. Igaz, háromévnyi várakozás, telefonálgatás, levelezgetés után lehetett az anyanyelve után büszkén magyar. Legalább itthon nem kell többet a románozást hallgatni – gondolta Andriska. De tévedett. Ősszel az egyik budai lakásban néhány munkásával felújítást végzett. A szomszéd villa újgazdag tulajdonosnője betelefonált a rendőrségre, hogy románok dolgoznak a szomszédban engedély nélkül. Két járőröző rendőrt ki is küldtek. Elkezdődött az igazoltatás. Meglepődve tapasztalták, hogy egy magyar állampolgár, vállalkozói igazolvánnyal, bejelentett embereivel dolgozik. Nem munkát kerül, nem kéreget, hanem dolgozik. A rendőrök kényszeredetten és dühösen mentek el, hogy hamisan riasztották őket.
Ha máshol nem, a magyar társadalom egy rétegénél bejött Kovácsék, Gyurcsányék és Eörsiék románozása. Először 2002-ben, a választások előtt Kovács László, az MSZP elnöke azzal riogatta a magyar választókat, hogyha az Orbán-kormány által ígért magyarigazolványokat megkapják Romániában azok, akik magyarnak vallják magukat, akkor huszonhárommillió román lepi el Magyarországot, és a magyaroknak nem lesz munkájuk. Hamar kiderült, hogy egy szó sem lett igaz a rosszindulatú jóslásból. Nem jöttek románok Magyarországra, sőt kevesebb erdélyi magyar érkezett hozzánk. „Hazafiságból” példát mutatott aztán a Gyurcsány-kormány és az MSZP–SZDSZ-koalíció, amikor a 2004. december 5-i népszavazás előtt arra buzdították a magyar lakosságot, hogy szavazzanak nemmel a határon kívül élő honfitársaink magyar állampolgárságára. Akkor azzal fenyegették az embereket, hogy a Kárpát-medencéből érkező magyar anyanyelvűek ellepik a hazai kórházakat, egészségügyi intézményeket, és romlani fog az egészségügyi ellátás. Sőt, a nyugdíjasok járandósága is csökkenni fog. Ez sem lett igaz.
Ezeket mondtam volna el a panaszaira válaszul Gizellának? Feleslegesen, hiszen ő abból az egy pofonból minden megértett, hogy mi van itt nálunk, Magyarországon…