Budapest újraegyesítésére várva

Pest, Buda és Óbuda egyesítésének, Budapest deklarált születésének évfordulója nem volt kerek, rendkívüli évszám. Rendkívüli viszont a helyzet, a város állapota. Budapest ma egy széthullott, hihetetlen feszültségekkel terhelt város, amelyben rengeteg szenvedés, lemondás, harag halmozódott fel. Ma újból szükség van a város egyesítésére, mert a főváros az élhetőség és a működőképesség határán van.

Felborult az idő- és energiamérleg
Végzetesen felborult a város idő- és energiamérlege: az utazás egyre nehezebb és drágább. A tömegközlekedés sorvad, szinte nincs fejlődés e téren. Az autóforgalom elviselhetetlen, a forgalmi dugók állandósulnak, a parkolás egyre költségesebb. Az európai nagyvárosokban már véghez vitt közlekedési fordulat Budapesten még gondolatcsíra formájában sem létezik. A közlekedés válsága annak az általános kommunikációs válságnak a leképződése, ami az egész társadalmat áthatja, erősítve az individualizációt, az atomizálódást. Több százezer ember hagyta el – elsősorban a városi körülmények súlyos rosszabbodása miatt – Budapestet. Ráadásul ezek a családok, emberek azok, akik energiát, erőt, életet tudtak volna lehelni ebbe a városba, lévén ők fiatalok, gyermekes családok, amelyek jelenléte alapvető lett volna a város megújulása érdekében. De ugyanők mégis ezer szállal kötődnek a városhoz, a munkahelyük a legtöbb esetben itt van, a város infrastruktúráját használják. Adót viszont az agglomeráció fejlődő városaiban, falvaiban fizetnek. Azért is hagyják el sokan a fővárost, mert a devianciák terjedése, a gyermekek és a fiatalok otthontalansága a városban egyre súlyosabb. A mai Budapest sommásan család- és gyermekellenes. E két folyamat – a kiköltözés felerősödése és a város élhetetlenné válása – együtt mozog, egymást erősíti.
A széthullás biztos jele az is, hogy a belső városrészek rohamosan pusztulnak, a hajdani kereskedelmi zónák (Rákóczi út, Nagykörút, Kiskörút üzletei) tönkrementek, tartalmilag kiüresedtek. Néhány, szinte véletlenszerűen, hősies helyi áldozattal létrehozott, egymással viszont nem szervesülő körzet kivételével a belső városrészek közterei élettelenek, szinte menekülésre késztetők. Este hét óra után még a budai Várban sincs élet, a városban csak néhány alternatív vagy underground szórakozóhely vonz látogatókat. Ezekre viszont nem lehet egy egész metropolis életének fellendítését rábízni. Az élet, a családos, valódi közösségi élet számára nincs hely itt, ebben a városban. Ehelyett Budapest sok területét egyre inkább a félelem igazgatja. A bezárkózás, a védekezés számos jelét látjuk szerte a városban: rácsok belül, tömör kerítések kívül.
A nagy szocialista lakótelepek, amelyek szinte körülfogják a várost, magukra hagyottak. Az itt élőknek elegük van a rekonstrukció folyamatos ígérgetéséből. Lakókörülményeik folyamatosan rosszabbodnak, a közüzemi díjak állandó emelésével súlyosbítva. A fővárosi és a helyi önkormányzatok meg sem kísérelték felszámolni a lakótelepeken a közösségi élet deficitjét. A barna zónákkal – a volt, ma a város belső részébe került iparterületekkel – kapcsolatban nincs a fővárosnak átfogó koncepciója. Ezek sorsa a legtöbb esetben spekulációs támadások szerint alakul: vagy lakóparkok, vagy bevásárló- és szórakoztatóközpontok lesznek itt. A bevásárlóközpontok akadálytalan tér- és időhódítása számos körzet és ezzel együtt foglalkoztatási rendszer halálát okozta. Ezek az új shoppingkörzetek időlegesen biztosítanak még munkahelyet a városban, de megfigyelhető a valóban termelő – és sok esetben környezetbaráttá tehető – ipari, feldolgozó- szektor városon kívülre, az agglomerációba vagy még azon is kívülre húzódása. A mai, viszonylag alacsony munkanélküliség néhány év, évtized múlva könnyen megváltozhat, mivel a fővárosnak nincs átfogó foglalkoztatási koncepciója.
A kertvárosokban ma már kertek sem nagyon vannak, és a kertvárosi életmód is sorvadóban van. A sűrítés igénye és a telekspekuláció érdekében a kertvárosi családi házak helyett vagy között egyre-másra jelennek meg a társasházak, amelyekhez a gondozott kertek helyett nagy felületű parkolók épülnek. A kertvárosokat hajdan jelentős és példamutató közösségi akarat hozta létre. Ma az elzárkózás vészes jeleit látjuk az utcavonali tömör kerítésekben, az „én házam, az én váram” szemlélet terjedésében, a közterületek gondozatlanságában, az utcai fasorok pusztulásában.
A rendszerváltozás óta folyamatos a súlyos vezetési és bizalmi válság a fővárosi és a kerületi vezetők, illetve a fővárosi és a környező Pest megyei falvak és városok vezetése között. Talán emiatt, a vezetési és bizalmi válságot kihasználva jöhetett létre az a plazagyűrű Budapest körül, amely a főváros határára települt, szinte fojtogatva a várost, lepusztítva a régi nagy- és kiskereskedelmi hálózatot. Olyan ez, mint amikor egy gyerek kihasználja szülei ellentéteit, kijátssza őket egymás ellen, és saját magára, személyiségfejlődésére nézve is káros, kóros előnyöket csikar ki a szüleiből. Ez a vezetési és bizalmi válság eredményezi, hogy a főváros közlekedési helyzete jottányit sem javult. Nem jött létre a budapesti közlekedési társulás, nem létesült új metróvonal – a fővárosi vezetésnek az ellentétek élezése mindig fontosabb volt, mint a tényleges építés.
Veszélyeztetett parkok, zöld területek
A fővárosi és a kerületi kezelésben lévő közterületek gazdátlanok, az egységes gazdaszemlélet hiánya kiütközik a közparkok gondozatlanságában, a szemét uralmában, hogy a környezetvédelem háttérbe szorul. Legfőképpen pedig abban, hogy a zöld felületi rendszer védelme néhány nagyon szem előtt lévő körzet kivételével másodrendű szempont volt; fejlesztése, kiteljesítése, ökológiai rendszerré alakítása egyáltalán nem történt meg. Ez különösen fájdalmas azért, mert Európa nagyvárosaiban a parképítés reneszánszát éljük. Az európai fővárosokban szinte évente születnek Városliget-méretű parkok, nálunk viszont a Városliget is tönkremegy. Egyedül az Orbán-kormány idején épültek parkok (központi forrásból) a fővárosban: a Millenáris az egyik, az Erzsébet téri park a másik, a Nemzeti Színház környéki a harmadik. Mindegyik támadások kereszttüzében valósult meg; ma is veszélyeztetettek. Ugyanez vonatkozik a budai hegyvidékre, annak védelmére, sőt használatára is. Sorvad a város környéki kirándulás kultúrája, a szemétlerakó helyek viszont szaporodnak.
Szabadsághiányos urbánus közösség
Minek a jele a gyalogosan járhatatlan város, a takarítatlanság, a kutyapiszok, az illegális szemétlerakó helyek gátlástalan terjedése, és sok-sok ezekhez hasonló jelenség? Ezek is a széthullás jelei. Az összetartozás-tudat vészes, kóros elsorvadását mutatják ezek a jegyek az egyes ember és a közösség között. A parkolás csak üzleti vállalkozás, polgárbosszantás, nem pedig átgondolt és barátságos szolgáltatás.
Az itt élők, a várost rendszeresen vagy csak ritkán használók túlnyomó része a fővárosi létet terhesnek, károsnak tartja, az ebből adódó feszültségek állandó frusztrációt okoznak, tartósítva a negatív érzéseket: a hirtelen felmerülő dühöt haraggá változtatva, a szomorúságot lemondássá fokozva, a félelmet bezárkózássá, kóros bizalmatlansággá erősítve. Budapest dühös, bizalmatlan, jövőkép nélküli város lett az elmúlt tizenöt év alatt. Ezek az érzelmek mentális veszélyeket hordoznak; személyiségtorzító hatásuk nyilvánvaló. Erősödik, kórossá fokozódik az individualizáció, a lakosság széles rétegei nem érzik otthon magukat a városban. Ez alapvetően kiengeszteletlen helyzet, amely nemcsak az egyén, hanem az egész város életét megbénítja, a valódi ugrásszerű fejlődést pedig lehetetlenné teszi.
A főváros fejlesztésének, rekonstrukciójának, revitalizációjának első lépése mentális jellegű kell hogy legyen. A kiengesztelődést kell elősegíteni számos ponton: az egyes lakossági csoportok között, a vezetők és vezetettek között, a különböző létformákban élők között. Ahogyan a széthullás az egyén és közösség esetében egyaránt mentális jellegű, az egység szintén alapvetően mentális jellegű. Egység akkor jöhet létre, ha az egyes ember egységben van önmagával; ha a közvetlen, elemi közösségében, a családjában egység van; ha a tágabb közösséggel egység épült ki. Az egység a négy alapvető emberi alapigény kielégítésével jöhet létre. Ezek: szeretve lenni; értékesnek lenni; összetartozni valakivel; és szabadnak, vagyis önmagadnak lenni.
Ma elsősorban szabadsághiányos a város: eleve azért, mert a budapestiek túlnyomó többsége lemondó, frusztráltsággal, kilátástalansággal terhelt. Ilyen állapotban lévő város egyáltalán nem lehet szabad, vagyis önmaga. A mentális biztonsághiány felszámolásában a legtöbb esetben a szeretet felkeltése lehet a motor, de a jelen esetben a szabadság, a jövőképpel bíró – helyi és összfővárosi – identitás lehet a húzóerő. Ez a kívánatos új, átfogó, a város hihetetlen sokszínűségét figyelembe vevő közös terv hiányzik leginkább. Ez a kiengesztelődésre törekvő mozdulat- és döntési sor kell ma Budapesten: enélkül nem kezdődhet mélyreható változás.

A szerző építész